Sokszor keltett vitákat, hogyan viselkedjenek a katolikusok a politikában, illetve a politikával szemben. Az egyház tanítása kellő fogódzókat nyújtat ennek eldöntéséhez, ám az egyértelműség kedvéért 2002-ben a Joseph Ratzinger vezette Hittani Kongregáció külön jegyzékben összegezte főbb vonalait. A katolikusok politikai életben tanúsított magatartásával és elköteleződésével kapcsolatos kérdésekről szóló, 2002. november 24-én kelt szentszéki dokumentum azokat a keresztény lelkiismeretből fakadó alapelveket akarja tehát felidézni, melyeknek a katolikusok társadalmi és politikai szerepvállalásában is meg kell mutatkozniuk. A Vatikáni Figyelő összefoglalóját olvashatják.

A keresztény hit egységes egészet alkot, ezért a hívők sem viselkedhetnek másként „vallásos” és „világi” életükben, azaz nem kerülhetnek ellentmondásba saját hitükkel a világi szerepvállalás során sem. A keresztények hittel vallják: létezik egy abszolút Igazság. Ebből az következik, hogy nem válogathatnak az erkölcsi törvények között, némelyeket elfogadva, másokat pedig visszautasítva. A világi keresztények feladata az evilági dolgokat hitüknek megfelelően alakítani, ezért nem vonulhatnak ki a közéletből. Tevékenységük során két alapvető célt kell szem előtt tartaniuk: az emberi személy méltóságának védelmét és a közjó előmozdítását.

A demokrácia biztosítja a legjobban az állampolgárok részvételét a politikai döntésekben. Ez azonban csak akkor lehet sikeres, ha az emberi személy helyes értelmezésén alapul. A demokráciában minden állampolgárnak hivatása a közügyek intézésében való részvétel, és a választások révén hozzájárulni a politikai irányvonal és a törvényhozói döntések kialakításához. Ezen választásukban az állampolgárokat a közjóról, illetve elérésének módjáról alkotott meggyőződésük vezérli.

A hívő ember teljes szabadsággal választhatja meg a közjó eléréséhez általa leghelyesebbnek tartott, hitének és a természetes erkölcsi törvénynek megfelelő eszközöket. Nem szabad ugyanakkor egyetérteni a pluralizmus olyan értelmezésével, ami a demokrácia alapját is képező erkölcsi törvényekkel szembehelyezkedik. A dokumentum VI. Pál pápára hivatkozva megjegyzi: a lelkiismereti szabadság semmiképp sem jelenthet erkölcsi relativizmust, sem azt, hogy a különböző kultúrák és eszmék egyenlőek, egyenlő értékűek volnának, mivel ez az egyenlőség valójában nem létezik; a lelkiismereti szabadság joga egyszerűen csak az ember ontológiai méltóságából fakad.

Az egyház természetesen tiszteletben tartja a politikai és civil szféra autonómiáját, egyháztól való függetlenségét. Sőt, a jegyzék felhívja a figyelmet, hogy sokszor éppen a vallási törvény civil jogerőre emelése miatt sérül a vallásszabadság, ami pedig minden ember elidegeníthetetlen joga. Ugyanígy az államnak sincsen joga arra, hogy a sajátosan vallási tevékenységekbe beavatkozzon.

Az egyház és az állam szétválasztása azonban semmiképpen nem jelentheti az állam és az erkölcs szétválasztását. Az a tény, hogy az erkölcsi igazságok jó része megegyezik az egyház tanításával, nem csökkenti a civil társadalom autonómiáját. Vannak ugyanis, akik racionális megfontolások alapján jutnak el alapvető igazságok felismeréséhez, míg mások keresztény hitükből fakadóan.

A mai demokráciákban megfigyelhető egyfajta kulturális relativizmus, ami a pluralizmusra hivatkozva teljes szabadságot követel az állampolgárok számára erkölcsi döntéseik meghozatalakor. A törvényhozók gyakran úgy akarják tiszteletben tartani ezt a szabadságot, hogy egyáltalán nem veszik figyelembe a minden ember szívében megtalálható természetes erkölcsöt. Éppen a tolerancia értékeire hivatkozva kívánnák meg az állampolgárok egy részétől – a hívőktől –, hogy ne az emberről, a társadalomról és a közjóról alkotott saját felfogásukat képviseljék a politikai életben.

Nem vallási türelmetlenség, vagy valamiféle „konfesszionális állam” sürgetése, ha a keresztények a társadalom javára történő politikai tevékenységük során a lelkiismeretüket követik. A helyesen értelmezett laicitás ugyanis tiszteletben tartja azok meggyőződését, akik a vallás által tanított igazság alapján alakítják világképüket, és azt képviselik a politikai életben is.

A világi keresztényeknek a közéletben tehát képviselniük kell az alábbi elveket: az emberi élet tiszteletben tartását (a fogantatástól a természetes halálig), a család (azaz egy férfi és egy nő monogám házassága) védelmét, a békét, a nevelés fontosságát, a kiskorúak védelmét, a szabadságot (beleértve a vallásszabadságot is), az igazságos és az embert szolgáló gazdasági életet.

Ezen elvek kizárnak minden olyan cselekedetet, mely az emberi méltóságot sérti: az abortuszt, az eutanáziát (mely nem összekeverendő a mindenáron való mesterséges életben tartás jogos elutasításával), az embriók jogainak megsértését (klónozás és egyéb manipulációk), illetve a rabszolgaság modern formáit (mint például a kábítószer-függőség és prostitúció).

A jegyzék figyelmeztet, hogy a keresztényeknek hitükből fakadó kötelességük szembeszállni azokkal a törvényhozói törekvésekkel, melyek az emberi élet érinthetetlenségét akarják kétségbe vonni. A helyes keresztény lelkiismeret ugyanis nem engedi meg a hívő számára, hogy szavazatával olyan politikai programot, vagy akár egyes törvényt támogasson, melyek a hit és az erkölcs alapvető elveivel ellenkeznek.

Összegezve, a jegyzék a keresztény élet egy alapvető jellemvonására kívánja ráirányítani a figyelmet: a hit és az élet, az evangélium és a kultúra elválaszthatatlan voltára. Mórus Szt. Tamás (Sir Thomas More, 1478-1535), VIII. Henrik angol király egykori kancellárja, a politikusok védőszentje életével és halálával tett tanúságot arról, hogy amint az embert nem lehet elválasztani Istentől, úgy a politikát sem lehet elválasztani az erkölcstől.

A teljes dokumentum a katolikus.hu-n olvasható.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum