HÍRARCHÍVUM

Betegek és gyógyítók zarándoklatát tartották Máriapócson

Betegek és gyógyítók zarándoklatát tartották Máriapócson
2016. május 30. 10:02

Hazajöttem Máriapócsra, nagyapám, Bodnár Sándor itt volt parókus, itt nevelkedtem három éves koromig. Most, mint orvos, a betegek és a gyógyítók nevében jöttem el a búcsúra, mert a betegek mellett a gyógyítók is gyógyulásra szorulnak, ők is esendő emberek. A saját betegségeink mellett átéljük a betegeink a fájdalmait, ha meghal valaki, mi is együtt gyászoljuk a családtagokkal. A pap és az orvos egymást kiegészítve, egymás társai a betegek mellett. 

Mikor megszületünk, az egész család örül, boldog, hogy új kis jövevény született a világra. A keresztelés, bérmálás, az elsőáldozás szentsége a boldog gyermekkorra esik. Hittanórán megtanulja a gyermek a katekizmust, tudja a választ arra a kérdésre, hogy mi végett vagyunk a világon? Fiatal felnőtt korban találkozik szerelmével, házasság, családalapítás, gyermekáldás, mind előremutató, nemes célok a fiatal előtt. Ebben a felfelé ívelő periódusban könnyen elfelejtjük, hogy miért is vagyunk ezen a világon. Ebben az időszakban is lehetnek gondjaink, jöhetnek betegségek, de tudjuk, hogy ezeken túl fogunk jutni és ismét örömteli, boldog életet élhetünk. Kisebb betegségeknél az orvos tudása elegendő a gyógyuláshoz, a megfelelő gyógyszer meggyógyítja a beteget. Minden ember szeretne egészséges lenni, és nem gondolni a halálra. Addig, amíg az ember egészséges, fiatal, bátor, szép és okos, addig minden rendben van, amíg tejesít, addig jó a mai fogyasztói társadalomnak. 

Ez a fölfelé ívelő állapot bármikor, akár fiatalon is megtörhet egy krónikus vagy halálos betegség miatt. A szenvedéstől, fájdalomtól, haláltól való félelemtől mindig menekülünk, természetünk védekezik a szenvedés ellen. A világ mulandósága, az élethez társuló szenvedés, lemondás, áldozat félelmet ébreszt minden emberben. Egy súlyos betegség krízishelyzetében eszünkbe jut, és ismét szembesülünk gyermekkorunk kérdésével: Mi végett vagyunk a világon? A betegség krízishelyzetében már nem elégítenek ki minket a gyerekes válaszok. A tartós fájdalommal, a szenvedéssel, a halállal való szembenézés életünk legsúlyosabb kérdései. Megszűnik a sebezhetetlenség érzése, szembesülünk saját életük törékeny voltával. A család, hozzátartozók, barátok, egészségügyi dolgozók szeretetteljes jelenléte segít, de megoldást nekünk kell megtalálni, ezt az emberfeletti küzdelmet nekünk kell átélni. Hogyan? Még a „reménység híján is reménységben bízva” (Róm 4,18). 

A szenvedésnek lehetnek negatív hatásai, eltávolíthat Istentől, agresszív magatartást hozhat elő a hozzátartozókkal szembe, mert a szenvedő ember azt bántja, aki a legközelebb van hozzá. Pedig nem csak a betegnek, a hozzátartozóknak is nehéz. Ha áldozatos szeretettel „hordozzátok egymás terhét” (Gal 6,2), könnyebb a közös zarándokút. 

A koncentrációs tábort megjárt zsidó pszichiáter, Victor Frankl leírta a szenvedés kiváltotta pozitív változásokat. A szenvedés hatására jobban megbecsüljük életünket, a fontossági sorrend, emberi kapcsolataink megváltoznak, új lehetőségeket, életpályákat ismerhetünk fel, a transzcendens iránti igényünk megnő. Mindenki, aki a halállal szembe néz, arra vágyik, hogy életének célja és értelme legyen, ezért az orvosok kötelessége, hogy támogassák a betegeket a spirituális kérdésekkel való szembenézésben, és ezáltal hozzásegítsék őket ahhoz, hogy békében haljanak meg. Mert nincs nagyobb egzisztenciális krízis, mint a haldoklás. Az egzisztenciális krízist az élet értelmének megtalálása oldja fel.

A keresztény hit túlmutat ezeken a megfigyeléseken, képes túllátni a sebeken, választ mutatni a szenvedés értelmére, amit mindenkinek személyesen magának kell megtalálnia.  

Sokan vannak közöttünk, akiket Isten megszólított a betegség által, hogy Isten szeretetének a jele legyen a világban. Nem szüntette meg Isten a világban a szenvedést, nem magyarázta meg a misztériumát, hanem magára vállalta azt, ami elég ahhoz, hogy megértsük a szenvedés értékét. A betegség hasonlít egy zarándokúthoz és régi Atyáink hosszas sivatagi tartózkodásához; ez alatt az időszak alatt minden jelentéktelen dolog eltörpül, a lényeges pedig nyilvánvalóvá válik. Ennek az időnek az ajándéka az Istennel való találkozás és az önmagunkra találás. Az evangélium tanításából meríthetünk útravalót a szenvedés zarándokútjára. 

„Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön” (2Kor 4,10). 

„Aki követni akar, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja” (Mt 16,24– 25). 

De ehhez a küzdelemhez bíztatást is kapunk, „Ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk” (Róm 8,18). „Letöröl szemünkről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság, ami eddig volt, elmúlt” (Jel 21.4.). 

A negatív érzelmek, félelmek és fájdalmak mögött felfedezhetjük Isten kegyelmét, mely a szenvedésünkön keresztül vált meg minket. Meg kell tanulni egyedül Istenre tekinteni. A hit segít legyőzni a félelmet, erre az evangéliumban szép példát találunk. A csodálatos kenyér- és a halszaporítás után Jézus arra kérte a tanítványokat, hogy szálljanak be a bárkába, és menjenek előre a Genezáreti-tó túlsó partjára. Közben nagy vihar támadt, és a viharban Jézus a vízen járva közelítette meg a tanítványok bárkáját. Amikor megpillantották Jézust, a tanítványok megijedtek, mert azt hitték, kísértetet látnak, de Jézus megnyugtatta őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27) Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen.” (Mt 14,27) .„Jöjj!” – válaszolta Jézus. Péter kiszállt a bárkából, és Jézus felé tartott, de az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Péter ekkor így kiáltott: „Uram, ments meg!” (Mt 14,30). Jézus nyomban kinyújtotta kezét, és megmentette a tanítvány életét. Amint Jézus beszállt a bárkába, a szél elállt. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte. „Valóban Isten Fia vagy” - mondták neki. A bárkában jelen volt az összes tanítvány, közösen élték át a halálfélelem, a kétely, a kishitűség tapasztalatát. A tanítványok hite mentette meg az életüket, a bárkát a hajótöréstől, nem a képességük, tudásuk, leleményességük. A hit kegyelme adja meg azt a bizonyosságot, hogy Jézus mindig jelen van velünk és segít. Amikor félünk és megijedünk, elveszítjük a reményünket, nem bízunk az Úrban, akkor elhagy a kegyelem, mert Péterhez hasonlóan mi engedjük el az Úr segítő kezét, és süllyedni kezdünk. Ekkor mi is fohászkodjunk: „Uram, ments meg!” (Mt 14,30). 

Jézus is átélte a földi szenvedést, halálfélelmet a Getszemáni kertben. „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár, mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem, amint te” (Mt 26,39). Krisztus nagysága élete során megnyilvánult tanításában, beszédeiben, gyógyításában, de a kereszten szenvedésével a világ megváltója lett. 

Életünk nagy kérdései, mint a szenvedés, betegség, halál életünk végig titok marad. Rahner teológus „Hit, szeretet, remény” c. művében így ír: A szenvedés sötét szakadékába nem világít be senki más, csak Isten. Őt viszont akkor találja meg az ember, ha szeretete Isten felfoghatatlanságát elfogadja. A szenvedés és a halál problémájára végső értelemben nem adhatunk más választ, csak azt, hogy csendesen, szótlanul átadjuk magunkat Neki. Őbenne tűnik el a szenvedéssel kapcsolatos minden kérdésünk, mert elégtelenek emberi válaszaink. 

Tanúságtevő szeretteink, betegeink mutatnak példát a szenvedés elviselésében. Nagyapám élete utolsó heteiben már nem kelt fel az ágyból. Halála napján tanúságot tett arról, hogyan lehet elbúcsúzni az élettől. Felkelt az utolsó nap, a házioltárnál misét mondott és többször elismételte: „Békével távozzunk”. Aznap meghalt és akkor értettem meg szavait. 

Egy 90 éves ferences atya combnyaktörés után utókezelésen feküdt osztályunkon. A tehetetlenség, fájdalom miatt sokat szenvedett. Egyik vizit alatt potyogott a könny a szeméből. Megkérdeztük, hogy mi fáj? Miben tudunk segíteni? „Nem olyan rossz, mint ahogy mi gondoljuk” – felelte. 

Böjte Csaba egyszerű és érthető bíztatást adott minden embernek: fogadják el az életet úgy, ahogy van. Merjék vállalni az öregséget, a betegséget, a fájdalmat. Az élet múlásával minden nap közelebb kerülünk ahhoz, hogy egy asztalnál ülhessünk a Mennyei Atyával. A legnagyobb bátorítást a halált önként vállaló, feltámadt Jézustól kapjuk. A zsoltáros szavaival így imádkozhatunk: „Könyörült rajtam Isten a Te nagy irgalmasságod szerint”. Ha erőnk végéhez érünk, csak leborulni tudunk, mint Tamás apostol, aki csak ennyit tudott mondani: „Én Uram én Istenem”. 

István öcsém ezüst miséjének jelmondata adjon erőt mindenkinek: „Boldog az ember, akinek ereje Benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.” (Zsolt 84,5) 

Dr. Rojkovich Bernadette 

Nyíregyházi Egyházmegye

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum

  • Kép szöveg

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2017 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert