PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Porcelán – Rubóczkiné Kiss Hajnalka novellája
- Még egy nyamvadt kis wellnesshétvégére sem tud elvinni Zalakarosra… - puffogott magában Mária Lujza Valéria a poros raktárban állva. Azt ugyan nem tudta mi az a wellnesshétvége, és Zalakaros földrajzi elhelyezkedésével sem volt teljesen tisztában, de amióta hallotta az egyik restaurátor lányt erről beszélni a barátnőjével, nem bírta az új szót kiverni a csinos kis ondolált, porcelán fejecskéjéből.
Lujza egyébként is odáig volt a divatos kifejezésekért. Egy időben a „kiegyezés” szó ragadt meg benne, aztán meg az „attak” és a „front” szavak mozgatták meg a képzeletét. Utána jó ideig a „szputnyikot” használta unos-untalan, de felkeltette az érdeklődését a „disszidálás” meg a „privatizácó” hangzása is. Most épp a „wellnesshétvége” volt soron.
Ott állt tehát mozdulatlanul a múzeum raktárában, de belsejében azért fortyogott düh.
- Hát ezt érdemlem én?! –lamentált. - Egy ilyen rangon aluli helyet??? Én, aki egykoron a szalon dísze voltam! „Bécsből hozattam őket.” – mondta mindig büszkén a házigazda, ahogy finom uraságokkal és fényes dámákkal elhaladt előttünk. Ó, az a szalon! Azok bálok és fogadások… Mennyire szerettem én a parfőm illatát, a legyezők és a nehéz tafotaselyem ruhák susogását… És a zenét, ah, azt az édes muzsikát….
Dúdolni kezdett hangtalanul magában, és egészen elandalodott, ahogy az emlékeken elmerengett. Tán még a kacér pillantású szemeit is lecsukta volna, ám hirtelen elszállt a pillanat varázsa: valami neszezést hallott a háta mögül.
- Piha! Jellemző!- csattant fel magában. - Wellnesshétvége?! Ez a Leopold Alfonz Jenő még csak arra sem képes, hogy a lábánál lebzselő egereket odébb rugdossa. Hát csak ennyit érdemeltem én? Egy ilyen Jenő-félét? Aki csak egy poros raktárt, meg egereket tud nyújtani nekem…
Haragtól szikrázó tekintete turnürös szoknyája alól kikandikáló, apró, szalagos cipellőjére esett.
- Se egy új cipő, se egy új ruha… soha. A ruhám… Az is milyen ódivatú már! – nyafogott tovább magában. - És el is koszolódott. A frizurámról már jobb, ha nem is beszélek…
Tán a könnye is kicsordult volna az önsajnálattól, hogy aztán a könnycsepp legördülve világos csíkot szántson a portól szürke, finom vonású arcocskáján, de a harag, amit párja iránt érzett, túlnőtt minden egyéb érzelmen. Lujza egyébként már nem is emlékezett arra, mióta álltak így, egymásnak háttal a raktárban, és mióta táplálta magában ezt az eszeveszett dühöt szegény párja, Jenő iránt.
Pedig volt idő, amikor még szerelmesen tudott nézni a snájdig fiatalemberre. Ott, a szalonban még nem látott nála jobb vágású porcelán lovagot. Emlékezett arra is, hogy abban a karcsúsított császárkabátjában, háromszögletű kalapját mellére szorítva, milyen kecsesen tudott a fiú meghajolni feléje. Nem volt még egy ilyen gáláns ifjú a környéken…
- De hah! Rég elmúltak már azok a napok! – zökkent vissza Lujza a megszokott kerékvágásba, az évtizedek óta tartó morgolódásba. Gyorsan visszatért a haraghoz, mielőtt még végleg ellágyult volna, és talán egy könnyelmű, engesztelő gesztussal véget vethetett volna ennek a végtelennek tűnő, meddő érzésnek.
Mozgást hallott újra, ám ez most sokkal hangosabb volt, mint az előbb az egerek. Két férfi lépett be egy kis kocsival a raktárba, és egyenesen feléjük tartottak.
- Azok, ott. Pont jók lesznek neked diplomamunkának. –mondta az egyik, a két szobor felé mutatva.
- De hát még csak nem is színesek. – biggyesztette le ajkát a másik.
Ezen a kijelentésen Lujza ismét megsértődött magában, mert hát a színes porcelánszobrok ordenáréságáról megvolt a véleménye. De nem nyílott alkalma arra, hogy kiselőadást tartson a férfiaknak a finom elegancia mibenlétéről, mert máris erős karok ragadták meg, puha anyaggal gondosan körbetekergették, és Jenővel együtt a kocsira rakták őket. Ahogy a járgány a lift felé haladt, Lujza arra gondolt, hogy már évek óta nem engedte ennyire közel magához a párját. A kocsi apró zökkenéseinél még finoman egymáshoz is koccantak, és be kellett vallania magának, ez egyáltalán nem esett rosszul neki.
- Talán most kezdődik a wellnesshétvége. – gondolta reménykedve, de csak egy hideg neonfénnyel világított laborba kerültek, ahol mindenféle vizsgálatoknak vetették őket alá.
Most, hogy jobban rálátott Jenőre, meg kellett állapítania magában, hogy a párján, nem fogott az idő.
- Hiába, a férfiak ebben is szerencsésebbek! - sóhajtott szinte alig hallhatóan. - Nekik adjuk a legjobb éveinket, és míg mi hervadunk, mint a virág, ők csak érnek, mint a bor…
De azért elégedetten konstatálta, hogy titkon Jenő is rá-rápislantott a szeme sarkából. Tán még a féltékenység szikráját is fel vélte fedezni a párja szemében, amikor az egyik férfi megkapta Lujza karcsú derekát, és magához szorítva elindult vele ki a teremből. Aztán persze Jenő megnyugodhatott, mert őt meg a másik férfi kapta derékon. Nem is vitték őket messzire, csak pár emelettel lejjebb, egy másik laborba, ahol röntgenfelvételeket készítettek róluk.
- A nővel kell kezdeni, az van rosszabb állapotban. – jelentette ki az egyik férfi a vizsgálatok után.
- Na, mit mondtam a hervadásról! – gondolta magában elégtétellel Lujza, de aztán rémülten látta, hogy végleg elválasztották Jenőtől, és egy polcokkal és tégelyekkel teli műhelybe vitték teljesen egyedül.
Bármennyire is legyezte a hiúságát, hogy innentől kezdve már csak kizárólagosan vele fognak foglalkozni és elkezdődik az igazi „wellneshétvége”, valahogy folyton csak az ő Jenőjére kellett gondolnia. Persze élvezte, ahogyan a gondos kezek megtisztították, azt is örömmel látta, hogy a testén lévő repedések is napról napra egyre fogytak. Aztán eljött az a pillanat is, amikor ismét régi fényében pompázott. Ekkor üvegtárlóba tették, és az emberek újra megcsodálták és dicsérték, mint hajdanán, amikor még abban az előkelő szalonban állt.
De hiába hallotta a bókokat a kacér pillantásáról, a finom vonalú kacsóiról, a karcsú derekáról, már nem érezte magát boldognak. Egyre csak azt a poros raktárt látta maga előtt, meg azt a csinos kis császárkabátot. A harag átadta helyét egy másik érzésnek, a bánatnak, amelytől - bármennyire is ragyogóan és melegen világítottak a kiállító terem lámpái - Lujzának folyton fáznia kellett. Ám egy napon vége lett a kiállításnak is, és Lujza ismét a kocsira került. Csodálatos módon, ahogy közeledett a poros raktárhoz, porcelán teste egyre jobban átmelegedett. Aztán egyszer csak letették Jenő mellé, és rájuk csukták a raktár nehéz ajtaját. A hirtelen rájuk telepedő csendben csak az egerek neszeztek.
Néhány év múlva egy ifjú restaurátorhallgató, diplomamunka után kutatva, hitetlenkedve állt meg egy porosodó szoborpár előtt.
- Részeg volt tán, aki ezeket katalogizálta, vagy mi… – morogta magában, ahogy pillantása a leírás és a műtárgy között idegesen ide-oda cikázott.
Előtte pedig ott állt örök táncmozdulatba dermedve, egymás kezét lágyan fogva Jenő és Lujza. Tekintetük egymásba mélyedt, az ajkukon pedig alig látható mosoly játszott.
Rubóczkiné Kiss Hajnalka
