Ki volt Gyökössy Endre?

Forrás: Kerecsényi Zoltán/enavgelikus.hu2017. november 23. 12:51

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 2345 napja íródott

S valóban, egész élete a több, – a még több szeretet-adásból állt; áldásos életét, munkásságát, gondolatait elengedhetetlen fölidézni ezen kerek évfordulóján, illetve a reformáció idei, félévezredes, kerek évfordulóján!

A lelkigondozás, a pasztorálpszichológia első igazi nagy magyarországi képviselője, Gyökössy Endre felekezetközi család – egy hívő református apa és egy hívő római katolikus anya – gyermekeként látja meg a napvilágot Rákospalotán, 1913. február 17-én. Élete delén, visszaemlékezéseiben írja: „A legszebb és legteljesebb ökumenében nőttem fel, sosem éreztem, hogy Édesapám református, Édesanyám pedig katolikus… Egész gyermekkoromon átsugárzó, legmeghatározóbb emlékem: Apám mély vallásossága. Sosem felejtem el, mindig nyakában vagy az ölében vitt el a rákospalotai templomba… Öt-hat éves koromban természetesen nem igen értettem a prédikációt. De azt láttam, hogy Apám szeme könnyes, meg van hatva és közben simogatja a fejemet. Az ő ölében azt is megszoktam, hogy »ott vagyok« a templomban. És már ekkor nagyon tetszett az a bácsi, aki ott állt a szószéken, és okosakat mondott. Gyermekfejjel is megirigyeltem: – De szívesen lennék én is ilyen nagy és okos!… – És tényleg bekövetkezett: én is sokat prédikáltam arról a szószékről...”

A legkisebb kora óta papnak készülő Gyökössy az elemi iskolát Újpesten a Viola utcában, a gimnáziumot a szintén újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban végzi. Az érettségit követve Nagykőrösön szerez tanítói oklevelet, majd pedig a Budapesti Református Teológiai Akadémián abszolvál: „Ekkoriban egyszerre végeztem két főiskolát: a teológiát és a bölcsészetet. Ez a kettősség akkoriban jogilag tilos volt. Így titokban voltam a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészhallgatója – amit nem tudtak a Teológián. A Pázmányon meg azt nem tudták, hogy a Teológiára járok. Mélyen hallgattam erről, ők meg nem kérdezték. Ha nem kérdezték – én nem mondtam. Nevemet, adataimat leadtam és kész. Így lett ebben az időben a csúfnevem: lógós Gyökössy. Mert csak úgy tudtam eljutni a bölcsészetre, ha nem voltam ott egy-egy teológiaórán, vagy fordítva. Itt is azt hitték, hogy lógok, meg ott is azt hitték, hogy lógok. Vagy kislányoknak udvarolok. Pedig nem udvaroltam: egyik egyetemről rohantam a másikra...”

Ezt a rendkívül szorgalmas, nagy tudás-szomjú fiatalembert aztán 1939-ben lelkésszé is szentelik, majd Ravasz László püspök segedelmével ösztöndíjra tesz szert, Baselbe kerül tovább okosodni, elsősorban az egyházjog és a pasztorál-pszichológia területén. Utóbbi már a magyarországi Teológián is fölkelti érdeklődését, de ahogy fogalmaz: „igazi lélekmeleget” kap ott. „Amikor a pasztorál-pszichológiát elkezdtem, az még majdnem tiltott, megvetett tudomány volt. Az egyház nagy része úgy tekintette, hogy megszentségteleníti a szentséges szent teológiát, ha a pszichológia belekeveredik. Nekem héberül, görögül, latinul kellett tanulnom, hogy jobb teológus legyek – de úgy láttam, nemcsak a Bibliát, amit magyarázok, hanem az embert is, akinek magyarázok, értenem kell. A pasztorál-pszichológia: lelkészeknek való pszichológia.”

Talán nem is oly véletlen, hogy abban az akkori „megkergült” világban, –a sötét fellegű 1930-as években, amikor oly sok lelkileg sérült, szeretet-vesztett ember „termelődik” ki –ennek a kis fiatal, magyar lelkésznek a figyelme a pasztorál-pszichológia, a lelkigondozás felé fordul. Számára ezekben a nehéz időkben válik kristálytisztává: „Sokféle szeretet van. Engem a Jézus-féle szeretet, ez a vadonatúj fogalom és élet bűvölt meg. Mi az, amit csak Jézus hozott erre a véres bolygóra, se Buddha, se Mohamed, se senki? Mi az a vadonatúj? Az AGAPÉ. A »szeretlek akkor is, ha nem szeretsz«. A »Nem tudlak nem szeretni.« Ez a Jézus-féle szeretet. Az Isten így szeret. János evangélista írja levelében: »Isten pedig Szeretet.« (1Ján 4,18) Jézus a testet öltött agapé. Ez titokzatos valami – de én hiszem, akárhogy is gondolkodunk az Istenről, a lényeg az agapé lesz…”

A háború kellős közepén, 1941 nyarán tér vissza – de immár házasként, a baseli egyetem államjogász professzora lányát elvéve – Magyarországra. Hazatérve, kerek hetvenöt esztendővel ezelőtt alapító-lelkipásztorként foglalja el az újonnan létrejött Újpest-Újvárosi Református Egyházközség lelkészi székét.

Óriási lendülettel veti bele magát a szolgálatba. Pásztori teendőit – az akkori pesti bombazáporok közepette – mély hittel, „Jézus-szeretettel” és nagy karitativizmussal végzi. S ez nem változik a háborút követve sem, – a személyi-kultusz rettegett idején sem. Aki hozzá, és életének párjához, Ruck Reinhildhoz fordul segítségért, mindig számíthat menedékre, kenyérre és természetesen lelki támaszra. Nem hiába emlegetik ekkortájt Gyökössyék kis templomi közösségét „Krisztus Kinyújtott Kezének Közössége”-ként: „Elhatároztuk, hogy mi nem leszünk passzív, csak hallgató közösség. Megpróbálunk valamiképpen így együtt Krisztus Kinyújtott Kezének Közössége lenni.” Az újpesti templom szószékének az oldalára be is véseti Gyökössy-lelkész ennek az elnevezésnek a négy „K”-ját, vagyis kezdőbetűjét, hogy emlékeztesse majd az utókort a gyakorlati, hitüket valóban megélő kereszténységre.

„Sosem voltam dogma-barát – írja emlékirataiban –, őszintén szólva: a kereszténység gyakorlatát szerettem, nem a tanait. Azt hiszem, nem is lehet sokra menni a tanokkal. Tapasztalom, hogy sok a névleges, s »szájkeresztény«. Vallják a dogmákat, elveket írnak, amiket gyermekkorukban beléjük vertek. Régen még pofozkodtak is a hitoktatók, ismertem is olyat, aki hatalmas pofonokat adott – a szeretet nevében… Szóval, az biztos, hogy a világnak gyakorlati, hitüket valóban megélő keresztényekre van szüksége…”

Nehéz-fájdalmas időszakokon át (szülei kitelepítése, felesége svájci állampolgársága miatti osztályidegenség, kisgyermekeinek halála) két doktorátust szerez, egy bölcsészeti és egy pszichopedagógiai doktori címet.

További pályájára, munkásságára nagy hatással lesz debreceni tanára, a magyar filozófiai gondolkodás egyik legeredetibb alakja, Karácsony Sándor, aki a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséget is vezeti.

Gyökössyék idén 65 esztendeje elhunyt – manapság már igen ritkán emlegetett – néhai nagy hatású ifjúsági vezetője vallja: „...az, hogy »magyar«, nem faj, nem vér, hanem lélekdolga. Nem a vér alakította ki a magyar lelket s hozta létre így a magyar fajt, hanem ellenkezőleg, a magyar lélek hatott a vérre s most és minden időben az a magyar faj, amit a magyar lélek áthatott. Mindenki olyan mértékben magyar, amekkora mértékben magyar lélek ereje él és hat rajta keresztül...”

Gyökössy ekképp idézi meg hajdani oktatóját: „Karácsony Sándorra talán még sokan emlékeznek a fehér hajú kortársak közül – béna volt. Ült egy nagy karosszékben, elhízva – de mélyen hívő ember volt. Ő szerkesztette az első Biblia-olvasó Kalauzt, és még sok nagyszerű könyvet is írt. Ő mesélte: Amikor olvastam a Szentírásban: »Legyen a te hited szerint« – megdöbbentem. Hát akkor én az én hitetlenségem miatt nem tudok meggyógyulni. Jézus sántákat és másokat is meggyógyított… – Aztán elmondta, egy fél napig böjtölt, imádkozott, majd fölállt. Igen, fölállt. Attól kezdve, ha két botra támaszkodva is, de bement az egyetemre. Lett az ő hite szerint. Ezentúl nagy, erős testét két mankóval húzta maga után. Egyszer felemelte a mankóját és azt mondta: – Ha ez a két mankó nem volna, nem volnék hívő ember. Tudod, mi ez a két mankó nekem? Ezek a szárnyaim. Így volt. Ő nem csak nagy tudós, magyar logikával gondolkodó bölcselő, a magyar észjárás csodálatos tudósa volt – hanem mélyen hívő ember, mert Isten a mankóba adta neki a szárnyait...”

Ez a Karácsony-féle élet- és hit-példa, aztán a vidéki, Sinka István-féle poétai intés: a „Nagy az Isten, fog erősen, hűségesen, ismerősen” és természetesen a mindennapi Ige kísérik-erősítik ekkortájt, mert egyre sokasodó szorongattatásban kell tovább élnie, szolgálnia. Csak 1952-ig engedik tanítani, utána tudományos munka szóba sem jöhet. S az 1956-os változás is csak kis lélegzetvételnek bizonyulhat. Amint azokban az őszi, forradalmi napokban útjára indítja a Reformáció című lapot, s annak első számain megszárad a nyomdafösték, máris betiltják, és attól fogva többé meg sem jelenhet. Gyökössy megpróbálja meghallani a „csöndet”, akárcsak Illés próféta azon a bizonyos Hóreb-hegyen. És nem hátrál, megy tovább az úton; a „melós városban”, Újpesten pénteki bibliakört szervez: „Csak elkezdtem öt-hat embernek mondani az Igét… Végül már két-háromszázan voltak...” S mind többen és többen keresik és veszik körbe az Újpest-Újvárosi Református Egyházközség lelkészét, „mert időközben óriási lett a Bethesda tava, – amely mellett egyre többen várják, hogy valaki Jézus nevében megkérdezze őket: Akarsz-é meggyógyulni? Ám ők is azt válaszolnák: nincs emberünk....” Rengeteg embernek kezd nyújtani lelki támaszt, lakása szinte „rendelővé”, őmaga pedig a sokak által szeretett és tisztelt Bandi bácsivá válik. Hamar országos ismertségre tesz szert. Pasztorál-pszichológusként lelkigondozói szemináriumban munkál, részt vesz a lelkipásztorok továbbképzésében, fáradhatatlanul ír; számtalan cikke jelenik meg a Theológiai Szemlében, a Református Egyházban, a Confessióban, a Vigíliában, a Házunk Népében, az Új Forrásban, német nyelvű lapokban s másutt. Felsorolni is nehéz lenne saját megjelent és közreműködőként szerkesztett könyveinek számát,

„Híveim közül egyre többen kerestek fel lelki bajaikkal. És én megriadtam. Ismerem Ábrahám, József, Jakab meg a többi családfáját, történetét – de a híveimét nem! Az ó- és újtestamentumi Embert ismerem – de az újpesti srácokat, melósokat nem… Akit csak tudtam, egyenként meghívtam beszélgetni, egy teára, egy kis kerti üldögélésre. Így aztán minden templomba járó atyámfiával szoros, emberi kapcsolatba kerültem. Azért végeztem el a pszichológiát, hogy ne csak igeismerő, hanem emberismerő »lelkész« lehessek: a lelkek igazi gondozója. Nem azért lettem pszichológus, hogy pszichológus legyek, hanem azért, hogy pásztor, vagy legalább bojtár lehessek...”

Az 1989/90-ben beköszöntő rendszerváltoztatással aztán az elismerés sem marad el; lesz díszdoktor, díszpolgár, és számos más kitüntetésben is részesül, de igazából mindezekhez sohasem ragaszkodik. Egy alkalommal még a Parlamentben is felszólalásra kérik: „Ott ezt mondtam a Tisztelt Háznak: Szenvedjétek el egymást szeretetben! Ha láttátok volna, hogy kapták fel a fejüket az emberek! Igen, mondtam, képviselő uraim, ez még önökre is vonatkozik. Hogy egymás másságát elszenvednénk. Mert ha ezt képesek megcsinálni, ha elfogadják a másikat, ha készek a párbeszédre, akkor abból a másiktól talán valami hasznosat is meríthetnek, és beépíthetik a saját életükbe.”

Más helyen is leírták már, hogy Gyökössy Endrét életében csak egyetlen egy vád érte: hogy túlságosan ökumenikus beállítottságú. De ezt ő örömmel viselte. Miért is ne viselte volna, hiszen egész élete középpontjában az AGAPÉ, vagyis a szeretet állt. És ez nem tűr felekezeti szelektálást!

Gyökössy ekképp fogalmaz 1991-es Életápolás című művében: „...a ma emberének lassan már mindene van – csak embere nincs. Olyan embere, aki megáll mellette és megkérdezi: – Hogy vagy? – És nem siet tovább, hanem megvárja és meghallgatja a választ. Sőt mondani tud és mer valamit. Lehet, hogy éppen családján belül van erre szükség, mert egyre többen élnek páros vagy csoportos magányban. Ha manapság van sajátos szamaritánus-szolgálat, akkor ez az! A bújában, bajában, elmagányosodottságában az élet peremére sodródott emberrel való mentő-foglalkozás. Pontosabban az odamentés – a Főorvoshoz, Jézusunkhoz...” Mennyire aktuálisak, – egyre jobban aktuálisak e sorok huszonhat évvel megfogalmazásuk után, s idén, a reformáció 500. évfordulóján, amikor az emberi történelemben talán soha nem volt még annyira szükség több segítő kézre, több empátiára, mint napjainkban, mert vég nélkül lehetne sorolni az okokat (a munkanélküliséget, az alkoholizmust, a drogokat, a válások számát stb.), amelyek tragédiákba fulladó emberi sorsokba torkollanak. A lelkigondozáshoz nem feltétlenül szükséges lelkésznek lenni, bárki végezheti, – egyénileg mindenkinek meg kell tennie azt, amit meg tud tenni, ha látja – Gyökössy szavaival élve – „a Nagy Véres Úton fekvő és vérző embertársát”!