Vasárnapi levelek – A tiszteletről

Vasárnapi levelek – A tiszteletről

„Mert nemcsak fölfelé, a megismert szakrális igazságok irányába kell a devóció, a fej-meghajtó méltánylás tulajdonságát fáradságos belső munkával kialakítanunk, hanem magunk körül – az egyívásúak társaságában is rá kell találnunk erre az érzésre. Észrevenni a másikban a figyelemre méltót, a követendőt, a hasznosat.” – írja Jókai Anna soron következő Vasárnapi levelében.

Forrás: dia.hu2018. szeptember 23. 08:00

A tisztelet manapság hanyagolt fogalom. Régimódi dolog valakit tisztelni – gondolja az, aki összetéveszti a tiszteletet a meghunyászkodással. A nyegleség, mint modor, divat lett. A riporter már nem csúszik-mászik szerencsére az alanya előtt; ehelyett egyikük-másikuk partnerével foghegyről beszél. A fordítottjára is akad egy példa: a nyilatkozó felül a magas lóra, a kérdezőt semmibe veszi; mint a porszemet, lefricskázza. Pedig az ember nem kevesebb, hanem több lesz azáltal, ha megtanul önmagán kívül mást is – arra érdemeset – tisztelni. Persze az sem mindegy, önmagában mit tisztel: gőgjét, önzését, ravaszkodásait, vagy éppen azt, hogy magasabb Én-jében kifejlesztette már az alázatot, az odaadást, a hálát, amit aztán gyakorolni is képes. Minél őszintébb tisztelettel vagyunk más iránt, annál őszintébb tisztelet illeti meg saját személyünket. A Teremtő is tiszteli teremtményeit: oly nagy mértékben, hogy szabad akaratot adott nekünk, emberkéknek, nem tesz erőszakot lelkünkön, mindössze szeretettel vár, mit is választunk végül… Mi pedig olykor-olykor felháborodva kiáltjuk, egy-egy embertársunk csúfos működését látva: „Hát ez már az Istent se tiszteli?!” Nem bizony! Mert nemcsak fölfelé, a megismert szakrális igazságok irányába kell a devóció, a fej-meghajtó méltánylás tulajdonságát fáradságos belső munkával kialakítanunk, hanem magunk körül – az egyívásúak társaságában is rá kell találnunk erre az érzésre. Észrevenni a másikban a figyelemre méltót, a követendőt, a hasznosat. Az alkotónak kötelessége elismerni a jó szakmunkást, a föld titkaival dolgozó parasztembert, az aranykezű ezermestert – mindazt, amire ő nem képes, de a másik igen. S akkor joggal kérhetjük, hogy az úgynevezett „társadalom” is hallgasson szavunkra, fontosságunkat, szerepünket ne kérdőjelezzék meg. A tisztelet mindig önkéntes; kikövetelni nem lehet – ha már kényszer és félelem vegyül bele, szolgalelkűségnek hívják. Akit igazán tisztelünk, azt szeretjük is, s vágyat érzünk rá, hogy ilyen vagy olyan tekintetben kövessük. Érdekes kísérlet: fölfedezni szűkebb-tágabb környezetünkben azt a jó irányba ható tulajdonságot, ami belőlünk hiányzik. Az eredmény meglepő: színesebb, melegebb, reménykeltőbb lesz az imént még színtelennek, hidegnek, reménytelennek tartott élet. A tisztelet nem tesz vakká: csak az ítéleteinket nemesíti meg. Ha megtanultuk odaadással szemlélni a felettes szellemi-lelki szférát és a körülöttünk lévő világot – már nem nehéz lefelé tekintve ráébredni: mennyire tiszteletreméltó, milyen fenséges is mindaz, ami alattunk áll az evolúcióban: a kő szilárdsága, a növény éteri tisztasága, az állati lét végtelen sokfélesége, a fantasztikus formációk… Mihez is kezdene az ember a természeti világ áldozata nélkül? S mi végre birkózna meg a bajokkal, szenvedéssel, ha nem volna semmi, ami magasabbra vonzza?

A tanítványok lábát mosta meg a Mester – és nem a tanítványok a Mesterét. Ez a Minta.

Jókai Anna, 1999

Forrás: dia.hu

Nyíregyházi Egyházmegye

vasárnapi levelek




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2018 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert