Az Istenszülő oltalma

Az Istenszülő oltalma

Október 1-jén ünnepeljük az Istenszülő oltalmát. Dalanics Zoltán ünnepi elmélkedését olvashatják az alábbiakban.

Szöveg: Dalanics Zoltán, videó: Gerner Attila, Pásztor Richárd, Polyákné Tóth Nóra2018. október 1. 04:00

Mikor múlik a nyár, valami megmagyarázhatatlan szorongás kezd erőt venni rajtam. Mintha felerősödne bennem az a gondolat, hogy az életem is lassan elfogy. Mindaz, ami ékessége nyárnak, életnek, ősszel lehullik, és marad a lecsupaszított világ, ahol nincsenek felesleges cicomák, ahol leegyszerűsödik minden, és maradok olyannak, amilyen a lelkem. Maradok tisztának, mégis bűnökkel vagyok teli; maradok igaznak, bár a hamisságot is hordozom; maradok szépnek, bár előtűnik életem sok rútsága. Úgy nézek szembe a közeledő téllel, mint közelítő halállal, és keresek menedéket, mint az erdő magára maradt vadja, ha tudja, hogy jön a setét zivatar.

Bemegyek a templomba, épp nincs senki, egyedül vagyok, és magamra gombolom a székesegyház csendjét, mint fázó koldus az enyhet adó kabátot. Holnap ünnep lesz, őszi ünnep, az Istenszülő oltalma. Lecsukom a szemem, és megelevenednek előttem az ünnep régi történetei.

903-ban Konstantinápolyban és környékén járvány pusztít. Az emberek tehetetlenek. Látom a kétségbeesett anyákat és apákat, akik gyermekeiket siratják, látom a derékba tört életeket, hallom a kétségbeesés minden hangját. A sok hang között pedig ott egy, amelyik reménnyel teli, amelyik nyugodt és alázatos, az imádság hangja. Sok igaz hittel élő ember imádkozik, kéri az Istenszülő közbenjárását, hogy szűnjék a fájdalom, a betegség, hogy megszabaduljanak a járványtól. Imádság közben pedig a Vlacherna-templomban, ahol az Istenszülő palástját őrizték, a város püspöke, Szent András és diakónusa, Epifaniosz látomást láttak. Az Istenszülő leereszkedett angyalok és szentek sokaságával, és könnyes szemmel a hívekkel együtt imádkozott, majd levette fejéről a kendőt, és a jelenlévők fölé terítette. A járvány megszűnt, az Istenszülő megoltalmazta benne remélő népét.

Megjelenik a másik történet is, 911, mikor szaracénok ostromolják a várost, Bizáncot. Úgy tűnik, nincs remény a menekvésre, s Mária drága védőleplét kiterjeszti a város felett, megoltalmazva azt a pusztulástól.

Felemelem a fejem, és nézem az ikonosztázion képeit. Krisztust, az Istenszülőt, a szenteket, minden kép egy-egy mondat, egy-egy üzenet, amit Isten akar értésemre adni. Nem vagyok egyedül, tudom, egyikünk sincs egyedül. A templom csendje egyre inkább megtelik az imádság hangjával, életek történetével. Hányan elmondták már itt bajaikat, hányan elsírták már itt még megmaradt könnyeiket, hányan örültek, hálálkodtak, hányan leltek nyugalomra, békére, hogy élni tudjanak újra. Idős, élettől megpróbált öregek, gyermekek, reménnyel és álmokkal teli fiatalok, nehéz felelősségbe öltözött, kemény tekintetű felnőttek. Mind-mind oltalomra vártak. Oltalomra, mint annyi sokan, mint én magam is, itt a templom erőt adó szent helyén, mert reszket a lelkem. Gyermekeimre gondolok, mindarra, amivel meg kell majd küzdeniük, és reszket a lelkem. A ravataloknál álló családokra gondolok, akiket láttam sírni, akiket láttam magányukban kétségbeesni, álltak, sötéten fürkészve a jövőt gyászuk minden terhével, és reszket a lelkem. Az öregekre gondolok, akik mögött ott van egy egész élet, akik lelkét kezdi behálózni a félelem, mert mennyi mindent megéltek már, és ki ad nekik nyugodt napokat, és reszket az én lelkem. A betegekre gondolok, azokra, akik megküzdenek minden percért a betegséggel és önmagukkal, akik belekapaszkodnak akár minden szóba is, ami gyógyulást adhat, mert élni akarnak, nem pusztán önmagukért, hanem azokért, akik körülveszik őket betegségükben. Láttam tehetetlenül fekvő, öntudatlan embert, akinek kezét úgy tekerte ki a kín, mintha saját életét, mindenét, amije csak maradt ezen a világon, tartaná és mutatná fel az Isten felé, és reszketett a lelkem. Hazámra gondolok, az itt élőkre, magyarságunk holnapjára, fiainkra, lányainkra, akiknek meg kell maradniuk, akiknek tovább kell vinniük és tovább kell adniuk mindazt, ami csak a miénk, hogy ezer év múlva is legyenek büszke fiai ennek az országnak, és reszket a lelkem.

Nincs senki a templomban, mégis mindenki itt van velem, anyáim és apáim, nővéreim és fivéreim, rokonaim és barátaim, mindenki, akinek úgy kell az Isten oltalma, mint egy lélegzetvételnyi levegő az élethez.

Imádkozni kezdek. Oltalomért, békességért imádkozom. Imádkozom, hogy ne csüggedjek, hogy lássak, hogy a közeledő télben se hagyjon el az életereje. Kérem az Istent azokért is, akiket hordoznom kell, végig, míg egyszer majd hazaérek. Hűvös van, de a lelkem melegedni kezd. Mintha a drága Istenszülő oltalma leplét fölöttem is kiterjesztette volna ebben a szent pillanatban.

Fölöttem, mindannyiunk fölött ott lebeg az ő védőleple, esetlen, egyszerű, bűnös emberek fölött, mert szeret bennünket, mert könnyes szemmel imádkozik értünk, mert fontos neki mindannyiunk élete. Érzem, ünnep kezdődik a szívem mélyén is. Nemcsak a templomokban, nemcsak falvakban és városokban, hanem a szívem mélyén, itt bennem.

Hallom az ünnep énekét, egyre erősebben hallom: „Ma, igaz hitű népek, fényesen ünneplünk, megárnyékoltatva, Isten anyja, a Te eljöveteled által, és a Te legtisztább képedre tekintvén szívtöredelmességgel mondjuk: fedezz be minket a Te drága védőlepleddel, és szabadíts meg bennünket minden bajtól, kérvén a Te Fiadat, a mi Krisztus Istenünket, hogy üdvözítse lelkünket.” Tisztán hangzik az ének, odafordítja tekintetem az Isten felé, felemel, eloldoz, ünneppé teszi életemnek ezt az őszi idejét.

Nyomtatásban megjelent a Görögkatolikus Szemlélet 2017-es őszi számában.

Szöveg: Dalanics Zoltán, videó: Gerner Attila, Pásztor Richárd, Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye

Istenszülő oltalma, ünnep




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2018 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert