Vasárnapi levelek – A túlhabzásról

Vasárnapi levelek –  A túlhabzásról

„Természetes, hogy a beszélő ember hatni szeretne arra, aki hallgatja. Beszél, hogy figyelmet keltsen, beszél, hogy megvédje magát, beszél, hogy a másikat meggyőzze. De aki nem ismer mértéket a kifejezésben és szavait túl élénk gesztikulációval is megtoldja, ellenkező hatást ér el.” – írja Jókai Anna soron következő Vasárnapi levelében. Gesztusainkkal, szavainkkal is az arany középen maradni, nem is olyan könnyű feladat.

Forrás: dia.hu, fotó: Polyákné Tóth Nóra2018. október 21. 06:40

Természetes, hogy a beszélő ember hatni szeretne arra, aki hallgatja. Beszél, hogy figyelmet keltsen, beszél, hogy megvédje magát, beszél, hogy a másikat meggyőzze. De aki nem ismer mértéket a kifejezésben és szavait túl élénk gesztikulációval is megtoldja, ellenkező hatást ér el, a józan ítélőképességű partner (legyen az szerelmesünk, üzlettárs, vevő, vagy szavazó polgár) csak legyint.

„Lyukat beszél a hasamba” – mondja, s elengedi a füle mellett a túlhabzó közléseket. Mára minden, ami szép és jó, „fantasztikus” lett. Fantasztikus a vásárlási ajánlat, fantasztikus az új film, fantasztikus volt az idei nyaralás, fantasztikus az éppen dicsért személy. Semmi árnyalás, semmi egyénítés. A fantasztikus elvesztette eredeti jelentését, rokonságát a fantáziával, a képzelettel, a valóságtól elszakadottal. Sőt éppen a megvalósítottat nevezik fantasztikusnak. Ha helyettesítik, a „szuper”, a „csúcs” kerül a mondatba, ez a divat. Néhányan konzervatívabbak. Ha finom a vasárnapi ebéd, kinevezik „isteninek”. Isteni volt ez a húsleves anyukám… Isteni voltál szívem, búgják egymásnak a párok. Megalázódnak, lefokozódnak így a magas fogalmak. Ami valóban isteni az életünkben – meg sem ismerjük már. A pillanat, a találkozás, a felismerés, a sugallat – ami igenis lehet isteni –, a méltó jelzőt már nem kapja meg. S mekkora szellemi szegénységet fejez ki, ha egy fiatal lány vagy fiú így kiált fel a kirakat előtt: meghalok ezért a cuccért, meghalok ezért a motorért! S mekkora tudatlanság arról panaszkodni, hogy „kálváriát jártam, amíg ezt a cipőt megtaláltam!”. Mit fog emberünk akkor mondani, amikor sorsa testi-lelki szenvedések közé veti? S ami még mindig kevesebb lesz, mint az a bizonyos nagypénteki keresztút, amelyet ily könnyedén a szánkra veszünk… Elharapóztak az ideges, széles mozdulatok is. A sok gesztikuláció általában hazugságot leplez. A kereskedelmi tévécsatornákon önállóan hirdető cégek olyan „rábeszélőket” alkalmaznak, akiknek keze-lába, nyaka-feje szüntelenül mozog, mutogatnak ide, mutogatnak oda, vihorásznak a mű-elragadtatottságtól és persze hangosan hadarnak, céljuk a megszédítés, az elkápráztatás… Olykor politikusok is átveszik ezt a stílust – mintha sosem hallottak volna arról, hogy a személyiségnek a kisugárzása a legfontosabb, nem a hatásvadász mimika és a dörgedelmes frázisok. A tehetséget próbálják pótolni az amerikai szappanoperák színészei a hadonászással. Ha azt mondják: én, a mellükre mutatnak. Ha azt mondják: nem, hessegető mozdulatot tesznek. Ha izgatottak, a karjuk nyavalyatörősen rángatózik föl-le. A némafilm eszközeit alkalmazzák, a nagyon is harsány hangosfilm korában. Nevetségesek. Nem érzéketlenül lemerevedni – de érzéseinket kontroll alatt tartva megnyilvánulni, ez nem szuper, nem fantasztikus, nem isteni –, de emberi mindenképpen.

Jókai Anna, 1999

Forrás: dia.hu, fotó: Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye

vasárnapi levelek




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2018 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert