Sunday letters

Június utolsó napjai csalékonyak. Azt hisszük, még csak ezután megyünk a valódi nyárba, holott már megtörtént a napforduló, a világosság, ha csak percekkel is, de rövidül. Még észre sem vettük úgy istenigazában, hogy valami itt van, amikor az már távozását is megkezdte. Persze hosszú ideig ez a távolodás nem is érzékelhető. Szent Iván-éjen mágikusan, mámorosan örül a világ: a Kozmosz szelleme szinte beszívja a Föld lelkét. János-napon – erőkkel töltekezve, megajándékozottan ugyan, de visszavonulóban a természet, finoman halad a föl sem sejlő ősz felé, Péter-Pálkor sietve learatjuk a búzát, a jövő év kenyerét. Meglehet: július-augusztus majd perzselő meleget hoz, de már szárazon összepöndörödik egy-egy falevél, s végleg elvirágzott egy-egy virág. A nyár örökké tart – néha áltatjuk magunkat. Így vagyunk a saját életünkkel is. Addig-addig készülődünk, hogy sokszor öntudatlanul csúszunk át létezésünk delén. Amiről azt gondoltuk, még előttünk van, figyelmeztet: talán már el is hagytuk. Kisgyermekként nyugtalanított az ébrenlét és elalvás közötti átmenet: szerettem volna elkapni az utolsó pillanatot, amikor még ébren vagyok, a másodpercet, amikor éppen más dimenzióba döccen az idő – de ez sohasem sikerült. Nagy titok rejlik ebben. Akárcsak az évszakok váltakozásában. Örülök, hogy sorsom olyan tájra vetett, ahol van tavasz, nyár, ősz és tél. Csodálatos, hogy van havunk és hőségünk, sarjadásunk és hervadásunk. Csodálatos, ha felismerjük, mire tanít minket a természeti bölcsesség. Tavasszal feltámadni, nyáron megérlelni, ősszel begyűjteni, télen rendszerezni és óvni a magot a következő tavaszra. De az ember több, mint a természet, amikor körülöttünk minden tetszhalott, mi akkor vagyunk – magunkra utaltan – a bensőnkben a legéberebbek. Nyáron átadjuk magunkat, merülhetünk a fényben, s mintha magasabb hatalmak ringatnának, édes lustaság telepszik az agyunkra, átmos az én-feledettség gyógyító állapota. Ősszel meghökken a lélek: hát megint és újra és újra? A benső lázas aktivitásba kezd, ellenáll annak, aminek a természet nem tud ellenállni, de saját feladata szerint neki nem is szabad. Csak nekünk szabad, sőt kell is, nekünk, ön-akarattal megáldott lénynek, az alvó birodalomban felébredni, nem meghalni még egy kis időre sem fűvel, fával, bokorral, nem vegetálni, mint a szegény állatoknak. A négy fal közé szorulva, fagytól megszorongatottan vagyunk leginkább magunkra utalva: a tavasz illata, a nyár fényessége, az ősz zamata segítenek, mint emlék… Kényszerű a környezet zordsága, hogy arra az egyedi bel-világra figyeljünk, amit húsba-vérbe kötötten, egyedülvalóan kell megélnünk, de amit nem tudnánk megtenni, ha nem lett volna nyár… tetőzése a nyárnak, János-nap, az istenek ölén, az ember gyermeki bizodalma, találkozás az eredettel, ráhagyatkozás és elragadtatottság, és hála, hála, hogy napot és levegőt nem parcellázhat fel semmilyen ostoba emberi mohóság: ami szent, az szerencsére kegyelemből mindannyiunké. Nem magántulajdon – de sajnos, megmérgezhető a rossz magánérdek által. Rajtunk is múlik, mit felel a Kozmosz a nyár legmagasabb pontján a Föld kereső-kérdő lelkének.

Jókai Anna, 1998

Forrás: dia.hu, fotó: Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye