Adventi morzsák

Adventi morzsák

Az adventi forgatag, a karácsonyi fények, a köztereken hallható ünnepi dallamok mellett egy kézfogással, egy mosollyal, egy adakozó gesztussal vagy egy baráti látogatással talán még közelebb kerülünk a karácsonyi csillaghoz adventi utunk során. Alig két hete egy idős bácsit, egykori szomszédomat látogattam meg. Talán mindannyian ismerünk olyan idős embert, akire rég nem volt kíváncsi senki…

Szöveg és fotó: Polyákné Tóth Nóra2018. december 18. 22:20

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 302 napja íródott

-Maga nem tudja, milyen egyedül lenni: hideg, rideg. – Nem volt szemrehányó a megjegyzése, melyet válaszul fogalmazott meg arra, ahogy elhárítottam bocsánatkéréseit a rendetlen szobáért. Hisz, amikor beengedett, így akartam meggyőzni arról, hogy nem zavar a halmokban álló ruha: -Nagyobb felfordulással jár két gyerekkel együtt élni.

Válaszában a fájdalmas, húszévi magány szavakká formálódó sóhaja tört utat lelke legmélyéről. Húsz éve annak, hogy meghalt hőn szeretett felesége, akivel bár gyermek nélkül, mégis szeretettel teli házasságban élte életét egykori szomszédom. Az apró nippek a vitrinben, a teli könyvespolcok, a színehagyott festmények a falon: egy letűnt és teljesebb élet darabkái idézik az emlékeket nap mint nap e néhány hónap múlva 92 éves férfi szemei elé. A zord hidegség nemcsak metaforikusan, de az egyik szoba bútorokra ülő, fűtetlen levegőjében is jelenvaló a második emeleti lakásban. Ezért szolgált a vendégfogadásra a rendetlennek titulált kis hálószoba, melyben minden karnyújtásnyira helyezkedik el a foteltől, s amely valójában nem a lustaság, hanem az egyedülálló öregember nehézkes mindennapjainak a tükre.

Nem szívesen fogad el ajándékot, s azon nyomban szeretné többszörösen viszonozni a kapott kedvességet, de talán Mikulás apropóján könnyebben veszi az együttérzést és némi házi finomságot. Tudom, milyenek a hétköznapjai, mégis kérdezem őt mindennapjai és hogyléte felől.

-Fél lábbal? Nem, én már két lábbal vagyok a sírban. – javítja személyre szabottá a mondást.

Egy héten egyszer eljön hozzá unokahúga, hogy bevásárolni vigye őt, de olyan kevés kapcsolat ez a külvilággal. Reggelente leviszi a szemetet, ám a lépcsőház szinte üres, s ha valaki munkába siet, a Jó reggelt!-en kívül nem jut idő másra. Kinéz az ablakon, talán lát némi sürgés-forgást, de annak már sosem lesz tagja; behúzódik a szobába: az újságot, könyvet már nem látja, nem tud olvasni, csak szemüveggel és nagyítóval. A televízió műsorai pedig nem kínálnak túl sok izgalmat. Az egyik sorozat részeit nagyon várta a múltkorában, de annak is vége. Ha fekszik, mindene fáj; ha sétál, elfárad. Megélne nyugdíjából, mert – múltjának köszönhetően – többet kap, mint mások, de nem bír enni, szükségből vásárol; ha beszélnek hozzá, alig érti, hiszen a hallása sem a régi már.

Pedig van véleménye a világról, értelme és szellemi frissessége fiatalabbnak mutatja koránál. A múltról beszélgetünk, arról az egy évről, amíg szomszédok voltunk, s az azelőttiről is. Még vannak emlékei Timkó Imre görögkatolikus püspökről is. S elkeseredetten legyint a kilátástalan jövőről. De most örül. 

-Köszönöm az együttérzését – mondja búcsúzóul. -Eljön máskor is? -El – ígérem. Megölelem: talán kitart a látogatás melegsége a következő vendégig, aki bekopogtat hozzá.

Szöveg és fotó: Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye

adventi morzsák,




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2019 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert