Interwiew with SOLTÉSZ Borbála

Legyen meg a te akaratod! – interjú dr. Soltész Borbálával

A görögkatolikus papcsaládok élete nemcsak a lelkipásztor, de a tisztelendő asszony, a papfeleség szemszögéből is érdekes. Mosolygó Béla kiérdemesült kancellár, korábban parókus, most lelki vezető és a papnövendékeket is terelgető atya feleségével, dr. Soltész Borbálával beszélgettünk hivatásról, családról, múltról és jelenről. Az interjú megjelent a 2019-es Görögkatolikus Kalendáriumban.  

Szöveg és fotó: Polyákné Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye2019. január 20. 01:20

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 184 napja íródott

Borika néni otthonában fogad, mely éppoly derűs és letisztult, mint a ház asszonya maga. Családjának múltjáról és jelenéről beszélgetünk, de a témát – élet a papcsaládban – nem veszítjük szem elől. 

Nagycsaládban nőtt fel, hat testvér mellett. Egy ilyen létszámú gyerekseregnél már működésbe lép a csoportdinamika, s a nagy korkülönbség miatt bizonyára a testvérek is nevelték egymást. Mennyire volt ideje a szüleinek az egyes gyermekekkel foglalkozni? Milyen előnyei és nehézségei voltak a nagycsaládos közösségüknek?

Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy, bár édesanyánk végzett tanítónő volt, sohasem dolgozott pedagógusként. Abban az időben – lehet, hogy ideológiai alapon egyébként is – nehezebb lett volna elhelyezkednie, mégis a fő motivációja az volt, hogy a gyerekeket tudja nevelni. Az első öt testvér egymás után született, hol másfél, hol egy év különbséggel. Kuriózum volt, amikor minden évfolyamba járt közülünk gyerek a debreceni Svetitsbe elsőtől negyedikig. A korkülönbség a gyerekek közt az ötödik testvér után nőtt meg. A legidősebb nővérem tíz évvel idősebb, mint én, majd az öcsém tőlem újabb öt évvel később született. Talán vele a legszorosabb a kapcsolatom. Mivel a lányok már nyolcadik után elkerültek gimnáziumba, tizenéves korukban szinte alig voltak otthon. Akkor még nem lehetett hazajönni, csak a nagy szünetekben: karácsonykor, húsvétkor, esetleg ősszel egy-két napra, így ritkán találkoztunk. Ha a nagyobbak fel is vállalták a kicsik az irányítását, nem éreztem közvetlen módon. Fegyelem és szigorúság volt nálunk, mégis szabadnak éreztem magam.  A testvérekhez való alkalmazkodást nem tudatosan, de magába szívja az ember. A társasjátékok által megtanulod, hogy nem mindig te vagy a győztes. Meg kell tanulni a kudarcokat feldolgozni, elviselni. A türelem, a konfliktuskezelés jól elsajátítható a nagycsaládos életen keresztül.

Hogyan segítették a gyerekek a családi élet gördülékeny működését?

Óriási parókián nőttünk fel, intézői lakás volt nagy szobákkal, közel háromholdas kerttel. Ennek előnye is és hátránya is volt ránk nézve. A hatalmas diófák között sohasem volt holtidő: fára másztunk, bújócskáztunk, fogócskáztunk. De a kertnek nagy részét művelni kellett, mindnyájan be voltunk fogva. A kerti munkát nem szerettem, és mindig úgy húztam ki magam alóla, hogy felvállaltam a főzést az egész család számára. Így nekem nem kellett kimenni az aktuális földmunkát elvégezni, kapálni, gyomlálni. Mindig voltak segítő napszámosok, de a szülők részéről tudatos döntés volt, hogy a gyerekeknek is segíteni kellett. Olyan nem volt, hogy otthon ülök, és azt csinálom, ami nekem jólesik, míg a többiek dolgoznak. Minden közösségi tevékenységből ki kellett venni a részünket, de a szülők figyeltek arra, hogy kinek mi az erőssége. Mindenki a saját ütemében és a saját képességeinek és tehetségének megfelelően tudott a közösségben részt venni. A házimunkák be voltak osztva: voltak mosogatók, törölgetők, „sepregetők”és „tyúketetők”. A legtöbb munka fél óra alatt elvégezhető feladat volt, de ezáltal tehermentesítettük a szüleinket. Egyébként a nagymamánk velünk élt (nagypapám akkor már nem élt, a háborúban sebet kapott és fiatalon meghalt), de a nyári szünet két-három hetére magával vitte az unokáit a Bükkbe, Putnokra. Alföldi gyerek számára a hegyvidék nagyon különleges, a hegyi túrák élményekben gazdagok voltak.

A hét testvér közül a öt lány papfeleség lett, a két fiút papnak szentelték fel. A hagyomány, az Isten és a vallás szeretete természetes örökség az Ön életében is. Miben jelent mást egy papcsaládban élni? Milyen írott és íratlan szabályok érvényesültek vagy érvényesülnek a papcsaládokban?  

Pap volt az édesapám, épp ezért szerencsés helyzetben voltunk, hiszen gyerekként teljesen észrevétlenül láttunk, szoktunk, tapasztaltunk meg mindent. A papcsaládban bizonyos keretek vannak, adott helyen (más és más egyházközségben) kell helytállni, s a hívek összetételének megfelelően alkalmazkodni. Bizonyos értelemben kirakatban is van a papcsalád. A nagy városokban  nem olyan mértékben látnak bele a hívek a papcsaládok életébe mint faluhelyen, ahol mindenki mindent lát és mindenről tud. Így nem engedhettük meg magunknak, hogy másoknak rossz példát adjunk, például a csúnya beszédet, a nagyböjt alatt nem mentünk táncos mulatságba stb. – apró szabályok ezek, s alapvetően nem különbözőek az átlag családi életétől.

… és a templomba járás nem volt kötelező?

Kicsi korától mindenki ment minden szertartásra. Hétköznap naponta egyszer, korán reggel volt liturgia, hiszen a falusiak dolgozni mentek utána, így az mindenkinek a saját belátása volt bízva, hogy jön-e. A szombati vecsernye, a vasárnapi utrenye, Szent Liturgia és vecsernye viszont nem volt kérdés. Édesanyánk már pici gyermekként vitt bennünket a templomba. Úgy nőttünk bele a szertartásokba, hogy tudatában sem volt ennek. Könyv nélkül megtanultunk mindent, nem kellett minket kötelezni. Soha nem éreztem tehernek.

Összetartóak-e a családtagok felnőttként?

Hál’ Istennek mindenki él a testvéreim közül, és nagyon összetartóak vagyunk. Mióta saját családom van, különös gondot fordítok arra, hogy legalább a névnapokat megtartsuk. Mivel az öt lány papné, a két fiú pap lett, az ország különböző pontjain élünk, ápoljuk a kapcsolatot. Az én szüleim is erre tanítottak minket, én is erre neveltem gyermekeimet. Meg kell találni a közös találkozási pontokat, mert ha elhanyagoljuk egymást, egy idő után már nem tudjuk, ki hol tart az életében. Saját családomban, ahogy a gyerekek elérték az iskolás kort sokszor nyaraltunk együtt, s akkor a gyerekek együtt lehettek az unokatestvéreikkel, a nagyok gardírozták a kicsiket, a szülők pedig önfeledten pihenhettek.  

Kiterjed-e ez a tudatosság a család múltjának életben tartására: kutatja-e a családtörténetet?

A család története több száz évre visszavezethető. S bár a címereinket nagy becsben tartom, családfa kutatást személyesen nem végeztem, de szűkebb és tágabb családi körben vannak, akik ezt nagy szeretettel ápolják.

A dispozíciók miatt sokszor költöznek a papcsaládok életük során. Hogyan alkalmazkodtak Önök és a gyerekek ehhez a helyváltoztató életmódhoz? Milyen szemlélet szükséges ahhoz, hogy elfogadja az ember: a felépített egzisztenciát ott kell hagyni.

Gyerekkoromban nem kellett költözködnünk, édesapám két éves nagykállói káplánsága után Szakolyba került, ahol nyugdíjazásáig szolgálta a rábízott híveket. Így a költözködés nehézségeit gyermekkoromban nem tapasztaltam meg. Alkalmazkodtunk a falusi közösséghez, ahol a lehetőségek ugyan behatároltabbak voltak, de annak idején a társadalmi különbségek egyébéként sem voltak olyan nagyok, mint manapság, nem éreztük a hátrányát a falusi életformának.

Amikor férjem dispozíciói miatt költözködtünk, nyitottan és mindenre fogékonyan próbáltam a lehetőségeket kihasználni. Optimista alkat vagyok, az a filozófiám, hogy ne siránkozzunk, hanem az adott körülményekből, - melyek sokszor tőlünk függetlenek, - hozzuk ki a lehető legjobbat. A váratlan helyzetek jó megoldása is sok pozitív tulajdonsággal vértezi fel az embert. A kihívások megoldásához fontos az elhivatottság és az elfogadás.

Hogyan ismerkedett meg Béla atyával?

Első gimnáziumot végeztem, amikor megláttuk egymást. Papszentelés volt Nyíregyházán, ahol én vendégként, Béla asszisztáló kispapként vett részt. Bélának a sógora, Gánicz Bandi hívta fel a figyelmét, hogy az első sorban ül egy helyes kislány. Én pedig – eléggé el nem ítélhető módon – a mise alatt állapítottam meg, hogy ez a magas, barna hajú kispap kifejezetten jobban néz ki, mint az összes többi. Következő vasárnap – az előző eseményektől teljesen függetlenül – ismerkedésre hívott bennünket Kádár Gyurka bácsi Nyírvasváriba. Béla a nővérével, Katival ment, én pedig a bátyámmak Misivel. Mondanom sem kell, leesett az állam, hogy ott volt az a fiú, akit előző vasárnap kiszemeltem magamnak. Megkezdődött az új tanév, és pár hét után levelet kaptam tőle – akkor még nem volt mobiltelefon, SMS, internet. A levelezés sem volt túl egyszerű. A Svetitsben, az apácáknál ugyanis az volt a szokás, hogy vasárnap délután a szülők számára levelet kellett írnunk, melyeket az osztályfőnök összeszedett és közösen adott fel. Igen hamar kiderült volna, hogy nem csak az anyukámnak megy levél, ezért más megoldás után kellett nézni. Ezt Béla szervezte meg, ugyanis Pirigyi Pista bácsi nálunk görögkatolikus hittant, a kispapoknak pedig egyháztörténelmet tanított. Ő szívesen vállalata a „postás” szerepet, minden héten hozta-vitte a leveleket. Személyesen ritkán, csak karácsonykor, húsvétkor és nyáron találkoztunk, mert a szemináriumból máskor nem lehetett hazamenni. Negyedik félévkor gyanússá váltam, hogy a kitűnő bizonyítványom ellenére nem jelentkeztem továbbtanulni. A ballagás alkalmával minden világos lett. Szilárd püspök Úrtól dogma óráról Béla elkérezkedett, és stoppal jött Debrecenbe a ballagásra. A püspök úr fényképezőgépével folyamatosan „5 centiről” fényképezett engem, amíg az osztály a folyosón vonult. Igencsak feltűnő volt. Abban az időben még nem volt jellemző, hogy végzés után egy kispap pauzál, mi is nyáron összeházasodtunk, hogy rögtön felszentelhessék.

Megfigyelhető egy olyan tendencia, hogy papcsaládok lánygyermekeiből sok esetben papfeleségek válnak. Mennyire tudatos ez a választás?

Szerintem nem az, és véleményem szerint ne is legyen, hiszen így, irányítottan nem lehet szerelemre épülő tartós kapcsolatot „választani”. Szerencsés esetben van egy jó családmodell, melyet valaki vagy követ, vagy nem, de a legfontosabb a szabad választás.

Borika néni három fiúgyermek édesanyja, közülük ketten papok lettek. Péter Pomázon és Szentendrén teljesít papi szolgálatot, Dénes Szolnokon. Folytatták a családi hagyományt. Milyen tényezők terelték őket e hivatás felé? Észrevette-e valamelyikükön korábban, hogy „e fiúból pap lesz”?

Tudatosan törekedtem arra, hogy azokat a lehetőségeket megteremtsem számukra, amelyek szükségesek, de ne befolyásoljam őket. A szabad véleménynyilvánítás, szabad döntés és gondolkodás lehetőségét nagyon fontosnak tartom. Amikor a budai szórványban éltünk, Petinél mutatkoztak jelek: én voltam a kántor, ő mindig jött velünk, szeretett ministrálni, szerette a szertartásokat, számára ez bizonyára meghatározó élmény volt. Dénesnél más volt a helyzet. Még a gimnázium harmadik osztályában sem tudtam, milyen irányba fog menni. Ő nem nyilatkozott, én meg nem kérdeztem, de nagyon örültem, amikor megszületett a döntése – szabad elhatározásból. Hálát adok a Jóistennek ezért. A világi pályát választó Kristóf is hivatásszerűen végzi munkáját. Ott sem határoztunk meg semmit, csak azt erősítettük mindhárom fiúnkban, hogy amiben elhivatottságot éreznek, azt válasszák, de amit csinálnak, azt szívvel-lélekkel, odaadással és becsületesen végezzék.

Béla atya sokféle munkakörben, beosztásban dolgozott papi szolgálata alatt. Volt szórványlelkész, cigánypasztorációban tevékenykedő hodászi parókus, hittantanár, irodaigazgató. Hogyan tudta őt támogatni papi szolgálatában? Mi a legnagyobb segítség a papnak a feleségétől? Mi a feladata a papnénak egy egyházközségben?  

Amikor a fogorvos karra jelentkeztem, az tudatos döntés volt. Hiszen ez a hivatás kis és nagy településen egyaránt művelhető, nincs az ember ügyelethez kötve, a szombat és vasárnap szabad. Akár nagy család mellett is ideális munka, s ez összeegyeztethető azzal is, hogy támogatom a papi hivatásában a házastársamat. Ha jól kezeljük a váratlan helyzeteket, nem jelent problémát az sem, hogy egyik helyről a másikra kell költözni. Ahogy mondtam, mindig az volt a fő vezérelvem, hogy az adott szituációból kell a lehető legjobbat kihozni. Mindegy, hogy falusi vagy városi környezetben, először magam és mások számára próbáltam mindig kellemessé, élhetővé tenni az új közeget. Régen a parókiák állapota sokkal rosszabb volt, ha egyáltalán volt parókia. A Budai Szórványban albérletben laktunk, Halásztelken parókiát kezdtünk építeni, Hodászon az igen öreg vizes parókia helyett kellett újat építeni. Amíg egy közösség ránk van bízva, szellemileg és fizikailag is ápolni és gondozni kell azt és azokat, akikért felelősek vagyunk. Mikor bekerülök egy közösségbe, először szemlélődöm. Megfigyelem, hogy mi a közösség reakciója bizonyos mondatomra, cselekedetemre, és ez alapján „építkezem” tovább. Fontos az alkalmazkodó képesség, a nyitottság és a szerénység.

Béla atya mindig arról mesél, hogyan támogatja őt Borika néni. De fordítva is igaz ez, hiszen Borika néni is építhette karrierjét, pedig az átkosban ez nem is volt olyan egyszerű… S amellett a háztartás, gyermeknevelés feladatai sem könnyűek…Hogyan egyezteti össze a munkát, a gyereknevelést, a háztartást?

A papnéság és a szakma összeegyeztetése soha nem jelentett gondot. Mindig is kifejezetten szerettem és élveztem a szertartásokon a kántorizálást. Egyik helyen se volt hivatásos jó kántor. A szertartások szépsége a kulturált éneklés hiányában erősen csorbát szenved. Mindig szívesen szerveztem és vettem részt bármilyen egyházi és városi programon.

Véleményem szerint nincs kifejezetten férfi vagy női munka. Mikor én itthon vagyok, sose várom el a férjemtől, hogy mosogasson, vagy főzzön, de kérés és hívás nélkül ugyanígy működik ez, amikor én nem vagyok itthon. Soha sem marad itthon bevetetlen ágy és mosatlan edény. A háztartást és gyermeknevelést is rugalmasan kezeltük.

A hivatásom és a viszonylagos anyagi függetlenség, valamint a mindenre nyitott hozzáállás is sokat segített.

Akkor ez a jó házasság titka is?

Az embernek tudnia kell, hogy mikor kell szólni, és mikor kell visszavonulni. Ezzel sok konfliktus és bántó részlet kiküszöbölhető. De ez nem csak a házastársi viszonyra igaz. Ahhoz, hogy szeretetteljes legyen a családi légkör, őszintén kell beszélgetni egymással mindenről, tabuk nélkül. Ha valamivel nem is értünk egyet, meg kell hallgatni a másikat, s ha el is mondjuk, mit tanácsolunk, vagy mi a meglátásunk, tudnunk kell hallgatni is, mert nem biztos, hogy nekünk van igazunk. A magam részéről mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy ne telepedjek rá se a házastársamra, se a gyerekekre.

Persze a békés, szeretetteljes légkört nehéz megvalósítani, ha nincs biztos háttér. Azért szükséges a családok támogatása, anyagi megbecsülése, hogy ne legyenek filléres gondjaik, hiszen a mindennapi dolgokkal való küszködés elveszi az embertől a családi élet szépségeinek megélése élményét. Fontos, hogy a családnak legyen lehetősége együtt mozogni, lélegezni, csak úgy együtt lenni.

A sok áthelyezés során sok embert, sokféle helyszínt és közösséget megismertek. Most Oroson laknak. Onnan már nem fognak költözni, hiszen ez már nem szolgálati lakás, és mindketten Béla atyával nyugdíjasok is lehetnének, mégis aktívan tevékenykednek ki-ki a maga hivatásában. Milyen érzés a megállapodás, a biztos rév?

Mivel egész életünkben jöttünk-mentünk, még most sem érzem azt, hogy itt leragadtam, és most beletespedek a nyugdíjas létbe.  Amíg a Jóisten megengedi, hogy saját hivatásunkat, praxisunkat gyakoroljuk, folytatjuk a munkát. Nekünk változatos életpálya jutott: kezdődött a Budai szórványban aztán a hodászi cigánypasztoráció, sok külföldi konferenciával, majd tizennyolc év Kisvárdán városi környezetben sok hittanórával, rengeteg városi és egyházi rendezvénnyel. Kisvárda után Nyírlövőn ismét más jellegű tartalmas négy évet töltöttünk, aztán kerültünk Nyíregyházára. Mindig abba a feladatba nőttünk bele, amivel megbíztak minket. Gördülékenyen tudtuk elfogadni és kezelni, s ma is igyekszünk helytállni abban, ami aktuálisan adódik. Nincs nyugdíjas feelingünk.

Milyen életfilozófiát, élettapasztalatot ad át gyermekeinek, a fiatalabb generációknak?

Legyünk egyenes jelleműek, következetesek, kitartóak, optimisták és minden helyzetben tudjuk azt mondani, hogy „Legyen meg a te akaratod”.

Dr. Soltész Borbála, fogszakorvos, három gyermek édesanyja, tízszeres nagymama

 

Született 1953. október 1. Szakolyban

1972-ben érettségizett a Svetitsben

1972. július 25-én házasságot kötött Mosolygó Bélával, akit ugyanebben az évben pappá szenteltek

1974-79 Semmelweis Egyetem Fogorvostudományi Kar (három évig népköztársasági ösztöndíjas)

Gyerekek:

1974. január 28. Péter

1979. december 2. Dénes

1981. június 2. Kristóf

Férjének papi dispozíciói, költözködések:

1972-től Budai szórvány

1981-től Hodászon

1993-tól Kisvárda

2011-től Nyírlövő

2015-2018 Nyíregyházi Egyházmegye Püspöki Hivatala, kancellár

2017-től saját lakásban

Nyomtatásban megjelent a 2019-es Görögkatolikus Kalendáriumban.

Szöveg és fotó: Polyákné Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye

interjú, Soltész Borbála, család
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

HERE YOU ARE: NEWS

BACK TO TOP


FOLLOW US ALSO IN THE SOCIAL MEDIA:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2019 Eparchy of Nyíregyháza

Development: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert