A szenvedés titkai – Beszélgetés Laczkó Zsolt görögkatolikus kórházlelkésszel

A szenvedés titkai – Beszélgetés Laczkó Zsolt görögkatolikus kórházlelkésszel

Laczkó Zsolt, Debrecenben szolgáló görögkatolikus kórházlelkész, családterapeuta, mentálhigiénés szakember közel két éve nagy szenvedésen megy keresztül; súlyos betegségéből való gyógyulásáért hívek százai imádkoznak egyénileg és imacsoportokban, miközben Zsolt atya üzeneteiben a szenvedés gyümölcseivel halmozza el olvasóit, és ad erőt, bátorítást sorstársainak. Az alábbiakban Laczkó Zsolt atyával a szenvedés titkáról beszélgetett Kovács Ágnes a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye munkatársa.

Szöveg: Kovács Ágnes/Öröm-hír Sajtóiroda Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye, fotó: Görögkatolikus Médiaközpont2020. április 8. 19:50

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 240 napja íródott

– Mi történt velem? 2018 nyarán az arc- és homloküregemben felfedeztek egy daganatot. A szövettani eredmény kimutatta, hogy ez egy rosszindulatú tumor, sarcoma. 2018 szeptemberében megműtöttek; később a daganat visszanőtt, és beterjedt a szemüregembe is. 2019 nyara kemoterápiával telt, majd novemberben történt meg a radikális nagy műtét. Kivették a daganatot, de elveszítettem a bal szemem, arccsontjaim nagy részét, szájpadlásomat, felső fogaimat is. 2020. január-februárban 33 sugárkezelést kaptam. Májusban lesznek az újabb vizsgálatok...

– Az ember alapvetően fél a szenvedéstől; önként nem választja életében ennek lehetőségét. Sokan azt gondolják, hogy a testi-lelki szenvedés Isten büntetése a bűneik miatt. Akik pedig igyekeznek tisztességes, templomba járó, vallásos életet élni, számon kérik Istent, hogy miért történik velük mindez.

– Az emberi értelem tiltakozik a betegség, a szenvedés ellen. Beteg lélek az, aki szándékosan keresi. Ezt hívjuk mazochizmusnak. Direkt nem keresem, de ha van, akkor mit kezdek vele, miként viszonyulok hozzá? Honnét, kitől várok segítséget? Ezek az izgalmas kérdések, és azt hiszem, mindenkinek meg kell keresnie a maga válaszát. V. E. Frankl írja: „Nincs értelmetlen élet, csak meg nem értett élet van.” Ha valamit nem értek, az nem azt jelenti: értelmetlen, hanem csak annyit: még nem tartok ott, hogy értsem. Ha nem értem, de keresem, és nem adom fel, meg is fogom találni.

Miért? Én nem szeretem ezt a kérdést. Nem tudok és nem is akarok rá válaszolni. Pedig a kórházban naponta többen felteszik nekem. Helyette én egy másik kérdést szoktam ajánlani: kiért? Vagy: mit tanulhatok belőle? A „miért” kérdés a múltba, önvádolásba taszít: mit rontottam el, miért büntet Isten, míg a többi kérdés előre lendít, utat mutat.

Ha teológiailag közelítem a témát, vissza kell mennünk a teremtésig. Isten mindent jónak alkotott; Ő szeretetből teremt. „Látta Isten, hogy ez jó” (Ter 1,10 skk.), olvassuk a Genezisben a teremtés minden egyes napjának végén. De akkor honnét van a világban a rossz? Erre azt válaszoljuk – ha Isten ezt nem alkotta –, akkor a teremtmények egy része, az angyalok és emberek által jelenik meg, akik értelmet és szabad akaratot kaptak.

A szabadság téves használata révén van a világban a rossz, a bűn és ennek következményeként a betegség, a halál. De nekem ebből fakad a reményem is. Isten oldalán van a jó, a teremtmény oldalán a rossz. A kettő nincs egy szinten. A Teremtő mérhetetlenül nagyobb, mint a teremtmény. A jó erősebb, mint a rossz. Persze, lehet a rossz erősebb, mint én, de nem lehet erősebb, mint Isten. Így, ha nem maradok egyedül, belekapaszkodom az Úrba, mitől kellene félnem?

Egyébként a félelem is hit. Csak a rosszban való hitet jelenti. Érdekes a magyar nyelv: fél, azt is jelenti, a fele valaminek. A sötét oldala az egésznek. Ha félek, akkor azt látom, hogy a rossz, a sötétség erősebb, mint én. Tehetetlen, kiszolgáltatott vagyok. Bele se gondolunk: ekkor a rosszban hiszünk, de én nem a rosszban akarok hinni, hanem a jóban, a Jóistenben.

– Nagy titok a szenvedés...

– Elfogadhatóvá tenni az elfogadhatatlant, megérteni a megérthetetlent, ez lehetetlen vállalkozás. Egész egyszerűen: a szenvedés valóság, ha akarjuk, ha nem, része az életünknek. Ahogy Ferenc pápa mondja: „Te tudod a miértet, én nem tudom, és Te nem mondod meg nekem, de nézel engem, és én megbízom Benned, Uram, bízom a tekintetedben.” A szenvedés titok, misztérium. Ez nem azt jelenti, hogy érthetetlen, hanem, hogy végtelen. Én is azt mondom: nem értem Istent. De nem is lehet érteni Istent. Én nem is érteni akarom, hanem rábízni magamat, hinni benne, s nekem ez elég.

– Mik az ember lehetőségei (mentá-lisan), ha elkerülhetetlen az életében a szenvedés?

– Hadd válaszoljak egy szemléletes képpel. Portia Nelson amerikai színésznő, akit mi, magyarok az osztrák zenész von Trapp család életét feldolgozó „A muzsika hangja” című filmből ismerünk, 2001-ben, halála előtt közreadott egy írást: Önéletrajz öt rövid fejezetben címmel. A tanulságos önvallomás a következő:

„Első fejezet: Megyek az utcán. Ott egy mély gödör a járdán. Nem látom meg, beleesem. Elvesztem, nincs segítség. Nem az én hibám! Hosszú időbe telik, mire kimászom.
Második fejezet: Megyek az utcán. Még mindig ott a gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Most is beleesek! Nem akarom elhinni, hogy már megint benne vagyok. Nem az én hibám! Most is hosszú időbe telik, mire kimászom.
Harmadik fejezet: Megyek az utcán. Ott az ismerős gödör a járdán. Látom, de azért beleesem. Már megszokásból. De már tudom, mi történik. Tudom, hogy az én hibám! Gyorsan kimászom.
Negyedik fejezet: Megyek az utcán. Ott a gödör a járdán. Kikerülöm!
Ötödik fejezet: Egy másik utcán sétálok.”

Lehetőségek? Azt mondanám: másik utcán sétálni... Ha ez nem megy, kikerülni... Ha ez sem megoldás, gyorsan kimászni, nem kétségbeesni, akkor sem, ha mélyponton vagyunk. Ez azt jelenti: felismerni, mindenből tanulni akarni és küzdeni!

– A szenvedésben – onnantól kezdve, hogy megkapjuk a keresztet – számtalan szintet kell megharcolnia az embernek: a tény elfogadása, a kereszthordozás, annak nehézségi fázisai, a többszöri elesés egészen a keresztre feszítésig.

– Manapság Elisabeth Kübler-Ross modelljét szokták leginkább hangoztatni, aki fölvázolja a gyógyulás stádiumait. Beszél arról, hogy a tagadással kezdődik az út, mely mögött a félelmeink húzódnak meg, amikor például megkapunk egy súlyos diagnózist. Ezt követi a harag, majd az alkudozás, aztán a depresszió, csak később jön az elfogadás, az újjászületés és az új élet megteremtése. Ha jól megfigyeljük, ez a felfogás azt is jelenti: a felfelé vezető út előbb lefelé indul. Vagyis megúszni nem lehet. A mélységet is meg kell járni.

Nálam ez úgy volt, hogy amikor egyik főorvos ismerősöm a betegségem kezdetén részletesen megmutatta a CT-vizsgálatom képeit, ecsetelve, hogy a daganat miként terjedt el az arc- és homloküregemben és emésztette fel a csontjaimat, utána döbbenten lementem a kápolnába, és számomra eljött a világvége. 1-2 órán keresztül zokogtam. Rám nehezedett a sötétség. Semmit se értek! Meg fogok halni! Mi lesz a családommal? Átéltem lelkileg a kínok kínját. De ahogy eltelt ez a pár óra, és kibőgtem magam, megnyugodtam, és az Úristen meglátogatott az Ő végtelen kegyelmével. Hallatlan boldogság és béke töltött el. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. S ez a derűs lelkület azóta is tart. Folyamatosan tenyerén hord a Jóisten. Pedig a diagnózist követően a mai napig még szörnyűbb megpróbáltatások jöttek, és egy percig sem estem kétségbe, a béke ott volt, ott van töretlenül a szívemben.

Két hiba van tehát a betegség elfogadásának útján: a tagadás, amikor valaki bele sem megy ezekbe az érzésekbe, és felületes, felszínes marad. A másik pedig, hogy depressziós lesz a beteg, ha belemerül a sötétségbe, és benne is ragad. Én azt vallom, bele kell menni, át kell élni, meg kell szenvedni, de utána ki kell jönni belőle és el kell engedni. Ez sok esetben azt jelenti: nem megoldom a problémát, mert nem tudom, de túlnövök rajta.

– Hogyan tehetjük könnyebbé a szenvedést?

– A régiek azt mondták: „A megosztott öröm dupla öröm, a megosztott fájdalom fele fájdalom.” Ez azt jelenti, hogy fontos a kapcsolat Istennel, embertársainkkal és a jó viszony önmagunkkal.

Rá tudom-e bízni Istenre az én dolgaimat? Milyen a hitem? Néhány hónapja fogalmazódott meg bennem egy dilemma és két dolog, amiben én nem tudok és nem is akarok dönteni. Az egyik kérdés: ha történne egy csoda, és én meggyógyulnék, hogyan hatna ez rám és a környezetemre? A másik eshetőség: nem gyógyulok meg, átesek a komoly műtéten, kiveszik a daganat miatt a bal szememet is – mint ahogy ez meg is történt – ez miként hat rám és az én derűs példám a körülöttem lévőkre? Tudtam előre, hogy minden csoda, ahogy mondani szokták, három napig tart. Hamar tudomásul vennék és elfelejtenék az emberek, hogy mi történt, meggyógyult, na és... De, ha évekig, évtizedekig valaki köztük élve, a jó példájával utat mutat másoknak, hősiesen hordozva a maga keresztjét, ez hosszan tartóbb és hitelesebb lehet. Ennek az eldöntését én tiszta szívvel rábíztam Istenre, és Ő ez utóbbit választotta, melyet én készségesen fogadok. Én is azt akarom, amit Isten akar.

Rajtam is múlik, hogy tudok-e jó viszonyban lenni Vele és másokkal, tudok-e szeretni. Minden krízisben lévő ember döntéshelyzetbe kerül: akarok-e jobb ember lenni, vagy befelé fordulok, és belekeseredek az életbe? Én eldöntöttem, a betegségemben még jobb ember akarok lenni, szeretetben, örömmel akarok élni. Vagyis kifelé is figyelek, és ezért nap mint nap mindent meg is teszek.

Jó kapcsolatba kell lennünk önmagunkkal. Itt elsősorban egy belső, lelki szabadságra gondolok. Amíg kényszerek irányítanak bennünket, és tehetetlenek, kiszolgáltatottak vagyunk, boldogtalanok is leszünk. Önzőségünkben mindig csak kapni akarunk. De ha eljutok oda, hogy szabad vagyok, akkor boldoggá és derűssé válok. Azt mondtam, ha kell a Jóistennek az én szemem, odaadom. Vajon nem adnánk oda mindent az Úrnak, vajon nem minden kincsnél többet ér az üdvösségünk, a mennyek országa? Itt nem keserű beletörődésről beszélek, hanem pozitív, aktív lelki odaadottságról, szabadságról. Mi magunk lehetünk gazdagabbak ezáltal.

– Hogyan juthatok el erre a derűs szintre, mi jelenti a legnagyobb nehézséget?

– Tudunk-e változni, növekedni? Mennyire félünk az újtól, az ismeretlentől? Nekem itt ez a kérdés. Vagyis, hogy van-e igazán hitünk? Számomra a hit egy dinamikus valóság, valódi élő kapaszkodó, hatalmas erőforrás. Jézus Krisztus is erre utal, amikor azt mondja, hogy a hit olyan, mint a „mustármag” (Mt 17, 20). Itt ne a kicsiségre figyeljünk, hanem arra, hogy ez egy növény magja, az élet hordozója, csíraképes, kihajtani, növekedni változni, alakulni tud. Vagyis ma már nem jó a tegnapi hitem, a mai hitre van szükségem, holnap pedig a holnapira.

„Az Élet él és élni akar” – írja Ady Endre prófétai lelkülettel az Intés az őrzőkhöz című versében. Az élő hit dinamika, változás, fejlődés, s mint ilyen, kiismerhetetlen, kimeríthetetlen. Bölcseletileg a kockázat tutiorizmusa jellemzi. Mindig más, mindig több, vagyis sosem lehet kipipálni, hogy én hiszek. A vallásosságomat talán igen, de a hitemet nem. Olyan ez a kettő, mint az intézmény és a karizma. Az „intézmény” a „vallás”; a „hit” pedig a „kegyelem, Isten ingyenes ajándéka: a karizma”.

Tehát a szenvedés nehézségét az adja, hogy mennyire tudjuk mindezt élő hittel szemlélni, teret adva életünkben Isten vezetésének. Tudok-e állandóan tanulni, növekedni, fejlődni? Erre az ismeretlen útra hív meg az Úristen a szenvedés által. Nőjem túl magam! Lássak másként, felülről!

– Van, amikor az ember azt mondja, nem bírom tovább, feladom. Zsolt atyának voltak ilyen időszakai?

– Említettem, hogy a betegségem elején voltam mélyponton (egy-két órán át), amikor ennek hírét először húsbavágóan meghallottam. A sarcoma nem kíméletes. De, hála Istennek, ez csak rövid ideig tartott. A későbbiekben – itt egy-másfél évről beszélünk – sosem tért vissza az elkeseredésem. Nagy ajándéka Istennek ez a derű, mely töretlen bennem. Érdemtelenül hordoz tenyerén a Teremtő. Tudtam, tudom, hogy nagyon sokan imádkoznak értem, melyet ezúton is hálásan köszönök, s a magam elégtelen szeretetével viszonzok is.

Az újabb és újabb fájdalmakra, próbatételekre előre felkészített Isten. Megéreztette velem lelkileg, hogy mi vár rám, hogy nem leszek egyedül. Azt is tudtam előre, hogy a szememet is oda kell adnom. Furcsa volt, műtét előtt próbálgattam egyik szememet becsukva tartva „élni”. Mit ne mondjak, rossz volt. Most, hogy megtörtént az operáció, fel se tűnik.

Amikor 2019 novemberében három hetet töltöttem az Országos Onkológiai Intézetben, és a 14 órás műtét és egynapos intenzíves altatás után felébredtem, hallatlanul és megmagyarázhatatlanul boldog voltam. Legszívesebben szüntelenül magasztaltam volna az Urat! Boldog voltam, hogy élek; boldog, hogy szeret az Isten; boldog, hogy én is szerethetem Őt; boldog, hogy van egy szerető családom; boldog voltam, hogy egy nagyobb családom is van, az Egyházam, akiknek az imáját kézzel foghatóan érzem/éreztem. A szenvedő a mennyország kapujában van. Szenvedése Krisztus szenvedése.

– Zsolt atya gyógyulásáért folyamatosan imádkoznak, imacsoportok alakultak. Ha imádkozunk a betegség leküzdéséért, az az el nem fogadást jelenti?

– Nem, nem feltétlenül. Én ezt árnyaltabban látom. Kérhetünk dolgokat Istentől, de nem biztos, hogy mindent megkapunk. S ha nem kapjuk meg, van-e ezután is hitünk? Ezért szoktam azt mondani: a kérő imádságok lehetnek a hitetlenség, hitehagyás alapjai, okai. Mert a felületes hívő azt mondja: én imádkoztam, kértem Istent, de Ő nem hallgatott meg. Tehát nincs is. Eszébe sem jut a hitben járatlannak, hogy ki ő és ki az Isten? Kiesett a realitásból. Diktálhatok-e én Neki? Mindez – a kérő imádság – nem az én kívánságlistám beterjesztése csupán? Eszébe sem jut, hogy másfajta imák is vannak: dicsőítés, magasztalás, hálaadás. Lehet, hogy a nemmel is tanítani akar minket. Mélyebb hittel tudjuk-e hozzátenni azt is, amit a Miatyánkban tanít nekünk az Úr Jézus, mint az imádságban, ahol vannak ún. „Te-kérések” és „mi-kérések”, és ezek között ott van az is, „legyen meg a Te akaratod”?

Előbb Isten, utána mi! Ez a helyes sorrend. Én inkább, ha jól akarok imádkozni, nem biztos, hogy valaki testi gyógyulásáért fohászkodom, legföljebb, ha ez Isten akaratával megegyező, sokkal inkább az üdvösségéért. S én magam úgy érzem, lelkileg „meggyógyultam”. Kell-e ennél több?

– A teológia azt is mondja, a szenvedés nem probléma, hanem lehetőség. Isten kincset rejt el benne. Mit jelent ez?

– Kérdés, hogy ki képes meglátni ezt a kincset? Reményik Sándor sorai jutnak eszembe:

„A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak a visszáját látjuk itt, És néha – legszebb perceinkben – A színéből is – valamit.”

Ha csak lentről, az ember oldaláról nézzük a szenvedést: igenis probléma, nincs mintája, csak gubancok, csomók. Georg Büchner német író szerint például az ártatlanok szenvedése az „ateizmusnak a sziklaalapja”. A szenvedésre ugyanis nincs jó válasz, ezért Isten sincs – vallja. Ha van szenvedés, és utána azt mondom, hogy van Isten, akkor az olyan istenképet takar, amely elfogadhatatlan. Hans Jonas német filozófus pedig azt kérdezi: vajon hol volt Isten akkor, amikor ártatlan emberek szenvedtek a lágerekben? Itt sokan hozzáteszik a kisgyermekek szenvedését is. Ha Isten jó, akkor miért nem cselekedett? Vagy jó, de nem mindenható, hiszen nem segített. Még a teológus Romano Guardini is érzi ennek a súlyát, ezért írja:

„A végítéletkor nem-csak kérdőre fognak vonni, én is kér-dezni fogok. Kiderül, mi a válasz arra a kérdésre, amelyet semmilyen könyv, maga a Szentírás, de egyetlen dogma vagy a tanítóhivatal sem tud megválaszolni: miért kell az üdvösséghez az a sok félelmetes útvesztés, az ártatlanok szenvedése, a bűn?”

Vagy egy másik teológus, Walter Kasper is megkérdezi: „lehet-e az apatikus Isten szimpatikus?” Bajban vagyunk tehát, ha csak emberi oldalról nézzük a kérdést. Hogy a kincset felfedezzük, ahhoz komoly hit, ha lehet azt mondani – s ne ijedjünk meg a szótól – a misztika magassága szükséges. Fentről látszik a szőnyeg mintája is. S mindez bevezet minket megváltásunk nagy titkába. Ferenc pápát idézem:

„Az együttérzés indítja arra Jézust, hogy konkrétan cselekedjen. Az Isten együttszenvedő. A kereszt jelenti az együtt szenvedést, a közösséget, a megváltást, az üdvösséget. Jézus élete nem más, mint értünklét. A kereszt azt üzeni, hogy nincs szenvedés, amely egyedüllétre lenne kárhoztatva.”

Ahogy Avilai Szent Teréz mondja: „A kereszt az osztozás, a közösség és a találkozás helye.” Tudott értem szenvedni Jézus, de helyettem nem. Az Ő követése magában hordozza az élet- és küldetésközösséget, de a sors-, szenvedés- és keresztközösséget is.

– „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30). Mikor válik édessé a szenvedés?

– Az elmúlt hetekben kaptam valakitől egy képeslapot a következő sorokkal:

„Isten bölcsessége örök időktől fogva kiszemelte neked a keresztet, mint szívből jövő drága ajándékát. Mielőtt ezt a keresztet reád adta volna, megtekintette mindentlátó szemével, átgondolta isteni értelmével, megvizsgálta bölcs igazságosságával, átmelengette szerető karjaival. Mindkét kezével megmérte, nehogy egy milligrammnyival is nehezebb vagy egy milliméterrel is nagyobb legyen, mintsem elhordozhatnád. Majd megáldotta legszentebb nevével, és felkente kegyelmével. Átitatta vigaszának illatával, azután még egyszer reád tekintett és mérlegelte bátorságodat. Az égből jön hát a te kereszted, Isten különös köszöntése ez, és az Ő mindenben könyörülő szeretetének alamizsnája számodra.”

Ezek a gondolatok Szalézi Szent Ferenc: Íme, a te kereszted című írásából valók. Aki küldte, nem biztos, hogy tudta. Ő engem akart vigasztalni. Egy másik ismerősöm Messengeren üzent: „Olvastam a soraidat. Köszönöm nemcsak a magam nevében, hanem minden ember nevében, mert erőt adsz mindnyájunknak. Nem tudjuk, mikor, miért kapjuk a keresztjeinket, ami általában lehúz, de a te kereszted felemel mindenkit, aki ismer és szeret. Erő az, amit sugárzol. Imáinkban veled leszünk továbbra is.” Megköszöntem a szavait, és azt válaszoltam: „Nélkületek semmi lennék!” Ő folytatta: „Én, engedelmeddel, helyesbítem: Nélküled semmik vagyunk!”

Az egyházatyák azt tanítják, hogy három oka van a szenvedésnek: vagy bűneink miatt; esetleg egy nagyobb rossz elkerülése végett; végül pedig Isten kiválaszt erős lelkeket, hogy az ő példájuk nyomán tanítsanak bennünket, gyengéket.

Mikor édes a szenvedés? Akkor, ha Istentől van, vagy ha Krisztussal tud együtt szenvedni az ember, mert akkorára növesztette a szívét, hogy minden és mindenki belefér...

– „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj” (Jer 20,7). Jeremiás sorai arra utalnak, hogy – nem szó szerint értve – akarata ellenére Isten foglya lett. Már nem tud tőle szabadulni, és így van ezzel mindenki, aki túl közel kerül Istenhez. Így ír erről Dietrich Bonhoeffer lelkész, teológus egyik tanulmányában: „Védekezett, ki akart térni: egyszerűen nem akart ennek az Istennek prófétája és bizonyságtevője lenni. De menekvés közben megragadja őt az Ige, az elhívó szó, nem vonhatja ki magát, Isten áldozata lett”, de szenvedésein keresztül megtapasztalta Isten csodálatos ajándékait. Csak a szenvedésen keresztül juthatunk el Istenhez?

– Én két dolgot szoktam emlegetni. A szenvedést és a szeretetet. Mindkettő Istenhez vezet. Gondoljunk csak a szentekre, kiket szoktak oltárra emelni? Leginkább a vértanúkat, akik vállalták a szenvedést, és életüket is feláldozták, illetve a hitvallókat, akik hősies módon gyakorolták a szeretetet. Most talán egy meghökkentő példát, példaképet említenék, a jobb latort. Nem szoktunk róla beszélni. Pedig nála a szenvedés és a szeretet összetalálkozik. Aranyszájú Szent János mondja:

„A kereszt a mennyország kulcsa, Krisztus keresztje megnyitotta a mennyországot. Semmi sincs a kereszt és a Paradicsom között, hanem azonnal utána van a Paradicsom.”

„Nézzük meg, hogyan ment be a Paradicsomba a lator? Nem a kereszten való szenvedéssel? Mert bár megfeszítve volt gonosz tetteiért, de szívével együtt kezdett szenvedni Krisztussal, mondva: tetteinkhez méltó bért vettünk, de Ő semmi rosszat nem tett. És azonnal meghallotta az Úrtól: Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban, és abban az órában eljutott a keresztről a Paradicsomba. Mi nem kételkedhetünk abban, hogy aki az Isten szeretetéért valamit eltűr hálaadással, már a mennyország ajtajánál áll: a kereszt és azonnal a mennyország.
Így azt, amire Krisztus képes volt, megkapta a lator keresztje is: Krisztus keresztje megnyitotta a mennyországot, a lator szenvedése pedig bevitte őt a mennyországba.” (Rosztovi Szent Demeter)

– Az embernek lehetnek segítő példaképei sok területen. Vonatkozik-e ez a szenvedésre? A szenvedésben erőt adnak-e mások, vagy Jézus Krisztus megharcolt szenvedései, küzdelmei? „De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll” (Jer 20,11).

– Mindenképpen. Jézus Krisztus példája a legelső és a legfontosabb. Ez a legvégsőkig elmenő szeretet, a miattunk, helyettünk, érettünk történő önfeláldozás felülmúlhatatlan és megismételhetetlen. A stigmatizáltak jutottak még eszembe, akik szeretetből annyira akartak Krisztushoz hasonlítani, hogy az Ő sebeit, de fájdalmait is megkapták ajándékba. Pál talán a legelső, aki megsejti ezt a titkot, amikor így vall: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének az Egyháznak a javára” (Kol 1,24). A szeretetben, és ha kell, a szenvedésben lehet mindnyájunknak a magunk gyarló emberi módján utánozni az Úr Jézust. Jó lenne, ha az emberi kapcsolatainkban is ez a szeretet visszhangozna. Hiszen a szeretet a maga csodálatos gazdagságával a leginkább alkalmas arra, hogy felismerjük belőle az Istent.

Mert minden szeretetnek egy a tartalma, mert egyetlen Istenből forrásozik, de más-más a megjelenési formája, mert minden szeretet másfajta mosolyban vagy könnyekben, másfajta simogatásban vagy fáradtságban, más szavakban vagy áldozatban, szóval más-más emberi alakban ölt testet. Nem lehet egyforma módon szeretni. Aki így tesz, az felületes vagy felelőtlen.

Ebben fejeződik ki, és csakis ebben az önzetlen szeretet és áldozat gyakorlásában, a magam, de mindenekelőtt az Isten számára az én egyéniségem. Ahogy megfogalmazódik bennem a szeretet, úgy válok a névtelen tömegből személlyé. Az igazi jóakarat és fáradtságot nem ismerő odaadás teszi az embert emberré. Ebben fejeződik ki, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, mert az ember csakis az áldozatos szeretet gyakorlásában tudja utánozni a maga módján a végtelen Isten számtalan fajta, mégis egyetlen, örök, mégis személyes, önátadó szeretetét.

Mutassuk meg ennek az önző világnak, a szeretet nélküli emberiségnek, az áldozatot hozni nem tudó korszellemnek, hogy ma is van igazi jóakarat, ma is van Istenből forrásozó szeretet, hogy még létezik hősies áldozat, hogy ma is vannak bátorsággal szeretők, ma is léteznek derűsen szenvedők!

Egy verssel szeretném befejezni ezt a beszélgetést:

Tóth Árpád: Isten oltó-kése

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távlatokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

Az interjú nyomtatásban is megjelent az  Öröm-hír 2020-húsvéti számában (16-21.oldalon). Digitálisan megtekinthető a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye honlapján.

Szöveg: Kovács Ágnes/Öröm-hír Sajtóiroda Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye, fotó: Görögkatolikus Médiaközpont

Nyíregyházi Egyházmegye

interjú, Laczkó Zsolt




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert