„Mély verembe tettek engem, sötétségbe és a halál árnyékába” (Zsolt 87,7) – lelki téplálék nehéz időkben

„Mély verembe tettek engem, sötétségbe és a halál árnyékába” (Zsolt 87,7) – lelki téplálék nehéz időkben

Nagypéntek. Jézus halálának és eltemetésének emlékezete van. Mindig megrendítő, amikor egy sír mélyére kell tekinteni, vagy amikor egy kripta előtt állva kell szembenézni a halállal. Főleg, ha az elhunyt a miénk. Jézus Krisztus mindannyiunk elhunytja. – Horváth Tamás atya, teológiai tanár gondolatai az év legsötétebb napján.

Szöveg: Horváth Tamás, fotó: P. Tóth Nóra2020. április 10. 09:30

Egyházi énekeink hitelesen adják vissza azt az érzést, amit akkor tapasztalunk, amikor egy szeretett személyt elveszítettünk, amikor valaki a családban hirtelen meghal és mi nem tudtunk tőle kellően elbúcsúzni. Ilyenkor az ember nem képes gondolkodni, tervezni, hanem megrendül és zokog. Ez a megrendülés van jelen nagypénteken is. Az Üdvözítő meghalt a kereszten, teljesen elhagyatva mindenkitől. Utolsó szavaival a 22. zsoltárt imádkozta: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!”

Az Isten-nélkül-maradást, vagyis a kárhozatot itt a földön, földi élete során egyetlen ember tapasztalta meg: Jézus Krisztus a kereszten. Ez volt megváltásának lényege és ára. Átokká lett (Gal 3,13) és Isten-nélküli állapotot választott azért, hogy aki hisz benne, annak ne kelljen többé ezt átélni. Elszenvedte a bűnökért járó büntetést, hogy többet ne lehessen senkit sem az övéi közül ilyen módon büntetni.

Most pedig a föld gyomrába készül az, aki alkotta a világmindenséget, s az Egyház Jézus ajkára adja a zsoltáros fájdalmas énekét: „Mély verembe tettek engem, sötétségbe és a halál árnyékába. Azok közé sorolnak, akik sírba szállnak, olyan ember vagyok, ki a végét járja. A halottak közt hagytak, mint kiket legyőztek, s már a sírban vannak: többé nem emlékezel és már gondot sem viselsz rájuk”. (Zsolt 87,7.5-6) A kereszten nem ér véget a sok kapott rossz, hanem még hátra van a mindent elnyelő sötétség megtapasztalása.

Az Egyszülött Fiú, aki áldásként jött ebbe a világba, átszögezve, átkozottá nyilvánítva halt meg. A világ elátkozta az áldottat, elátkozta Isten szentjét, és ezt teszi sokszor mindmáig. Szent Pál azonban megértette a misztériumot, hogy Isten még ezt a legsúlyosabb állapotot is képes kegyelemmé változtatni. Ezért írja, hogy Jézus testét az emberek fához szögezték ugyan, ám valójában ő volt az, aki testében odaszögezte e fához az ellenünk szóló adóslevelet (Kol 2,14), a bűnök miatti tartozás dokumentumát. Ezzel tette hatástalanná a bűn adósságát, ezzel gátolta meg azt, hogy végtelen távolság alakuljon ki Isten és ember között. Ezzel adta meg, hogy akik Krisztusban keresztelkedtek, azok többé ne lehessenek messze Istentől, ne szakadhassanak el tőle.

De ez egyáltalán nem volt könnyű. Csak az tehetett ilyet, aki nagyon szeret.

Nem játék elfogadni a halált, a mély vermet, a sírt, az itt-maradó gyászolókat, a szenvedő hozzátartozókat. Jézus azonban azt is megérezte, hogy volt kikért visszatérni dicsőséggel ebbe a földi létbe. Volt kikért megjárni az alvilág félelmetes sötétjét. Szeretete nem maradt viszonzatlan. Hiszen ott voltak a Golgotán, akik őszintén megsiratták őt, és ott vannak, akik ma is megsiratják Krisztust. Mi is megrendülünk – mint az ő barátai 1987 évvel ezelőtt – és együttérző, tapintatos hangon énekeljük: „Téged Uram…József Nikodémussal együtt levett a fáról, és látván téged, mint meztelen halottat, eltemetetlenül, keservesen sírva fakadt és zokogva mondta: Ó jaj nékem legédesebb Jézus! Kit egy kevéssel ezelőtt a nap látván a kereszten függve homályba borult…íme most nekem így kell látnom téged, ki érettem önként elszenvedted a halált! Miként temesselek el én Istenem? ...” (a sírbatételi vecsernyéből)

Hogyan legyünk méltók erre a temetésre? Nagypéntek a megdöbbenés és az istenfélelem, az őszinte fájdalom és a reménykedés napja. Számunkra a „mély verem”, a sír és a halál már többé nem az örök sötétség helye, hanem a Krisztus által világossággal borított helyé. Ezért ezen a megrázó temetési szertartáson olyan lélekkel vegyünk részt otthonaikból, mint amilyenre énekeink tanítanak minket. Ma ugyanis Egyházunk könnyeivel küszködve már azt énekli, hogy mind Arimateai József, mind az elsőnek teremtett Ádám, mind pedig az angyalok serege fájóan ugyan, de mégis „örömmel kiáltott néked: Dicsőség a te alázatosságodnak Emberszerető!” (a sírbatételi vecsernyéből)

Szöveg: Horváth Tamás, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye

lelki táplálék




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert