70 éve oszlatták fel a szerzetesrendeket

70 éve oszlatták fel a szerzetesrendeket

1950 júniusában, hetven éve oszlatta fel az államhatalom a szerzetesrendeket Magyarországon. Ennek a szomorú történésnek állít emléket Goreczky Tamás, a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodájának munkatársa ezzel az összefoglalóval.

Szöveg: Goreczky Tamás/MSZKI, fotó: iskolanoverek.hu2020. június 11. 13:06

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 103 napja íródott

(Indexkép: Seres M. Avita iskolanővér rajzos visszaemlékezése a kitelepítés éjszakájáról. Forrás: iskolanoverek.hu)

„A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. Magyarországon 23 férfi szerzetesrend van 2582 taggal és 40 apácarend 8956 taggal, összesen tehát 63 rend 11.538 taggal. Ezek a szerzetesrendek a régi rendszerben hatalmas földbirtokokkal rendelkeztek, a feudális nagybirtokos osztályhoz tartoztak. Földbirtokaikat a népi demokrácia a dolgozó parasztság között osztotta fel, de rendházaikat, zárdáikat, kolostoraikat meghagyta… Felmerül a kérdés: fenntartható-e ez a helyzet a népi demokráciában?”

Ezt a kérdést Révai József, a hazai kommunista párt egyik legfőbb vezetője tette fel a párt Központi Vezetőségének 1950. június 1-jén tartott ülésén, kommentálva „A Központi Vezetőség határozata a klerikális reakció elleni harcról” című frissen elfogadott pártdokumentumot. 70 éve történt ez – és a kommunista főideológus által feltett „kérdésre” rövidesen megszületett a jól ismert, ma már történelminek tűnő, de máig ható következményekkel járó „válasz”.

Amikor a kommunista főideológus „kérdése” elhangzott, a katolikus iskolák elvétele már 1948 júniusában megtörtént, és Mindszenty József bíboros már majdnem másfél éve börtönben raboskodott. De az Actio Catholica által 1948-ban kiadott magyar katolikus egyházi névtár szerint még ezekben az években is 23 férfi és 44 női szerzetesrend működött Magyarországon. A férfi rendekben összesen 2429 rendtag élt 157 rendházban. Közülük 1521 volt a felszentelt pap és 908 a tanuló rendtag. Összesen 106 plébániát vezettek és az államosításig 74 iskolában tanítottak. A női rendekben ekkor összesen 9036 nővér élt 580 rendházban. Az államosításig 328 iskolában tanítottak, 127 óvodát vezettek, 80 kórházban és 127 szociális intézményben tevékenykedtek. Bár Révai József létszámadatai a szerzetesrendekre vonatkozóan nem voltak pontosak, az elszántsága annál nagyobb volt. Saját kérdésére ő maga adta meg a választ a Központi Vezetőség már említett ülésén elhangzott beszédében: a társadalomban tevékenykedő majd 11000 szerzetes a népi demokrácia ellensége, és ezért sürgősen „meg kell oldani ezt a problémát”. A Központi Vezetőség tehát úgy döntött: Magyarországon fel kell számolni a szerzetesrendeket.

A kommunista vezetők jól látták a szerzetesrendek szervezeti felépítéséből adódó, számukra kedvező lehetőséget: míg az egyházmegyés papságot csak alkalmanként és egyenként ritkíthatják, addig a szerzetesrendek mint önálló közösségek teljes egészükben likvidálhatók, egy egyszerű jogszabállyal megszüntethetők, s ezáltal egyetlen tollvonással tízezernél több egyházi „aktivista” tevékenységét tehetik lehetetlenné a hívek körében. Ugyanakkor ily módon az egyházmegyés papság egésze éppúgy megfélemlíthető, mint a vallásos emberek milliói. Nem utolsó sorban pedig ezáltal nyomást gyakorolhatnak a katolikus püspöki karra, hogy a protestáns felekezetek után a Katolikus Egyházra is rá tudjanak erőszakolni egy „megállapodást”, amelyre aztán ország-világ előtt hivatkozhatnak, illetve amelyre az Egyház papjaival szembeni eljárásaik során visszautalhatnak, püspökeikre hivatkozva.

Az akció részleteit a kommunista párt illetékes szervei gondosan megtervezték és előkészítették. Ennek eredményeként 1950 júniusában mintegy 3500 férfi és női szerzetes „kényszerlakóhelyre” telepítését rendelték el. 1950. június 9-ről 10-re, majd június 18-ról 19-re virradó éjjel a hazai rendházak sokaságában rendőrök jelentek meg, s a magukkal hozott névsor alapján a rendház összes tagját, akiket éjszakai álmukból vertek fel, arra kényszerítették, hogy azonnal magukhoz vegyék legszükségesebb holmijukat, majd ponyvás teherautókra zsúfolták fel őket, az öregeket és a betegeket is. Ezután előre kijelölt távolabbi kisebb-nagyobb kolostorokba szállították őket, fegyveres őrség kíséretében. Az üresen maradt kolostorokat az állami szervek kiürítették. A különféle rendekből való szerzetesek tömegét telepítették össze többek között Jászberényben, Hatvanban, Mezőkövesden, Máriabesnyőn, Pásztón, Fóton, Egerben, Zircen, aztán Homok, Kunszentmárton, Ludány és Előszállás kis kolostoraiban, de számos más helyen is. A váci püspöki palota is tömve lett odaszállított szerzetesekkel, szerzetesnővérekkel.

Mindegyik kitelepített szerzetessel hivatalos határozatot írattak alá, amelyben tudomásul veszik: a hatóság elrendelte „kitiltását”, ezért tartozik jelenlegi lakhelyét elhagyni és a kijelölt „kényszertartózkodási helyre” távozni. A kényszertartózkodási helyül kijelölt várost, községet a kiutasított személy nem hagyhatta el, a tilalom megszegése internálást vont maga után. A kommunista államhatalom a rendelkezéseket így indokolta: „Nevezett eddigi lakóhelyéről való kiutasítása és új lakóhelyének elfoglalása közérdekből vált szükségessé.”

Az összezsúfolt kolostorokban nehéz körülmények között éltek a befogadó és a beszállított szerzetesek, de bőségesen megtapasztalhatták az addig egymástól eléggé távol lévő rendek közti testvériséget, valamint a helyi hívek gondoskodó szeretetét.

Ilyen körülmények között kezdődtek meg a tárgyalások a Katolikus Egyház és a kommunista államhatalom képviselői között. Ezek a tárgyalásnak valójában alig nevezhető találkozók 1950. június 28. és augusztus 30. között zajlottak heti rendszerességgel a kultuszminisztérium épületében Budapesten. A tárgyalásokat maga Rákosi Mátyás vezette – vagy inkább diktálta az Egyházra rákényszerítendő „megállapodás” feltételeit a megfélemlített és kényszerhelyzetben lévő egyházi küldöttségnek. De hogy még biztosabbak legyenek a dolgukban, a tárgyalássorozat kellős közepén, július 11-én és augusztus 14-én újabb szerzetesházak lakóit vitték „kényszerlakhelyre”. Augusztus 1-jén pedig nagy sajtókampány kíséretében bejelentették a békepapi szervezet megalapítását.

Ilyen előzmények után írták alá 1950. augusztus 30-án az állam és az Egyház közti megállapodást, melynek nyomán szeptember 7-én megjelent a szerzetesrendek működési jogát felfüggesztő törvényerejű rendelet (1950:34). Megegyeztek – mindössze ez tudatosult az ország közvéleményében, a hazai katolikusok millióinak körében, az érdeklődő külföldiek fejében, mit sem tudva az 1950 nyarán lezajlott tárgyalásokról. A törvényerejű rendelet 1. §-a kimondta: „A Magyar Népköztársaság területén a szerzetesrendek működési engedélye ennek a törvényerejű rendeletnek hatálybalépésével megszűnik. Nem vonatkozik e rendelkezés a katolikus egyházi iskolákban a tanítás ellátásához szükséges megfelelő számú férfi és női tanítórend működési engedélyére.” Ennek értelmében a bencések, a piaristák, a kapisztránus ferences és a Szegény Iskolanővérek rendje kivételével az összes magyarországi szerzetesrendet megszüntették. A föloszlatott rendek tagjait 3 hónapon belül a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A megszüntetett renek ingó és ingatlan vagyona az államé lett.

Az 1950-es föloszlatáskor több kimutatás is készült. A források összevetéséből úgy tűnik, hogy 23 férfi szerzetesrend került feloszlatásra 182 rendházban 2582 szerzetessel. Ugyanekkor mintegy 40 női rend megszüntetésére került sor, kb. 450 rendházzal. A létszámra csak becsléssel következtethetünk: 1948-ban 6 rend adatainak híján 9500 apáca élt Magyarországon, így a feloszlatás kb. 10.000 apácát érinthetett. A kultuszminisztérium és a Katolikus Egyház képviselői között az egyháznak átadandó iskolákról 1950. szeptember. 7-én írt alá egy további megállapodást Jóború Magda államtitkár és Sík Sándor piarista tartományfőnök. Az átadásra kerülő iskolák és kollégiumok a következők voltak: a bencéseknek a pannonhalmi gimnázium és a győri Czuczor Gergely Gimnázium; a piaristáknak a kecskeméti Katona József Gimnázium és a budapesti Piarista Gimnáziumnak az Ady Endre Gimnázium által használt iskolai helyiségei; a ferenceseknek az esztergomi volt ferences rendi és a szentendrei gimnázium; a szegedi iskolanővéreknek a budapest Rozgonyi Piroska Gimnázium és a debreceni Svetits Intézet gimnáziumi része. A rendek tehát csak részben kapták vissza saját intézményeiket. Ezzel egyidejűleg Pannonhalmán, Győrött, Kecskeméten, Esztergomban, Budapesten és Debrecenben 6 kollégium került átadásra. A rendházak Pannonhalmán, Győrött, Kecskeméten, Esztergomban, Debrecenben és Budapesten (itt a piarista, a ferences és a szegedi iskolanővérek) működhettek. Az egyezmény értelmében a 9 rendházban 250 szerzetes maradhatott. Minden iskolában évfolyamonként 2 párhuzamos (humán és reál tagozatos) osztály indulhatott legfeljebb 40-40 tanulóval. A kollégiumi növendékek száma az iskola tanulóinak 50%-a lehetett, kivéve Pannonhalmát és Esztergomot, ahol a tanulók összlétszámát is elérhette. Osztályonként 2-2 szerzetestanár működhetett.

1950 szeptemberének közepén a kényszerlakhelyre hurcolt szerzetesek kiszabadultak, de már nem volt hova menniük. A meghagyott 8 rendház 250 szerzetese tovább élhette szerzetesi életét, 11000 magyarországi szerzetes viszont földönfutó lett. Minderről a hazai világi és egyházi sajtó semmit sem szólt, csak a megegyezés sikerét dicsérte. A püspökök és a rendfőnökök szerzetesrendek megmaradásáért folytatott küzdelméről a hívek nem értesülhettek, ahogyan XII. Piusz pápa reagálásáról sem. A kereszténységet gyűlölő kommunista államhatalom ezen intézkedésével katolikus hívek tömegeit fosztotta meg attól a sokféle segítségtől, támasztól és értéktől, melyet a szerzetesek számukra addig jelentettek. A Magyar Katolikus Egyház, de a teljes magyar kultúra, a magyar társadalom egésze lett ekkor szegényebb.

A szerzetesrendek feloszlatását kimondó 1950. évi 34. számú törvényerejű rendeletet csak az 1989. évi 2. törvény helyezte hatályon kívül, melyet 1989. január 11-én hozott az utolsó pártállami parlament az egyesülési jogról. Az 1950. augusztus 30-án aláírt megegyezést 1990. február 6-án Németh Miklós miniszterelnök és Paskai László esztergomi érsek, a püspöki kar elnöke közös nyilatkozatban semmisnek nyilvánította. A szerzetesrendek működését korlátozó jogszabályi korlátokat tehát eltörölték, de amit 1948-tól 1989-ig a szerzetesrendek ellen az államhatalom elkövetett, annak következményei a mai napig érezhetők és nem lehet meg nem történtté tenni.

Felhasznált irodalom:

Mészáros István: Szerzetesség Magyarországon 1945-1950. Vigilia 2000/6. 417-425.

Török József – Legeza László: A magyar egyház évezrede. Budapest, 2000.

A szerzetesi iroda nyilvános konferenciát szervez 2020. október 17-én, amellyel a magyarországi szerzetesrendek feloszlatásának 70. és újraindulásának 30. évfordulójára emlékezik.

A programról és a helyszínről később fogunk hírt adni. 

A cikk forrását ITT találhatja.

Szöveg: Goreczky Tamás/MSZKI, fotó: iskolanoverek.hu

Nyíregyházi Egyházmegye

szerzetesrend, történelem, emlékezés,




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert