Hozzákötötte magát a szabadsághoz – interjú Kapin István atyával

Hozzákötötte magát a szabadsághoz – interjú Kapin István atyával

Sok szó esik ma az életpályákról, szerintem egyfajta hivatás létezik, és akit anya szült erre a földre, annak már van: maga az élet, ami nekünk teremtetett – vallja Kapin István, a debreceni Attila téri görögkatolikus egyházközség új parókusa.

Forrás: Hajdú Online, Megyesi-Horváth Borbála2016. október 4. 08:34

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 958 napja íródott

Sok szó esik ma az életpályákról, szerintem egyfajta hivatás létezik, és akit anya szült erre a földre, annak már van: maga az élet, ami nekünk teremtetett – vallja Kapin István, a debreceni Attila téri görögkatolikus egyházközség új parókusa. Küldetés kismillió lehet, és számítani kell az újraprogramozásra is: én most Debrecenben tudok pap lenni, de voltam éjjeli őr, könyvesbolti eladó, katona és minden szerepben volt küldetésem. A szüleink generációja fél a változtatástól, járt utat a járatlanért, el nem hagynak. Ha Jézus így gondolkodott volna, nem lenne egy templom sem a világon – mondja. De lett templom, s ha Kapin atya tervei valósággá válnak, akkor lesz mellette játszótér és közösségi központ is, de legfőképp benne sok magát, s másokat egyaránt becsülő, magabiztos hívő.

– Mi volt az első bizonysága, s miért választotta ezt a hivatást?

– Húsz éve vagyok pap, de csak későn, 24 éves koromban hoztam meg a döntést erről. Nyírkarászon születtem vallásos családban, a pannonhalmi Bencés Gimnáziumba jártam – életem meghatározó része, mind a megerősödésben, mind a kétségekben. Sokáig tanárnak készültem, jelentkeztem, de elbohóckodtam. Zabolátlan ember vagyok, roppantmód tartottam a kötöttségektől. Egy pap életében pedig számos van: nem ő dönt az időbeosztásáról, arról, hogy hol lakik. Föl tudok idézni egy konkrét pillanatot a keresztlányom keresztelőjéről, amikor ráébredtem, nem az a szabadság, hogy elmehetek a BigBamboo-ból a Tilos az Á-ba. Kegyelemszerűen jött egy gondolat, akkor vagyok a legszabadabb, ha megkötöm magam. Elköteleződöm a hivatásválasztás kapcsán és házasságban is. Mióta megállapodtam egy helyen, azóta érzem magam a legkönnyebbnek. A szabadság nem törvényekkel, láncokkal, szabályokkal vétetik el, hanem azzal, ha az érzéseket, gondolatokat olyan helyen kell tartani, amely méltatlan az emberi természethez. Ez a valódi szabadságvesztés. Ajándék, ha elköteleződhetünk számunkra vonzó érték iránt. Azóta megszaporodtak a kegyelmi pillanatok, amelyben 180 fokos fordulatot vett az addigi elképzelésem, s szívből mondhattam: „Legyen, ahogy akarod.”

Például egy éve, amikor a máriapócsi kegyképet, a könnyezésének 300 éves évfordulóján többezres tömeggel vittük Debrecenben is. Akkor talán harmadszor lehettem a Szent Anna templomban. Ahogy beléptem, olyan melegség fogott el, hogy azt éreztem, nekem egyszer ehhez közöm lesz. Pedig akkor még szó sem volt az áthelyezésről, és amúgy is annyira betegesen Máriapócshoz kötődtem, hogy elképzelhetetlennek tűnt. Egész életem arról szólt. Aztán július 1-jén ide hívott meg az érsek atya.

– Hogyan reagált a családja, a közösség?

– A családtagjaim először nem akarták elhinni. A feleségemet viselte meg a leginkább. A két nagyobb gyerekünk kollégiumban van Nyíregyházán, nekik nem volt erős váltás, a kicsiknek igen. Megértettük a gyerekek fájdalmát, eljöttünk néhányszor Debrecenbe és szép lassan elfogadták. A feleségem rajztanár és hitoktató. A közösségnek azt mondtam, hogy ha valóban őszinte volt a templomba járásuk, akkor az a legnagyobb elismerés, ha az utódommal ugyanolyan kapcsolatot ápolnak, mint velem. Könnyek között jöttem el Máriapócsról, de érzem, hogy a váltás megmozgatott. Más helyre került, ami korábban egy helyen felerősödött, és újult erő van bennem. Újszerű életet kaptam, az elmúlt másfél hónapban. S tudom, van tennivaló.

– Mit tart a jelen kor legsúlyosabb gondjának, lelki elferdülésének?

– Ezzel meg lehetne tölteni a Napló 16 oldalát. Az a legnagyobb nehézségünk, hogy nem hisszük el, ez a világ, s benne mi, jobbak vagyunk, mint, amilyennek általában lefestjük. A Közép-európai, sőt magyar viszonylatban a kishitűséget tartom a legnagyobb bajnak. Többet kellene megveregetnünk a vállunkat. Sok a magából kifordult egyforma gyerek, aki azt hiszi kitűnik a többi közül a divatos hajával, ruhájával, amit másol – ez mind a belső bizonytalanságból, önbizalomhiányból fakad.
Amikor kereszteljük a gyereket azt mondjuk: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ez hihetetlenül őszinte önszeretetre szólít fel, ami teljesen más mint a nárcizmus. Ha valaki elkezdi magát szeretni – bármennyire is fonák az élete – bizalom és bátorság ébred benne. Ha elhisszük, hogy az életünk nem pusztán a véletlen műve, illetve a szüleink kalandos estéjének gyümölcse, hanem Isten végtelen tervében van helye, akkor nagyobb az önbecsülésünk, s másokat is többre tartunk. Az életünk minden területén eredményesebbek leszünk. Én ebben próbálom majd a fiatalokat, házastársakat, családokat segíteni.

– Mit tesz azért, hogy a gyökértelen fiatalok, Istenre, s magukra találjanak?

– A klasszikus beszélgetés, kísérés a módszerem, nem a szekrényükbe bújva, de mindig elérhetően. Céljaimnak konkrét fóruma is van, az egy éve indult roma-magyar szakkollégium papi vezetője lettem. A Petőfi téren 18 roma és 10 magyar jogász, orvos, közgazdász, mérnök hallgatóval már foglalkozom. Azt szeretném elmondani nekik, amit én megéltem és megtanultam. Meg akarom tanítani őket arra, hogy a jó Isten úgy szereti őket, ahogyan vannak.

– Élt faluban és a fővárosban is, mit tapasztalt a vallásgyakorlás tekintetében?

– Sztereotípia, hogy faluban őszintébb a vallásosság, mint városban. A faluban sodor az ár, nem teheted meg, hogy ne menjél. De ahhoz, hogy valaki mondjuk eljusson az Attila téri templomba, reggel föl kell kelnie korábban, talán tömegközlekedéssel utaznia kell egy órát. Nagyobb áldozattal és mélyebb tartalommal jár. Ezt megtapasztaltam Pécsen és Budapesten is. Ugyanakkor a nagyszüleink egyszerű hitét úgy irigylem, elcserélném a maira.

Máriapócson számos turisztikai fejlesztés dicséri munkáját. Milyen tervei vannak a jelenlegi küldetésében?

– Az idekerülésembe is belejátszhat, hogy Máriapócson igyekeztem a turizmust építeni. Az egyháznak semmi más dolga nincs, csak jól csinálni azt, amit kétezer éve már kitaláltak. Az egyház a személyes hit megélése mellett, a találkozásnak, a kultúrának az otthona volt, sosem maradt meg a templom falai között. A hívő embernek a hívő élet 24 óra. A templomi szertartások pedig inkább kiemelkedő, ünnepi alkalmak. Amennyiben a turizmust úgy értelmezem: A-ból elmenni B-be, hogy mást tapasztaljak, úgy az egyház volt az első „turista”. Amikor egy vendéget megismertetünk egy értékkel, a jó Isten igazi munkatársának érezhetjük magunkat. Irányt mutatott akkor is, amikor egy éve Máriapócson elkezdtem egy pályázatot írni, amelynek kötelező eleme, hogy a nyomán más megyében is legyen fejlesztés, s így kiválasztottuk Debrecent. Ha sikerül megnyerni, akkor a 46 méter magas tornyot látogathatóvá tesszük. Felújítjuk a templomot kívül-belül, építünk mellé egy játszóteret, és a mellette lévő területen szeretnénk felhúzni egy látogatóközpontot közösségi házzal, amelyben lenne egy 150 főt befogadó terem. Ez teret adhatna az élet eseményeinek, akár egy keresztelési, eljegyzési ebédnek, halotti tornak, házassági évfordulónak. Ezen túl szeretnénk bekapcsolni Debrecent a Mária-útba.

A papi szimpátia még nem hit

A hívő közösséget és a papokat egyaránt megviseli a görögkatolikus egyház azon szokásrendszere, miszerint az atyákat húsz évnél tovább nem tartják egy helyszínen. Kapin Istvánt kérdeztem az elhelyezések okáról, a döntési mechanizmusról. Mint mondta: a püspök és az érsek azért elöljárók, mert érzik, figyelik az egyházmegye életét, ismerik papjaik képességeit, tudják, hol van rájuk nagyobb szükség. Különösen a református és görögkatolikus vallásúaknál fájdalmas és érthetetlen az elhelyezés a közösség számára, mert nálunk a családunk is aktív részese annak. Ők néha nagyobb missziót visznek véghez, mint mi magunk. A gyerekeim nemrég kaptak a nyíregyházi Karmapirin zenekartól egy dobot és van már a pincénkben egy basszusgitár is, biztos vagyok benne, hogy többet ér majd, mint az én némelyik prédikációm. Mindezek ellenére helyeslem a gyakorlatot, mert a hit nem lehet személyfüggő. Mi csak egy médiumok vagyunk. Egy pap nagyot hibázik, amikor a saját személyiségének varázsára támaszkodik a hitépítés közben. Persze jól esik az embernek, de nem lehet, hogy a pap személye a hívő és Isten közé álljon.

Forrás: Hajdú Online, Megyesi-Horváth Borbála

Nyíregyházi Egyházmegye





Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2019 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert