Szívünk mélyéből – Reflexiók XVI. Benedek pápa és Robert Sarah bíboros könyvéről

Szívünk mélyéből – Reflexiók XVI. Benedek pápa és Robert Sarah bíboros könyvéről

Dr. Ivancsó István rókahegyi lelkipásztor, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola teológiai tanárának a nemrég megjelent kötetről írt kritikáját olvashatják.

Szöveg: Ivancsó István2020. június 29. 16:10

Meglehetősen gyorsan megjelent magyar kiadásban (is) a papságról írt új könyv a Szent István Társulat mint kiadó, illetve Barsi Balázs mint fordító jóvoltából. A könyv kettős szerzősséggel rendelkezik. Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció prefektusa XVI. Benedek emeritus pápa „közreműködésével” készítette. A papságról, a cölibátusról és a katolikus egyház válságáról szól. Nagy feltűnést keltett a „közös” könyv, nem kis vita is kerekedett körülötte amiatt, hogy a pápa mennyiben vállalja a tartalmát, illetve Ferenc pápa véleményével kapcsolatban is. Ezeket nincs szándékomban felidézni. – Tény, hogy a közös bevezetés „Mitől féltek?” címmel (15-20. old.) és a szintén közös végszó „A kereszt árnyékában” címmel (133-140. old.) pontosan fogalmaz, amint az a magyar kiadásban is olvasható: „A szöveget Robert Sarah bíboros írta, XVI. Benedek átolvasta és jóváhagyta” (20. és 140. old.). Ámde az is tény, hogy a kötet törzsanyaga két önálló szerző két önálló írása. Benedek pápa a katolikus papságról ír általánosan (21-56. old.), de az eredeti szándéknak megfelelően a cölibátusra fókuszálva. Írásának címe egyszerűen ennyi: „A katolikus papság”. Sarah bíboros pedig kifejezetten a cölibátust tárgyalja és védelmezi mindenekfölött a „Szeretni mindvégig. A papi cölibátus egyháztani és pasztorális szemlélete” című írásában (57-132. old.). Summás véleménnyel fogalmazva: az előbbi írás tárgyilagosabb és higgadtabb, az utóbbi sarkítóbb és vehemensebb.

Benedek pápa cölibátussal kapcsolatos írásait, megnyilatkozásait jobban ismerjük, s azt is tudjuk, hogy mennyire értékeli a keleti szertartású papságot, valamint annak lehetséges házas életformáját is. Ezért jelen írását – melyben teológiailag értelmezi a keresztény papság egzisztenciáját – csak vázlatosan tekintem át. Végigvezet a fogalmakon, majd bemutatja, hogy mivel „Jézus kereszthalála a radikális szeretet aktusa” volt (34. old.), amelyben teljesen átadta magát az Atyának, a katolikus papnak is ez a teljes önátadás a feladata. Rámutat arra, hogy az ószövetségi papságnak „szigorúan tiszteletben kellett tartania a szexuális megtartóztatást azon időszakokban, amikor az istentiszteletet gyakorolták és kapcsolatban voltak az isteni misztériummal” (38. old.). Ők azért lehettek házasok, mert beosztás szerint szolgáltak. A keresztény papok esetében a nagy váltás akkor történt, amikor elkezdődött a naponkénti szentmiseáldozat bemutatása. Mivel így a papok egész élete kapcsolatban áll az isteni misztériummal, ez „részükről Isten irányában kizárólagosságot követel… a házasságról való lemondás képessége… a papi szolgálat kritériumává lett” (39-40. old.). Viszont hozzá kell fűznöm, hogy mivel az ószövetségi áldozatbemutatással együtt „a régi ároni papság túlhaladottá vált” (31. old.), ez az önmegtartóztatási forma és kötelezettség is meghaladottá lett – legalábbis a keleti egyházak gyakorlata szerint. Örömmel fedezhetjük fel a pápa sorai között a mi hagyományunkra való – igaz, csak közvetett – utalást: „a latin egyházban általánosan a papokra érvényes hagyomány” csak azon „az alapon érthető és élhető véglegesen”, hogy tudniillik a pap örökrésze egyedül Isten (43. old.). Tehát létezik más hagyomány is: a keleti egyházaké, amire a pápa közvetett módon utal, ahol a papok más módon tudják megélni azt a tényt, hogy egyedüli örökrészük az Isten.

A könyv nagyobb részében Sarah bíboros oly mértékben csak a cölibátust tartja a kizárólagos papi életformának, hogy egész gondolatmenetében a keleti egyház fölszentelt és házasságban élő papjai számára bántó megállapításokat tesz. Különösen is feltűnő ez, minthogy a könyvben ez olvasható: „Tisztelettel az egész világ papjainak” (a belső címlapon). Ámde az „egész világ” papjainak sorába tartoz(ná)nak a keleti katolikus egyházak papjai is! – Jelen reflexiómban néhány szempontot szeretnék megfogalmazni – a tiszteletlenség látszatát is elkerülendő, inkább kérdések formájában – mindkét papi életforma mély tisztelettel való személése és védelmezése érdekében.

1. Teszem ezt annak teljes tudatában, hogy Sarah bíboros a katolikus egyház püspöke (bíborosa, kongregáció prefektusa). Így – mint az egyház pásztorának – fontos a tanítása. Ámde nem tévedhetetlen: nem pápai „ex cathedra” döntés, nem az Egyházi Magisztérium rendelkezése, nem a Püspöki Kollégium egyöntetű megnyilatkozása. Ennek fényében – ugye? – szabad véleményezni, esetlegesen bírálni is.

2. Nem kellett volna figyelembe vennie Szent II. János Pál pápa sokszorosan emlegetett kifejezését, miszerint az egyháznak – hogy egészséges maradjon – „két tüdővel”, a keleti és a nyugati tüdőfelével kell lélegeznie? Ugyanis a keleti katolikus egyházak (a jelen összefüggésben az ortodoxokról nem kívánok szólni) léte és működése az Egyetemes Egyház tagadhatatlan valósága. Mint ahogy a bennük élő, házas papi életformában szolgáló papoké is tagadhatatlan valóság. Ugye, ennek fényében a „katolikus” egyházban nem kizárólagos a cölebsz papi életforma?

3. A papság szentírási megalapozásánál nem kellett volna visszamenni a gyökerekhez? Bár az ószövetségi papságról, annak újszövetségi felváltásáról, a papság krisztusi ontológiájáról Benedek pápával teljesen egyöntetű véleményről tesz tanúságot az írása, mégis hiány marad, hogy tárgyalásában nem a papságnak az utolsó (vagy titkos) vacsorán történt megalapításához, az egyházi rend szentség alapjához megy vissza. Pedig nem ott vannak a gyökerek?

a) Nem kellene-e figyelembe venni, hogy Jézus a tizenkét tanítványának nem nézte a családos vagy éppen nőtlen állapotát? Hogy mindnyájukat „pappá szentelte”, még Júdást is, aki aztán méltatlanná tette magát arra, végérvényes döntésével pedig visszafordíthatatlanná tette azt?

b) Nem fontos, hogy Jézus nem az ifjú és nőtlen Jánost – a „szeretett tanítványát” – tette meg az egyház vezetőjévé (pápájává), hanem a házas Pétert, akinek az anyósát is meggyógyította?

c) Nem kell-e csúsztatásnak tekinteni, hogy a tanítványok Jézust követve felhagytak a házasságukkal? Erre semmi bizonyíték nincs a Szentírásban. Sőt, a szétszéledésük után volt hová „hazamenniük”.

4. A kinyilatkoztatás másik forrását, a szenthagyományt ilyen szelektíven kell szemlélni? Mint ahogy a belőle fakadó két évezredes gyakorlatot is szinte teljesen mellőzni, tudniillik azt, hogy az az egyetemes egyház egy részének bevált és a kezdetektől gyakorolt és őrzött hagyománya?

5. A papság ontológiájának tárgyalásánál a papnak Krisztussal való egységére, a szentelésben való teljes önátadására és egyesülésére helyezi a hangsúlyt (63. old.). Így a pap in persona Christi él, tevékenykedik, végzi a szolgálatát (107. old.). Ugyanis az egyház Jegyesével, Krisztussal egyesül. Helyesen. – Ámde nem kellene-e felismerni, hogy ez nem kizárólagos papi életforma, amire bizonyíték a keleti katolikus egyházak nős papságának a gyakorlata?

a) Nem lehetséges-e, hogy a keleti szertartású katolikus nős pap is át tudja magát adni a teljes szolgálatra? Az egyházi rend és a házasság esetében két olyan szentségről van szó, amely a keleti egyházak tanítása szerint nem zárja ki egymást. És ez kezdettől fogva máig is így van.

b) Az egyháznak „a teljes ember” (a házastársával kiegészült ember) nem lehet papként a Jegyese? Isten ugyanis a teremtés hajnalán az embert úgy tette emberré, hogy kiegészítette a „másik felével” (Ter 1,27; 2,24).

c) „Hogyan lehetne egy pap hiteles a házasok szemében, ha ő maga nem úgy éli meg a papságát, mint önmaga teljes odaadását?” – olvasható a könyvben (82. old.), amikor egymás mellé állítja a papság és a házasság szentségét. Nem lehet elgondolni, hogy a nős pap is teljesen odaadja magát Krisztusnak, miközben megéli emberségének teljességét, amire teremtve lett?

d) A házasságról való lemondás dicséretes dolog, sőt, a mennyek országáért vállalva éri el értelmét és teljességét (Mt 19,12). Ámde nem kellene-e meglátni, hogy ez a keleti katolikus egyházak papságára vonatkozóan nem (volt) kötelező, hanem fakultatív? És hogy ez ma is így van?

6. Valóban pasztorális katasztrófáról lehet beszélni a cölibátus esetleges elhagyása esetén? Nem ennek éppen ellenkezőjét igazolják a virágzó keleti egyházak? Hogyan kell értelmeznem azt a nem a szövegösszefüggéséből kiragadott mondatát (mert hiszen az egész írásából ez a szemlélet tükröződik), amit az amazóniai szinódus alapján fogalmazott meg: „a házas emberek pappá szentelése pasztorális katasztrófát, egyháztani zűrzavart és a papság megértésében bizonytalanságot eredményezne”? (61-62. old.). Vajon az én bizánci katolikus egyházam pasztorális katasztrófában él, egyháztani zűrzavar közepette és papságának meg nem értése közepette? Valóban megállja a helyét: „Püspökként attól tartok, hogy a házas férfiak pappá szentelésének terve pasztorális katasztrófát fog eredményezni” (64. old.) mind a hívek, mind a papok számára, mert nem látják meg a papban a Krisztusnak teljesen átadott személyt? S ez is: „a házas emberek fölszentelése zavart okozna az Egyháznak azon szellemi erőkifejtésében, hogy jobban megértse a papságot”? (102. old.). Valóban így lenne? A keleti katolikus egyházak hívei nem értik a papjaikat, a papságukat? Az emlegetett kivételekről, tudniillik, hogy a latin egyházban is vannak házas emberként fölszentelt papok (102-104. old.), hadd ne szóljak, minthogy valóban kivételek.

a) Nem egyoldalúan sarkító szemlélet annak hosszas tárgyalása, hogy inkább élnének pap (és Eucharisztia) nélkül egyes afrikai népek, mintsem el- és befogadnák a nős életformában élő pap szolgálatát? Lehet ezt a misszióban megélt tapasztalatot az Egyetemes Egyház tapasztalatának tekinteni? Valóban „hatalmas pasztorális dráma lenne” a házas papok [valószínűleg fordítási hiba: házas „férfiak” lenne a helyes] felszentelése? (64-67. old.). Valóban érvényes lenne a megállapítás: „A házas emberek pappá szentelése egy bosszantó jelzést adna a laikus állapot klerikalizálására … A házas férfiak fölszentelése egyháztani szempontból valóságos összezavarása lenne az életállapotoknak. Elhomályosítaná a házasság értelmét, és gyöngítené a megkereszteltek apostolkodását”? (93. old.).

b) Nem áll ez egyébként éles ellentétben azzal az igénnyel, ami éppen az amazóniai szinódus után fogalmazódott meg a viri probati személyek, illetve állandó diakónusok pappá szentelésére vonatkozóan? Maga bíboros úr is utal erre, mégpedig felháborodva: „szeretném kifejezni fölháborodásomat, amikor azt hallom, hogy házas férfiak fölszentelése szükséges, hiszen Amazónia népei nem értik a cölibátust, vagy mivel ez mindig idegen lesz a kultúrájuktól” (110. old.).

c) A fiatal papi életéből hosszasan leírt tapasztalatai vajon nem egyoldalúak-e (110-112. old.)? Máshol (akár a keleti egyházak területén) egészen más tapasztalatokat szerezhetett volna! Így szabad-e kizárólagossá tenni ezeket? Mint ahogy az a másik atya is, akinek tapasztalatait hosszasan idézi (112-113. old.)

7. Nem érdemelne nagyobb megfontolást a könyvben többször megfogalmazott vélemény, hogy tudniillik a nős életállapotban élő papság „másodrendű”, mennyire bántó lehet a keleti katolikus egyházak – s bennük mintegy nyolc-tízezer nős pap – számára? Valóban veszélyes lenne egymás mellé helyezni a nős és a cölebsz papságot, mert az „azzal a veszéllyel járna, hogy a hívek tudatába beültetnénk egy felsőbbrendű és egy alacsonyabb rendű papság gondolatát”? (104. old.) Szabad-e másként látnom a helyzetet? Ugyanis Jézus nem fogadta volna el Simont, hogy nős Péterként az egyház feje legyen; kiválogatta volna a tanítványait (legalábbis az apostolait), hogy azok csak nőtlenek legyenek; nem engedte volna, hogy az egyház keleti felében elinduljon és fennmaradjon a családos papi életforma; nem engedné az egyházán keresztül ma sem nős férfiak pappá szentelését – ha azt akarta volna (és akarná), hogy csak és kizárólag cölebsz életállapotban élő férfiak legyenek a papjai!

a) Nemde egyoldalúságból, tapasztalat- és ismerethiányból fakadó az a megállapítása, hogy a nős állapotban élő papoknál nem gyónnának a krisztushívők? Így olvassuk: „Sok hívő soha nem gyónna meg nős papnál” (75. old.). Mi ennek éppen az ellenkezőjét tudjuk igazolni: a házas papokhoz szívesen mennek gyónni a hívek, annak nemcsak feltételezett, de megalapozott reményében, hogy az ilyen pap jobban megérti őket, lelkiállapotukat, a problémáikkal együtt.

b) Nem kellett volna tapasztalatot szerezni a „papnéi hivatásról”? Hogy ne kelljen feltételesen (sem!) így fogalmaznia: „Mi lenne annak a férfinak a feleségével, aki pappá lenne szentelve? Milyen hely maradna ebben felesége számára? Létezik papfeleség-hivatás?” (73-74. old). A válasz egyértelmű. Hála Istennek, jól működnek a papi házasságok (legalábbis nem rosszabbul, mint a nyugati egyházban a cölibátus megélése). Papnéi hivatás pedig, igen, létezik! Mégpedig ideális esetben, annak megélésére éppen úgy törekszenek a papfeleségek, mint a latin papság a cölibátus megélésére, nagyon is működik.

c) Szabad-e szembeállítani az egyház egyetemességét a nős papi életformával: tudniillik, hogy a nős papok „elvágják az Egyház egyetemességétől” a közösségüket? Mert a házas pap nem tud közösséget váltani, és magával vinni „feleségét és gyermekeit”? (70. old.) Nem kellene-e tájékozódni a keleti katolikus egyházak papjai körében? Ott, ahol bizonyára és tagadhatatlanul léteznek dispozíciós problémák? De tévednék, hogy meglátásom szerint semmivel sem nagyobbak, mint a latin egyházban, ahol a cölebsz papnak nehéz egyik közösségből a másikba menni? És ezt közös területen élő papságból jövő élő, nem pedig elvont tapasztalatom igazolja.

d) A papok gyermekeiről és családjáról mondottak terén nem kellett volna-e nagyobb tapasztalatra szert tenni? (74. old.). Az életükből bizonyíthatják a keleti egyházak, hogy a pap gyermekei jobban tudják, ismerik – persze, nem egyértelműen és kizárólagosan –, mit jelent a papi szolgálat és életforma, mint azok, akik „távolabbról” érkeznek a papi rendben való részesüléshez. Természetesen ezen a téren is épen és sértetlenül meghagyva a krisztusi hívást, mert hiszen nem „kötelező” papi hivatást választani a pap fiainak! Nemde ugyanez érvényes a pap leányaira is? Hogy nem „kötelesek” paphoz feleségül menni? (75. old.).

e) Nem dehonesztáló az élő egyház élő tagjai (különösen a keleti részében élő papjai) számára a megállapítása: „Pappá szentelni házasembert annyi lenne, mint kisebbíteni a házasság méltóságát, a papságot pedig egy feladattá redukálni”? (74. old.).

f) A nyugati egyház papjai részéről áldozat – helyesen felfogva, értelmezve és megélve: örömteli áldozat – a cölibátus vállalása. A keleti egyház papjai számára ugyanígy áldozat – amely szintén lehet örömteli áldozat – a családos életforma vállalása, mégpedig olyan áldozat, amelyben nemcsak önmagukat, hanem házastársukat, gyermekeiket, családjukat is felajánlják. Tény, hogy első számú pasztorációs közeg a papi család, amely egyúttal a krisztushívők számát növelni is hivatott.

g) Valóban helyes a megállapítás, hogy bár a nős és családos papok esetében azt lehet mondani, hogy „a keresztény Kelet mindig is ismerte ezt a helyzetet [a papfeleségekét és papgyermekekét] és ez nem okoz problémát. Ez nem igaz. [A kiemelés tőlem.] A keresztény Kelet későn engedte meg, hogy házas férfiak pappá legyenek úgy, hogy feleségükkel szexuális kapcsolatban maradnak”? (74. old.). Valóban nem lenne igaz, hogy már a jézusi kiválasztástól és az apostoli időktől kezdve voltak nős papok (akik valódi házasságban éltek), csak a 691-es trulloszi zsinat engedménye után?

h) Helyes megállapítás: „Meg kell hallgatnunk azoknak a tanúságtételét, akik a keleti katolikus egyházakból valók. Ezen egyházak több tagja hangsúlyozza, hogy a papi állapot feszültségben van a házas állapottal” (75. old.). Ámde ez a vélemény nem kizárólagos, mert igenis, léteznek olyan tanúságtételek is, melyek szerint mind teoretikusan, mind praktikusan összeegyeztethető a két életállapot. Ezen a ponton legyen szabad említenem egy immár püspökké szentelt maronita paptestvéremtől – a Vatikánban, több mint egy évtizede – kapott ismeretet, mely szerint Libanonban arra a papra, aki nős életformában választotta a papságot, úgy tekintenek, mint élő szentre. Nem azért, mert úgy látják, hogy a papság és a házasság ellentétben áll egymással, hanem éppen ellenkezőleg: mert a Krisztusnak és az ő Egyházának való teljes elköteleződését ilyen formában, életveszély közepette vállalta és éli az ilyen pap.

8. Minden krisztushívő tudja, hogy a cölibátus eszmény. A nyugati egyházban a papi életforma életté váltott, megvalósított eszménye. Kizárólagosan. A keleti egyházakban ez nem kötelező, mert – a püspökök és természetesen a szerzetesek kivételével – kezdettől őrzik a választás fakultatív lehetőségét. Legyen szabad megköszönnöm a világos fogalmazást: „Ebből a szempontból nem látjuk, hogyan lehetne bátorítani és védeni a papi identitást, ha egyik-másik vidéken eltörölnék a cölibátus követelményét, amelyet Krisztus akart és a latin Egyház féltékenyen őrzött” (130. old.). Ehhez nincs is mit hozzáfűzni, legfeljebb kiemelni, hogy Krisztus akarta, az egyház pedig megőrizte a cölibátust. A nyugati egyházban. Mint ahogy Krisztus akarta és megőrizte a házas papi életformát a keleti egyházakban.

a) Nemde a keleti egyházak tagjai mélységes tisztelettel fordulnak a cölibátus, illetve a cölibátust papként vállaló személyek felé: mind a nyugati, mind a keleti nőtlen papok felé?

b) Milyen jó lenne – és ez jogos elvárás lehetne –, ha a nyugati egyház tagjai is ugyanilyen tisztelettel és megbecsüléssel fordulnának a nős papi életforma és az ilyen életállapotban élő papok felé! A kölcsönösség elve nem ezt diktálná-e, még akkor is, ha kisebbségről – bár nem elenyésző kisebbségről – van szó?

c) Mennyire ismeretes, hogy a keleti egyházak gondot fordítanak arra, hogy papképzésük folyamatában benne legyen a cölebsz életmódra való nevelés gondolata is? Az, hogy a növendékek felelősen tudjanak dönteni egyik vagy másik életforma mellett? Örvendetes tényként könyvelhető el, hogy bár nem nagy számban, de folyamatosan vannak cölebsz papjaink is. (Az 1948-as sematizmus szerint 34 nőtlen pap volt a magyar görögkatolikus egyházban a 151 nős mellett, az 1982-ben kiadott sematizmus pedig 22 nőtlen papunkról tud a 149 nős mellett.)

d) Ismeretes-e, hogy a keleti egyházakban nem szoktak születni olyan publikációk, amelyek vehemensen és egyoldalúan védelmezik a nős papi életformát, a cölibátussal szemben?

9. Tudatában vagyok annak – a könyv mindkét szerzőjének megállapítása szerint is –, hogy a papság egyre inkább válságba kerül. Teljesen egyet kell érteni azzal a megállapítással is, hogy a válságot nem a cölibátus feloldása fogja megoldani (100-101. old.), illetve „nem fogjuk tudni megoldani a papság válságát, ha elgyöngítjük a cölibátust”(116. old.). Az imádság, Isten akaratának elfogadása és teljesítése segíthet, illetve az evangéliumi radikalizmus. A keleti egyházak tagjai és papjai ezt ugyanígy gondolják, miközben őrzik a másik hagyományt.

10. Mindezek után, eme könyv visszásságai – és a benne a Sarah bíboros által megfogalmazott vélemények – kapcsán is: tanuljunk egymástól! Tanuljuk meg a cölebsz papi életforma minél nagyobb tiszteletét, de ugyanakkor ne becsüljük le a házas papi életformát sem, és ne engedjük, hogy „másodlagos” papoknak tekintsék és tartsák őket! Bennünket, görögkatolikus papokat sem!

Legyen szabad megköszönnöm bíboros úrnak a könyv végső mondataiban összefoglalt megállapítását: „Ha többé már nem értenénk saját cölibátusunkat, nézzünk a keresztre. A kereszt az igazi könyv, amelyből kiolvashatjuk a cölibátus igazi értelmét. Egyedül a kereszt tanít minket pappá lenni” (132. old.). Talán, nem tűnik tiszteletlenségnek, ha kiegészítem a mondatait, ki nem törölve, de odaírva a „cölibátus” mellé a „nős papi életforma” kifejezést is, amit a keleti egyházak tagjai kezdettől fogva élnek és őriznek.

 

Szívünk mélyéből (XVI. Benedek közreműködésével Robert Sarah bíboros), Szent István Társulat, Budapest, 2020

Szöveg: Ivancsó István

Nyíregyházi Egyházmegye

könyv, Ivancsó István




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert