Boldog Romzsa Tódor öröksége – lelki táplálék minden időben

Boldog Romzsa Tódor öröksége – lelki táplálék minden időben

2001. április 24-én a Vatikánban, a Szenttéavatási Kongregáció dekrétuma alapján Romzsa Tódort, a Munkácsi Egyházmegye görögkatolikus mártírpüspökét II. János Pál pápa boldoggá nyilvánította. A boldoggá avatási szertartásra a pápa ukrajnai látogatása alkalmával, 2001. június 7-én került sor. Október 31-én tartjuk Boldog Romzsa Tódor emlékezetét: a vértanú püspökről Puskás László atya gondolatait olvashatják. 

Szöveg: Puskás László, fotó: P. Tóth Nóra2020. október 30. 23:00

A Teodor, Tódor, Tivadar keresztnév jelentése Isten ajándéka (görög szó). Vezetékneve értelmének lehetséges magyarázatát egy értelmező szótárban véljük megtalálni1. "Romzsa útját járni" ezt jelenti: közösségben haladva terhet vállalni, közösségben teljesíteni egy nehéz feladatot. Ezt a terhet kíséreljük meg magunkra venni Tódor vértanú püspök "testamentumá-nak" értelmezésével és, ha vállalkozunk rá, teljesítésével. Tartalmát talán élete és halála ese-ményeinek elemzésével lehet megközelíteni. És nem lenne szabad idegenkednünk ettől a feladattól, mert emlékezzünk: "Az én igám édes, az én terhem könnyű" (Mt 11, 30).
   Mit üzen nekünk, mit hagyományoz ránk a vértanú püspök, hogy azt netán teljesítsük is? Megkíséreljük felvázolni, mi lehetett számára a legfontosabb, bár bizonyosak vagyunk abban, hogy a felsorolás nem lesz teljes még az életútját évek óta kutatónak megfogalmazásában sem.
   Ha élne, ma 90 éves lenne, és talán maga is elmondhatná ezt. De már több mint fél évszázada, 1947-ben tanúsította hűségét Krisztushoz, az egyház egységének hitelvéhez, és ezért életét adta. Ezért magunknak kell megpróbálnunk kideríteni, milyen gondolatokat oszthatna meg velünk a hitvalló Tódor püspök. Igaz, ha életben maradt volna, a legfontosabbról nem beszélhetne: arról, hogy az életben adódhatnak olyan határhelyzetek, amikor a lényeghez, azaz a hithez és igazsághoz való hűségért a legnagyobb árat kell fizetni, odaadni azt, ami csak egyszer adatik meg nekünk: az életet.
   Személyiségét némileg megismerve biztonsággal kijelenthetjük, hogy - ha nem került volna abba a helyzetbe, amikor az élet és a vértanúhalál között kell választani - sok mindent elmondhatott volna a megpróbáltatásokban való kitartásról, az üldöztetés szenvedéseiről, a börtönökben, munkatáborokban, szám-űzetésben eltöltött évekről, a szervek állandó megfigyelése alatti "szabad" élet anyagi nyomoráról, a kishitűség kísértéseiről, az ateista hatalommal való opportunista megalkuvással szembeni kemény ellenállásról, mindarról, amit leírhattak hittársai, a hitvallók, akik túlélték a táborokat. Tódor püspök megpróbáltatásai azonban másfélék voltak: időtartamukban összehasonlíthatatlanul rövidebbek, de annál drámaiabbak. Mégis úgy látjuk, hogy a helytállás és tanúságtétel e kétféle módja közötti különbség nem meghatározó. Sőt ugyanilyennek látszik a mi feladatunk is, a mi időnkben is ugyanúgy ki kell tartanunk, bár a gonosz manapság leginkább már nem kívülről támad, ahogy ezt még nemrégen tette. A hit megvallásának erőssége a mai körülmények között ugyanolyan követelmény, mint Tódor püspök és hitvalló társai korában volt, bár a mai időkben a tét már nem maga az élet, hanem esetleg csak életkörülményeink kisebb-nagyobb kényelmi fokozatának biztonsága, fizikai, szellemi és lelki jólétünk, amelyet olykor ma is kockára kell tennünk, hogy megalkuvás nélkül kiteljesíthessük hivatásunkat...
   Milyen példát mutat nekünk Tódor püspök? Leginkább így fogalmazhatnánk meg: helytállást és tanúságtételt. De mi volt ez a tanúságtétel a vértanú püspök korában és helyzetében? Álljunk meg itt egy pillanatra, és próbáljunk meg őszintén válaszolni. Vajon minden egyes ember, aki e sorokat olvassa, ugyanazt a helytállást mutatta volna-e ugyanabban az ügyben, mint a püspök és társai? Vajon ma is ugyanolyan teljességgel adjuk-e oda magunkat annak, amiért élünk, mint ők a maguk idejében? Avagy mi már elkényelmesedtünk, és az ún. "vasárnapi hívekhez" váltunk hasonlókká, akik a vasárnapi miselátogatást letudva a hét többi napján elfelejtik, hogy keresztények.
   Mit kell tennünk, ha hasznosítani akarjuk hitvallóink példáját - azaz mit jelent a helytállás a hit megvallásában a mi időnkben? Hiszen minden embernek ez a feladata. Itt el kell gondolkoznunk azon, ami állandó értéket jelent példájukban, elsősorban azon, ami általában fontos, és mindenki számára hasznos lehet, még attól is függetlenül, hogy tagja-e az egyháznak, vagy hisz-e Istenben.
   Romzsa Tódor testamentuma értelmezésének kísérlete elkerülhetetlenül szubjektív lesz - ez nem egy-megoldású számtanfeladat - , bár ő csaknem kortársunk, és életútját viszonylag részletesen sikerült feltárnunk. De ez a szubjektivitás természetes. Hiszen minden ember megismételhetetlen lény, egyedi szubjektum, aki a világot, és abban saját helyét és feladatát a maga egyedi, sajátos módján fogja fel még akkor is, ha az utóbbi időkig maga is az állami-totalitárius, mindenki számára kötelező szellemi-intellektuális uniformizáló nevelés tárgya volt. (Régiónkban ezt minden kissé idősebb személy közvetlenül is megtapasztalta.) Annál inkább érinti ez a mai fiatalokat, akik egy eleve pluralista, sokszínű közegben formálódnak. De éppen ebben a látszólag korlátlan külső szabadságban látható legjobban, hogy az értékek pluralizmusával megkülönböztetésük mind nehezebb, időnként egyszerűen lehetetlen. Az egyetemes emberi értékek relativizációja lényege szerint rombolóbb lehet most, mint az előző időszak leginkább deformáló szakaszaiban. Úgy tűnik, hogy abban az időben a létező értékek kinyilvánított rendszere (pl. a kommunizmus építőjének erkölcsi kódexe, vagy az, amire a nagymama tanította meg titokban unokáját) mintha ismertebb és kötelezőbb erejű lett volna. Talán könnyebb is volt megkülönböztetni azt, amit el kell vetni, attól, ami szent. Azaz a helyes és a stabil értékrendszer kialakítása és megóvása a mi időnkre kiszabott feladat.
   Ezzel máris az új idők hitvallóinak öröksége körében vagyunk, és ez talán elsősorban azoknak szól, akik az új évezred küszöbén Közép- és Kelet-Európában élnek. Az új vértanúk azt üzenik, hogy az értékek és minőségek káoszában különös figyelemmel és összpontosítással kell törekednünk arra, hogy megtanuljuk megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, hogy hirtelen változó korunk természetes rendetlenségében is - ami, valljuk be, váratlanul ért bennünket - pontos és helyes képünk legyen az alapvető és változatlan igazságokról. Hogy az új idők kihívásaira Tódor püspökkel és hitvalló paptársaival egybehangzóan válaszolhassunk: "Beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól van" (Mt 5,37).
   Mert a mi időnk hitvallói válasza az akkori - elmúlt - helyzet és idők kihívásaira azt a végső soron Krisztusi modellt ajánlja, amely sajátos és megismételhetetlen vonásai mellett a mi számunkra is követésre alkalmas. Mi több, ha szem előtt tartjuk a vértanú püspök válaszának lényegét: az opportunista csűrés-csavarás, a megalkuvás radikális elutasítását, akkor számunkra is ez az egyetlen következetes és tisztességes magatartás minden esetben. Természetesen a mi körülményeink és a mi korunk az utóbbi időben nem állít bennünket olyan drámai és kívülről jövő szélsőségek elé, mint a XX. század új vértanú hitvallóit. De talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy egyes esetekben és helyzetekben ma is előfordulhat egy-egy olyan megpróbáltatás, amikor a hitvalló lelkiismeret-szava szintén megköveteli a helytállást és kitartást, és ez akár a "vértelen" vértanúsággal is határos lehet. Mi több, az ilyen megpróbáltatás igen súlyos is lehet, sőt esetleg nehezebb, mint a hit külső üldözése idején, márcsak azért is, mert az általánosságban kedvezőbb körülmények között nehezebb helyes választ találni a gonosz kihívására, és a retorzió is rafináltabb lehet.
   A vértanú püspök megtaníthat a hit megvallásához való állandó készültségre is.
   Készen állunk-e a hit megvallására? Válaszunknak így kellene hangzania: igen. Hiszen ha felidéződik az Evangéliumból, hogy nem ismerjük sem az időt, sem az órát, amikor el kell számolnunk dolgainkkal, ma is készen kell lennünk ahhoz, hogy úgy viselkedjünk, mint a vértanúk. Az orosz emigráns költőnő, Kuzmina-Karavajeva, rendi nevén Erzsébet, meglátogatott a Gestapo párizsi börtönében egy halálra ítélt fiatalaszszonyt, hogy megkísérelje elősegíteni megbékélését Istennel. "Milyen Istenről akar nekem beszélni, amikor néhány óra múlva nem csak én pusztulok el, de árva marad kilenc hónapos gyermekem is, aki a szomszédoknál maradt sorsára bízva." Valóban, miről lehet itt beszélni. Az apáca elhallgatott... De pár másodperccel később: "Vetkőzzön!" Öltözetet cseréltek, Erzsébet nővér szerzetesi ruhájában a halálraítélt szerencsésen eltávozott. És hajnali négykor kivégezték az apácát. A Szentszék hamarosan boldoggá avatta2, de valljuk be, sokszor hallottunk-e korábban erről a vértanúságról?
   Talán illik megkérdezni: készen állunk-e megszokott hétköznapjainkban az ilyen radikális válaszokra. Talán igaza van a költőnek: "A kor nem kedvez már a hősnek, a legendából ismerősnek."3. Tudjuk-e, mit kell tennünk hőseinkkel? Vajon a hivatalos, "kincstári" tiszteletadáson kívül képesek vagyunk-e a további következtetésekre és tettekre is ahhoz, hogy áldozatuk példája építő legyen a mi korunk és a jövő nemzedékei számára, vagy a pap-költő próféta volt pesszimizmusában? Vagy netán egyáltalában nincs is szükségünk a vértanúk radikális példájára? Minek az szélcsöndes vizeinkben?... Te is, Tódor püspök, ne zavard békés napjaink köreit, nélküled is vannak ügyeink-bajaink. És ha eljön a nap, amikor Főpapunk kihirdeti boldoggá avatásodat, zajosan megünnepeljük, és azután ugyanúgy fogunk élni, amíg meg nem halunk. Sőt ha emlékeztetni mernének arra, hogy meghagyásod szerint Krisztushoz odaadóbban kellene élnünk, teljes önátadással, hogy Krisztus egyháza mindenben méltó legyen Tanítójához és Fejéhez, esetleg elfordulunk a "békés csend" megzavarójától, sőt arról is teszünk, hogy kioltsuk az efféle lelket.
   Reméljük, hogy az olvasó megbocsátja az itt vázolt alternatíva keserűségét, de sajnos, ilyen is lehetséges. És tőlünk, szabad akaratunktól, de gyönge természetünktől is függ választásunk: hogyan és mit valósítunk meg abból, amire mennyei Atyánk mutat rá hitvallóink példájával. Hiszen apáink, testvéreink - az ismert és többnyire ismeretlen nevűek, a kanonizált és nem kanonizált szentek - a Fiú tanúságában-mártíriumában részesedtek, azzal vannak közösségben. Tartsuk hát magunkat nyitottan a Lélek lélegzetére, ahogyan azt a maguk idejében ők is tették, minden alkalmas és alkalmatlan időben és helyen váljunk Krisztus valódi tanúivá.
   Talán érdemes még egyszer emlékeztetni régiónk papjainak példájára is, akiket üldöztek az igazságért, azokéra, akik éveket töltöttek a börtönökben, munkatáborokban, és azokéra, akiket "szabadlábon" ért a mellőzés, a hátrányok, az üldözés, akik el voltak tiltva a nyilvános szolgálattól, de illegálisan is teljesítették papi-püspöki hivatásukat. A szerző személyes emlékei is azt tanúsítják, hogy ez a szolgálat - abban a helyzetben, amikor a papok száma elkerülhetetlenül csökkent, mert nem kaphattak megfelelő számú utánpótlást - talán nagyobb állandó kitartást követelt, mint a legsúlyosabb megpróbáltatások viszonylag rövidebb szakaszában. Régiónk nagyobb részében például a zömmel családos görögkatolikus klérus számára a hit erejének talán a legnagyobb megpróbáltatását jelentette a helytállás az emberi mértékkel mérve reménytelen egyházi helyzetben: teljesítve a földalatti papi szolgálatot és közben anyagi gondokkal küzdve, hiszen mindannyiuknak rosszul fizetett munkát kellett vállalniuk. Talán azoknak, akik túlélték a Gulágot, még nehezebb volt, hiszen szabadságukon kívül vagyonkájuktól is megfosztották őket, és a családjuk nélkülözéséről érkező hírek hozzáadódtak a börtönlét megpróbáltatásainak morális-pszichológiai terheihez. De mindnyájan kibírták, bár ez a tanúságtétel egészségi állapotuk megromlásához és általában életük jelentős megrövidüléséhez is vezetett.
   Mindebből a kitartás képességének a kifejlesztése tűnik a legfontosabbnak.
   Van-e az előbbi képnek valami további értéke számunkra? Elmondhatjuk-e, hogy Isten Szolgája Romzsa Tódor római kispaptársa és barátja, a szlovákiai Jan Kellner SJ papi jelmondata szerint élünk: "Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit nem tettem volna meg vele?" (Iz 5,4) Ő missziós papként Tódor atya segítségével kelt át illegálisan a szovjet-magyar határon 1939-ben, hogy a segítsen a hitetlenné változtatottaknak, és hitét 27 évesen, a kijevi börtönben még 1941-ben elszenvedett vértanúhalálával tanúsította. Romzsa püspöknek és a többi hitvallóknak példája keresztény hivatásunk teljesítésének éppen ilyen maximalista elvét súgja, ami teljességgel eltér napi kötelességeink minimumának gyakorlatias, száraz, pragmatikus, csaknem hit nélküli végrehajtásától. A hitvallók különös odaadása és áldozatkészsége bizonyosan nem az átlag számára szolgál példaként, de mindnyájan és egyformán megkaptuk az Úrtól annak adományát, hogy rendhagyók legyünk. Ezt kéri tőlünk Tódor püspök is: tudjatok átlagon felül hinni, remélni, szeretni, ahogy ez neki és régiónk többi hitvallójának megadatott.
   Nekünk is azokhoz kell tartoznunk, akik kamatoztatni tudják talentumaikat Isten dicsőségére, és ebben a mi aktivitásunk sem maradhat hétköznapi mértékű. Legyen bátorságunk megkeresni feladatunkat és hozzákezdeni megvalósításához maximalista igyekezettel, ha azt akarjuk, hogy világunk minden viszonylatában jobb legyen, és semmiképpen se középszerű. Mert ma is jelen van a konformizmus, opportunizmus, a hajbókoló egyezkedés kísértése, amelyet Tódor, a vértanú püspök, Isten segítségével saját élete árán utasított el. Mi viszont hétköznapi életünk megszokott menetében olykor még a megingások árnyékától is félünk, könnyebbségeket keresünk, mind nagyobb kompromisszumokat fogadunk el, hogy elkerülhessük a kényelmetlenségnek még a minimális mértékét is, sőt ehhez még ideológiákat is ki tudunk eszelni. Ne feledjük a hitvallók pozitív példáját, de azokra is emlékezzünk, akik ugyanazokban az időkben a megalkuvásban az árulásig is eljutottak, és ez régiónk mindegyik egyházára és vallási közösségére vonatkozik. Az Úr az ő bírójuk.
   De elsősorban az igazságért üldözött boldogjaink testamentumán gondolkozzunk el, Romzsa Tódorén és az őt 1944-ben püspökké szentelő Scheffler Jánosén, Márton Áronén és Bogdánffy Szilárdén, az Egyház által már kanonizált Apor Vilmosén, Mindszenty Józsefén, Brenner Jánosén... Illő lenne Közép- és Kelet-Európa többi hitvallóival folytatni a sort, csakhogy még földijeinket sem ismerjük. Velük együtt emlékezzünk ortodox testvéreinkre is, akik ugyanazért a Krisztusért adták életüket, hiszen "egyek vagyunk a vértanúkban" (OL 19). Az igazságért üldözött minden egyes boldog példája kötelez, hogy ahogyan ők is, mi is "a föld sója", "a világ világossága" lehessünk.
   Ezért kell tanulmányoznunk és elemeznünk hagyatékukat, hiszen hivatásunk szerint azért vagyunk, hogy Krisztus jelenléte megnyilvánulhasson a világban. Ezt világosan tudatosítanunk kell önmagunkban, hiszen ezt teszi reflektálatlanul minden jóakaratú ember, a meg nem keresztelt is. Elvileg mi is ugyanezt tesszük (vagy nem tesszük), bár erre ritkán gondolunk. Ez volt eleink missziója, ez a mi feladatunk is, és ezt kell tenniük utódainknak is. Hitvallóink is ennek a hivatásnak éltek, és tisztességgel ki is teljesítették. Tódor vértanú püspök élete és halála is a Krisztusi modell megvalósítása egy adott helyen és időben, ez esetben Kár-pátalján a XX. század közepén. E sorok szerzője így próbálta meg összegezni a hitvalló életútját a róla írt könyvben: "Romzsa Tódor püspök élete és halála - akár egy Krisztus-ikon. A bölcsességben növekedő, szavával, példájával tanító, jó és áruló tanítványokat nevelő és vezető, szeretetével mindenkit átölelő és a gonoszt mindenestől elvető, szenvedésében egyszerre gyenge és erős Krisztust, a keresztet elfogadó Krisztust követte. Életének és halálának szinte nincs is olyan mozzanata, amelynek archetípusa nem lenne megtalálható az Evangéliumban."
   Ez tehát Tódor püspök örökségének lényege mindnyájunk számára. Ma is ugyanazzal a teljes önátadással kell követnünk Krisztust, ahogyan ezt a vértanú, hű papjai és egész régiónk hitvallói tették.

  Romzsa Tódor élete és halála

A szerző a Don Bosco Kiadónál ilyen címen megjelent könyvében írta meg a vértanú püspök életrajzát. Az anyag ösz-szegyűjtéséről ezt írja:
   "A Romzsa-életrajz anyagának összegyűjtésében a kutató mind pozitív, mind negatív tapasztalatokra szert tehetett. Hiszen vértanúsága óta akkorra már csaknem fél évszázad telt el, és Tódor kortársainak többsége, a potenciális tanúk, tanítványai, bajtársai, hívei, rokonai, ismerősei, mindazok, akik közelebbről ismerhették, nagyrészt már eltávoztak, az üldözöttség körülményei miatt írásban csak elvétve rögzítve emlékeiket. A személyével összefüggő hivatalos irattári dokumentáció, ha egyáltalán fennmaradt, kevéssé érhető el a kutatás számára, sőt a jelenlegi helyzetben az annak idején elkobzott anyag érdemben hozzáférhetetlen az orosz és ukrán állami irattárakban. Ezzel együtt a szerző munkája során nem egyszer érezte a "fölülről való segítséget", amin elvégre nem kellene csodálkoznunk: hiszen a hitvallók megdicsőítésének ügye Istennek tetsző ügy. (Például a Tódor püspök meggyilkolását koordináló Szudoplatov KGB-generális emlékirataihoz a szerző akkor jutott, amikor az életrajz szövegében a megfelelő időszakhoz ért. Gondviselésszerűnek érzi a vértanú elpusztítottnak hitt ereklyéinek megtalálását is.) De már a munka kezdetétől érezhetők voltak a negatívumok is: a kérdés fontosságának ignoranciája, az idő és az anyagi források hiányára való hivatkozások, avagy egyszerűen a "nem akarom", "minek?", esetleg a félelem: hátha visszatérnek azok az idők, és akkor annak, aki megosztotta addig eltitkolt ismereteit, "kellemetlenségei" lehetnek. A közöny, sőt ellenszél szinte mindmáig érezhető, és sajnos, nem csak az egyháztól távol álló körökben."

Kronológiai mutató

(A munkácsi görögkatolikus egyházmegye üldöztetésének és nyilvános működése újraindulásának egyes adataival)

1911. április 14-én született Nagybocs-kón, Máramaros megyében (Kárpátalján). A község 1919-től Csehszlovákiához, 1939 és 1944 között ismét Magyarországhoz, 1945-től 1991-ig a Szovjetunió Ukrán Szovjet Szocialista köztársaságához tartozott. 1991-től Ukrajna része.
1922-1930: gimnáziumi tanuló Huszton.
1930-1937: Rómában tanul a Grego-riána Egyetemen.
Szemináriumai:
1930-1934: Germanicum-Hungaricum,
1934-1937: Russicum.
1936. december 25-én pappá szentelik Rómában.
1937 júliusában hazautazik Kárpátaljára.
1937 szeptember vége és 1938 február vége között tábori lelkészi tiszti tanfolyamot végez Prágában.
1938. március 10-től papi szolgálat Alsóbisztrán és Bereznán (Mára-maros megye, ma Kárpátalja Husz-ti járása).
1939. március: Kárpátalja teljes területe ismét Magyarországhoz tartozik.
1939. szeptember 1-jétől Ungváron a szeminárium lelki vezetője, a filozófia tanára.
1944. szeptember 24-én püspökké szentelik.
1944. október vége: a Vörös Hadsereg elfoglalja Kárpátalját. 1944. november 26-án Munkácson kiadják az ún. Népi Tanács Manifesztumát Kárpátalja Szovjetukrajnával való újraegyesülésének kérelmével. Romzsa püspök és paptársai elutasítják a Manifesztum aláírását. 1945. június 29-én Kárpátalja az Ukrán Szovjet Szocialista köztársaság új megyéjeként hivatalosan is a Szovjetunió része lesz.
Az új hatalom nem ismeri el a Görögkatolikus Egyház létjogosultságát, azaz elutasítja egyházközségei bejegyzését.
Tódor püspök a Katolikus Egyházzal való egység megőrzése érdekében, a hűség szellemében elutasítja a szovjet hatalom felszólítását az Orosz Ortodox Egyházhoz való csatlakozásra.
1947. március 24.: a munkácsi Csernekhegyi monostor elkobzása, illetőleg átadása az Orosz Ortodox Egyháznak, előzőleg görög-katolikus templomok tömeges hatósági átadása a hatósági támogatással létrehozott új ortodox egyházközségeknek, 20 egyházmegyés pap letartóztatása, 2 kivégzése.
1947 nyarának vége: Sztálin jóváhagyja Hruscsovnak, az ukrán kommunista párt első titkárának javaslatát Romzsa püspök titkos likvidálására.
1947. október 20. körül Szudoplatov NKVD-KGB tábornok különítményével Kárpátaljára érkezik a gyilkosság koordinálása céljából, amelynek megszervezését Szav-csenkó kijevi ukrán belügyminiszter vállalta. (Szudoplatov korábban személyesen robbantotta fel Rotterdamban Konovalec ukrán emigráns politikust, és többek között ő szervezte Trockij mexikói meggyilkolását is.)
1947. október 27.: merénylet Tódor püspök ellen a Lókai filiális templom szentelése után a Munkácsi járásban. A merénylet végrehajtói - munkácsi rendőrök egy külön fizetett csoportja - teherautóval gázolták el a püspököt és társait szállító lovas kocsit, és hozzáfogtak agyonverésükhöz. Tettüket azonban nem fejezhették be, mert váratlanul egy postai teherautó érkezett a helyszínre. A sebesülteket a munkácsi kórházba szállították. De - Szudaplatov utasítására - már a következő napon takarítónőnek álcázva a sebészeti osztályon kezdett dolgozni a KGB ügynöke, "Odárka".
1947. november 1. 0 óra 45 perc: a már lábadozó Tódor püspök meghal a munkácsi kórházban. A halált kuráré-injekció okozta, amelyet a Szudoplatov tábornok különítményének tagjaként Kárpátaljára érkezett Majranovszkij, az NKVD-KGB moszkvai toxikológiai laboratóriuma vezetője hozott a tervezett gyilkosság helyszínére. (Dél-amerikai növénykivonat, műtéteknél ma is használatos az izomműködés időszakos leállítására.) A már említett "Odárka" nevű ügynök akkor adta be a szert, amikor a Tódor püspököt ápoló szerzetesnővéreknek megparancsolták, hogy vegyenek részt a kórház betegeinek éjszakai ellenőrzésén, így távolítva el őket a püspök betegszobájából.
1947. november. 4.: eltemetése az ungvári görögkatolikus székesegyház kriptájában. Az 50-es években a kriptát kirabolták, és Tódor püspök maradványait állítólag megsemmisítették. 1998. június 3-án ereklyéit megtalálták.
1949: a munkácsi görögkatolikus egyházmegye működésének teljes betiltása. 1949-50-ben a hitvalló papok többségét bebörtönözték. (Az üldözés alatt az egyházmegyének összesen 135 papját ítélték el, legtöbbjüket 25 évre. A szervek pressziójára 132 személy megtagadta az egységet Rómával, és vállalta az orosz ortodox jurisdikciót. Közülük 42 pap később visszatért. 46 pap nem került börtönbe, 1955-56-tól hozzájuk csatlakozott a lágereket túlélő 104 személy, akik papi munkájukat illegálisan végezték.)
1988: az első nyilvános Liturgia az üldözések elteltével az ungvári Kálvária hegyen, a szabad ég alatt.
1995: Tódor püspök boldoggá avatási eljárásának kezdeményezése az egyházmegyében. A dokumentációt 1997. október 7-én adták át az illetékes Kongregációnak Rómá-ban.

1 Romsa (arch.) - szekérkaraván, karaván, teherszállító hajók négy naszádból álló csoportja. Romsában haladni: karavánban terhet szállítani. - V. DAHL: Az élő nagyorosz nyelv értelmező szótára. Wolff, S., Szentpétervár-Moszkva 1882, IV. 103 (orosz nyelven).
2 HETÉNYI VARGA K. : Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában II., Abaliget 1994, a szerző előszavából.
3 Mécs László, a pap-költő, Apor Vilmos püspöknek szentelt sorai, akit szovjet katona lőtt le 1945-ben. A püspök nevét a 90-es évekig említeni sem lehetett. II. János Pál pápa 1997. november 9-én Rómában boldoggá avatta, de úgy tűnik, hogy még a magyar egyházhoz közeli média sem tesz túl sokat személye ismertetése és népszerűsítése érdekében. Nem tudják megszólítani az efféle életpéldákat elutasítókat vagy a semlegeseket, nem tudják megtalálni a megszólítás megfelelő formáját.

Puskás László (1941) a lembergi (Lviv) Művészeti Akadémián szerzett festőművészi diplomát 1965-ben. 1993-ban pappá szentelték, jelenleg a munkácsi görögkatolikus egyházmegye papja, a Communio folyóirat ukrán szekciójának főszerkesztője.

Szöveg: Puskás László, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye

Romzsa Tódor




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert