Spiritual balm at all times

Aznap délelőtt 10 körül hívott a főnővér: „Papa menni készül, elindult az úton…”. Néhány perc múlva ott voltam nála az osztályon, hónapok óta tudtuk, már a diagnózist, készültünk az egyre gyorsuló állapot rosszabbodásra. A nővérek azt mondták reggel még megette a reggelijét, de most már nem volt ébren. A kórteremben, mivel épp egyedül volt, csak az oxigén tompa morgása törte meg a csendet. Telefonáltam a feleségemnek, gyere apukád elindult, gyorsan egyeztetett a munkatársával, és negyed óra múlva már ő is itt volt. Tudtuk, készültünk, láttuk, ahogyan nap-nap után egyre csak fogy az ereje.

Az infúzió bekötése után, kértünk egy kis időt, megkapta a betegek kenetét, majd az ún. „lélek távozása” imádság végzése után megköszöntük az ajándék intim időt, kinyitottuk a kórterem ajtaját, jelezve, hogy tehetik a dolgukat az ápolók, nekünk ez volt a fontos. Hívtuk a messze levőket, elmondtuk hol járunk.

Megkérdeztem a feleségem, hogy zavarná-e ha félhangosan olvasnánk a zsoltárok könyvét, örült neki, mert megtöri a csendet, kapaszkodót jelent, hiszen ez Jézus imádságos könyve.

Leültünk két oldalt, megfogtuk a kezét és elkezdtük az olvasást, időnként, ahogy az erőnk és kedvünk diktálta cseréltünk. Közben szépen egyre lassabban, méltósággal vette a levegőt, ebben a szentséges térben, a helyünkön voltunk mindannyian, nem volt küzdelem csupán készület, mert tudtuk, hogy az Atyai házban már várja az örök hely, a mennyegzős asztalnál.

Aztán egyre lassabban vette a lélegzetet (milyen szép kifejezés, a Lélek már az itt és odaátban), minden zsoltárversnél felpillantottam; és ezzel a verssel vett tőlünk búcsút: „Teljesítse az Úr minden kérésedet!” (Zsolt 20,6). Szóltam a nővéreknek, hívták a doktor és kimentünk a kórteremből. Álltunk a folyosón, megöleltük egymást, és megbeszéltük, hogy ez a mennyország küszöbe, ahol mi elengedtük Papó kezét, még ezzel a mondattal megáldott bennünket, mi pedig valamit megláthattunk, vagy inkább megsejthettünk abból amit „Szem nem látott, fül nem hallott…”( IKor 2,9)

Azt mondtam a gyerekeinknek, ha az elmúlt 2000 évben esetleg – ami nem valószínű – soha senkinek sem volt ezt a zsoltárvers fontos, azok közül, akik hallották, vagy olvasták, nekünk mégis a sajátunk, a mi imádságunk, amit Papónak köszönhetünk.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye