Gyertek, már minden készen van! – lelki táplálék minden időben

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumi szakaszban hallhattuk, amint egy vendégszerető ember fogadást rendezett a számára kedves emberek részére. Biztosan sok munkája, sok energiája volt benne, hogy mindent gondosan előkészítsen. Átrendezte a házát, hogy minél több embert tudjon kényelmesen fogadni. Feldíszítette különleges dekorációkkal a termeket, a falakat, hogy ezáltal a hangulatot is emelje. Biztosan finomabbnál finomabb ételeket készített, vagy készíttetett, hogy minden egyes ember ízlésének megfeleljen a feltálalt menü. Elővette a legdíszesebb étkészletét, poharait, tálaló edényeit, hogy ezzel is megtisztelje az érkező vendégeket. Pincéreket fogadott fel, hogy mindig mindenkinek tele legyen a pohara, és a tányérja, hogy senki ne éhezzen, és ne szomjazzon. Zenészeket hívott, hogy kellemes, alkalomhoz illő zenével emeljék még jobban az alkalom színvonalát. Amikor már mindent elrendezett, amikor úgy érezte, hogy minden egyes részletre kellő időt, és energiát fordított, akkor azt mondta a szolgáinak: „Menjetek el a meghívottakhoz, és mondjátok: Gyertek, már minden készen van!”

Biztosan nagy izgalommal, gombóccal a torkában, és a gyomrában várta azokat a számára igazán fontos, és értékes embereket, akiket meghívott erre a különleges eseményre. Elgondolta magában, hogyan is fog zajlani az este, hogyan is fogja beosztani az idejét, hogy mindenkivel tudjon társalogni. De mi a meghívott emberek válasza? Nem tudok menni, mert földet vettem, ökröt vettem, megnősültem, és még sok-sok kifogás, és indok hangozhatott el, ami miatt nem tudtak menni, de mindannyian azt mondták: Kérlek, ments ki engem!

Az egyik legrosszabb érzés az, amikor nagyon várunk valamire, amikor nagyon készülünk valamilyen életeseményre, és nem úgy alakul, mint ahogy azt elképzeltük. Csalódottság, elkeseredettség, szomorúság, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy kicsit a düh is benne volt ebben az emberben.

Várakozott, vágyakozott valami után, amit nem kapott meg. De figyeljük meg, hogy mi az Ő reakciója! Nem ül le és nem kezd el hibásokat keresni, hanem azt mondja a szolgáinak: „Fogd magad, és eredj ki a város tereire és utcáira, és hívd ide a szegényeket, bénákat, vakokat és sántákat.” Az ünnepséget akkor is megtartja, mert ennyi készülettel ez a különleges esemény nem lehet az enyészeté, azért mert a meghívottak a második, vagy a harmadik, vagy akár a sokadik helyre helyezték az életükben a meghívást. Ő akkor is megosztja örömét, ajándékait, szeretetét az emberekkel, azokkal az emberekkel, akik végül elfogadják az Ő meghívását.

Kedves Testvérek! A mi Mennyei Atyánk is így vár minket vasárnapról vasárnapra, ünnepnapról ünnepnapra az Ő szeretet-lakomájára. Gondosan előkészít mindent, hogy egy igazán felemelő együttlétnek legyünk a részesei. Nekünk adja a legnagyobb ajándékot, amit csak kaphatunk, mert az Eucharisztiában a kenyér, és a bor színe alatt önmagát adja nekünk ajándékba. Minden keresztény ember meghívót kap ezekre az alkalmakra, de nekünk kell eldöntenünk, hogy elfogadjuk-e a meghívást, vagy pedig a kifogásokat keressük, hogy miért nem tudunk részt venni ezen a különleges eseményen. Minden egyes Szent Liturgia egy lehetőség, hogy találkozzunk a mi Istenünkkel, de nekünk kell eldöntenünk, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel, vagy mi is második, vagy harmadik helyre helyezzük a mindennapi rohanás közepette az Istennel való kapcsolatunk ápolásának, erősítésének és szorosabbá tételének a lehetőségét.

„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél teszi olyan fontossá a rózsádat” mondja a kis herceg a mese-regényben. Az egymásra fordított idő által ismerjük meg egymást jobban, és így van ez a Jóistennel is. Ha időt szánunk arra, hogy imádkozzunk, hogy beszélgessünk vele, akkor érezzük majd magunkat közelebb hozzá.

Egyik kis tanmese szerint volt egyszer két jégtömb. A hosszú tél idején keletkeztek egy sziklás bozóttal körülvett üregben a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyukat hűvösség jellemezte. Néhány „jó napot”, egy-két „jó estét” volt az ő kommunikációjuk. Semmi több.

Mind a ketten azt gondolták a másikról: „Igazán átjöhetne hozzám”, de a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi, és a jégtömbök egyre jobban magukba zárkóztak. Az üregben lakott egy borz, aki egy napon sajnálkozva szólt hozzájuk:

- Milyen kár, hogy itt bent kell élnetek. Odakint gyönyörűen süt a nap!

A két jégtömb fájdalmasan recsegett-ropogott. Már kiskorukban megtanulták, hogy a nap nagy veszélyt jelent számukra. Meglepő módon azonban az egyik jégtömb most azt kérdezte:

-Milyen a nap?

-Csodálatos… A Nap maga az élet – válaszolta kissé zavartan a borz.

- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején. Szeretném látni a napot! – mondta a másik.

A borznak nem kellett kétszer mondani. Ásott egy kis nyílást a gyökerek között, és a Nap meleg ragyogó sugarai máris aranyzuhatagként áradtak befelé. Néhány hónappal később, egy meleg déli órán az egyik jégtömb észrevette, hogy elkezdett felmelegedni, és az olvadással tiszta vizű patakocskává változik. Másképpen érezte magát, már nem volt ugyan az a jégtömb, mint eddig. A másik is ugyan ezt a csodálatos felfedezést tette. Ahogy teltek-múltak a napok, a két jégtömbből két patak tört fel, amelyek a barlang szájához futottak, és nem sokkal később kristályvizű tavacskává folytak össze, amelyben az égbolt kékje tükröződött.

A jégtömbök érezték önmaguk hidegségét, de már törékenységüket, magányukat, a közös aggodalmat, és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy ugyanúgy születtek, és valójában nagy szükségük van egymásra.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A Szentírásban a Teremtés könyvében olvashatjuk az ember teremtésénél, amint azt mondja az Isten „nem jó az embernek egyedül lenni”. Mi emberek alapjában véve társas lények vagyunk. Igényeljük a jó beszélgetéseket, találkozásokat, szeretjük érezni, hogy szeretve vagyunk, de nagyon szeretünk szeretni is. Szükségünk van egymásra, mint az előbb elhangzott kis történetben is hallottuk, hogy a két jégtömbnek szüksége volt egymásra, hogy igazán megéljék az élet szépségét.

Sajnos én most úgy érzem, hogy egy kicsit elkezdtünk eltávolodni egymástól. A biztonságunk érdekében megtartjuk a fizikai távolságot, amibe beletartozik a másfél méteres távolság, a találkozók, családi rendezvények hanyagolása, elnapolása. Ezek mind a mi biztonságunkat szeretnék szolgálni, a mi egészségünket szeretnék megőrizni, amit meg is értünk, de ne engedjük, hogy ez a fizikai távolság azt eredményezze, hogy lelkileg is eltávolodjunk, elszakadjunk egymástól, és a Jóistentől.

Karácsony szent készületében vagyunk, a szeretet ünnepére készülünk. Ne engedjük, hogy ez a pandémiás időszak elszakítson bennünket egymástól. Tudatosan igyekezzünk a készületünk hátralevő részében minden nap lelkileg, és szeretetben lépésről lépésre közelebb kerülni szeretteinkhez, a ránk bízottakhoz, és a Jóistenhez, hogy karácsonykor együtt, szeretetben tudjuk ünnepelni a mi Megváltó Urunk születését. Ámen.

Szöveg: Tamás Ferenc, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye