Szeress, és jobb lesz a világ! – Interjú Mosolygó Rita tisztelendő asszonnyal

Szeress, és jobb lesz a világ! – Interjú Mosolygó Rita tisztelendő asszonnyal

„Mi, gyerekek nagyon örültünk, hogy Nyíregyházára költözünk Máriapócsról. Anyukáék meg sírtak a Szűzanya képe előtt. Felnézek: hát miért sírnak, én meg milyen boldog vagyok! Ott a nyakunkba tettek egy kis érmet. Bár a kis medál már elkopott, a lánc elszakadt, de mi ott vagyunk a Szűzanya oltalmában, és úgy megyünk a máriapócsi bazilikába, hogy otthon vagyunk. Az akkor átélt ambivalens érzés mindig bennem van, ha belépek a pócsi templomba.” – mesélte Mosolygó Rita tisztelendő asszony, dr. Soltész Mihály atyának, a Nyíregyházi Egyházmegye lelkipásztorának felesége, mikor a pócsi emlékeiről beszélgettünk. A kedves történetek mellett az Istenbe vetett erős hit és a halál is vissza-visszatérő témánk volt. Sokat tud a gyászról. A vele készített interjúnk (rengeteg más tartalmas olvasmány mellett) a most megjelent 2021-es görögkatolikus kalendáriumban is olvasható.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye2020. december 16. 17:00

Érkezésemkor talpig feketében fogad dr. Soltész Mihályné Mosolygó Rita tisztelendő asszony. Temetésre siet: keresztanyja, Mosolygó Imréné tíz év szenvedés után tért meg a Teremtőjéhez. A megboldogult Éva néni kilencvenkét évével azok közé tartozik, akik hosszú életen át hirdették Isten dicsőségét. Ám ez a fajta kiváltság nem mindenkinek adatott meg ebben a családban, a fájdalom és az azzal való megküzdés folyamatos jelenléte meghatározza a mindennapokat. Rita asszony temette már nagyszüleit, szüleit, két testvérét és egy gyermekét. A halálról való gondolkodás épp ezért megkerülhetetlen találkozásunkkor, a beszélgetést mégsem a gyász és szomorúság, hanem valami belső, „mosolygós” derű öleli körül, még akkor is, ha ezek a szavak könnyeket csalnak a riporter szemébe is.

A Mosolygó és Rojkovich család a görögkatolikus egyház szolgálatába állította több nemzedéken keresztül a tagjait: áldozópapokat, papnékat, kántorokat, hittanárokat adott az evangélium hirdetésére. Milyen öntudatot, magabiztosságot ad és milyen hátrányokat jelent egy ilyen nagy múltú család tagjának, leszármazottjának lenni?

Én hátrányt nem látok benne, csak előnyt. Édesapám, id. Mosolygó Marcell áldozópap legkisebb volt a három fiútestvér (Sándor, Imre, Marcell) közül, nekik még volt egy lánytestvérük, Mária, aki papné lett.

Édesapám 1928-ban született, édesanyám 1930-ban, hat gyermekükből egy görögkatolikus pap és öt leánygyermekből négy papfeleség lett.

Édesapám ágán a papi hivatás először édesapám nagyapját, Mosolygó Antalt találta meg. Az ő nagyapja, Mosolygó György még nem volt pap, Székelyföldről jött. Mosolygó György fia, Antal pedig ugyan elvégezte a szemináriumot, végzett teológus volt, de nem szentelték fel. Udvarolt ugyanis egy paplánynak, Zékány Veronikának. Annak idején nem lehetett kispapoknak egyedül sétálni lányokkal, kellett hozzá egy úgynevezett harmadik, kísérő személy, az „elefánt”. Veronika végül ehhez a kísérőhöz ment hozzá. Kéthetes házasok voltak, amikor meghalt a fiatal férj. Ükapám a tragédia után elvette a fiatal özvegyasszonyt, de épp emiatt nem válhatott belőle pap, ezért kántortanító lett. A gyermekét, az én dédapámat, Antalt azonban felszentelték.

Mosolygó Antal (Máriapócsi Esperesi Kerület esperese, szentszéki tanácsos – szerk.) feleségül vette Roskovics Helénát, annak a Roskovics Ignácnak a lányát, aki az óhitű görögkatolikus énekeskönyvet szerkesztette az 1860-as években. Így tehát Roskovics dédanyám vonalán is volt pap a családban. Édesapja, Ignác érettségi után jelentkezett a szemináriumba, de őt nem vették fel elsőre, ezért elvégezte a jogot, mint az apja, több nyelven beszélt. Ezután újra jelentkezett papnövendéknek, és végül felvették. Antalnak és Helénának hat gyermeke volt, öt lány, akik papnék lettek, és egy fiú: a legkisebb Sándor (felesége Kutka Erzsébet – szerk.). Az ő leszármazottjai vagyunk mi.

Anyai ágon a Rojkovichok már több száz évre visszamenőleg a családfa szerint papként dicsérték a Jóistent. Trianon után édesanyámnak a nagy családból csak egy unokatestvére maradt a megcsonkított Magyarországon, Kriskó Miklós, a többiek a határon túlra kerültek. 2000-ben Marci bátyámmal és szüleimmel felkerestük az élő rokonságból a görögkatolikus pap családot, nagy szeretettel fogadtak, de már csak tolmács segítségével tudtunk beszélgetni, elszlovákosodtak.

Nagyapám, Rojkovich Pál szintén pap volt, 1949-ben megözvegyült, így lánya, az én édesanyám, Rojkovich Margit félárvaként ment hozzá édesapámhoz. Kutka Margit nagymamát mi már nem ismerhettük. Nagyapám 1962-ben Nyíregyházán hozzánk jött nyugdíjba. Nagy szeretettel gondolok mai napig Rojkovich nagyapámra.

Előnyként élem meg azt, hogy a Jóistenbe vetett erős hitet kaptam örökül ezektől a felmenőktől, valamint az összetartást jóban, rosszban.

Milyen szálak fűzik Máriapócshoz?

Máriapócson születtem. Édesapám kilenc évig volt ott káplán. 1953-ban Dudás püspök azt mondta édesapámnak: vagy most felszentellek, mert most kaptam engedélyt Rákosiéktól; vagy soha többé, mert talán elhurcolnak. A papoknak akkor még ilyen volt a helyzetük. Rojkovich Pál kislétai parókus atyai áldásával másfél méteres hóban megtartották 1953. január 19-én az esküvőt édesanyámmal, és utána felszentelték apukát, pedig még hatodéves volt a Pázmányon. Félév Kispest után Máriapócsra került. Édesanyám így át tudott járni Kislétára nagyapámhoz, aki egyedül maradt. 1954-ben Marci testvérem, 1955-ben én születtem meg Máriapócson. A nevem édesapám fogadalma miatt lett Rita: mivel a Szent Rita-templomban végzett rózsaszenteléses búcsú tetszett neki, budapesti kispapként ajánlotta fel, hogy Ritának fogják hívni az egyik lányát, ha sikerül a szigorlata.

Máriapócsi gyerek vagyok, azok az évek, melyeket ott töltöttem ’55-től ’62-ig, nagyon meghatározóak az életemben. Szüleim nagy szegénységben éltek akkor, persze nemcsak a papcsaládok, hanem a hívek is. Kétszobás, földes konyhás káplánlakásban laktunk. Petróleummal világítottak, és a kenyér mindig petróleumszagú volt. De mi, gyerekek csak a jóra emlékezünk, mert nagy szeretetben éltünk. A bazilita szerzetesek 1945 előtt szép énekkultúrát valósítottak meg: amikor apuka odakerült Máriapócsra fiatalemberként, a hívek rengeteg többszólamú Mária- és karácsonyi éneket ismertek. Stefkó Sárika bazilita nővér tanította a pócsi lányokat ezekre az énekekre. Édesapám is ott tanult meg sok karácsonyi és Mária-éneket, amit továbbadott nekünk.

Ez indította tehát arra, hogy összegyűjtse és mint családi örökséget kiadja ezeket az énekeket?

Igen, és az, hogy a megyei könyvtárnak voltam a dolgozója: a vezetőség örömmel vette, hogy készítek egy válogatott bibliográfiát Máriapócsról és egy énekeskönyvet a napi munkámon kívül. A kiadást ők vállalták, és az elkészült könyvet büszkén adták a megyei könyvtár magas rangú vendégeinek ajándékba. Az énekeskönyv ötlete Marci bátyámé és édesapámé volt, az énekek összegyűjtése az én feladatom, a kottázása pedig Vera húgomé, aki zenetanár. A Nemzedékről nemzedékre című könyv már három kiadást megért, bővítettük, javítottuk is, szüleink nagyon büszkék voltak a közös munkánkra.

Szüleim nagyon imádkozó, erős hitű emberek voltak, és ezt át tudták nekünk adni, magam is szeretném, ha ezt a lelkületet a következő generáció is vinné tovább.

Még kisgyermek volt, amikor a családban először tragédia történt…

Szüleim Máriapócson az ’56-os forradalom után elvesztettek egy gyermeket. Egészségesen megszületett, de törvény volt arra, hogy kéthetesen oltásra kell vinni a gyermeket, mert különben megbüntetik a szülőket. Mi már ketten megvoltunk Marcival, így az oltásra a kis újszülött Margitkát a szomszéd kislány vitte el. Az orvost elhívták beteghez, és a húgunk a hideg, fűtetlen váróban megfázott a várakozás ideje alatt. Lázas lett, Nyíregyházán kórházba került, de nem tudták szakszerűen ellátni, és sajnos meghalt. Ez ’57 tavaszán történt, még sok helyen sztrájkoltak, gyógyszerhiány volt, sokan a „Márciusban újra kezdjük” – mozgalomra figyeltek. Ezután még négy lány született, de csak az utolsónak adták újra a Margit nevet a szüleink. A legkisebbet, Margót már négy éve szólította a Jóisten magához súlyos betegségéből. Így hát mi heten voltunk testvérek, két Margit testvérünket temettük már el. De velünk vannak mindennapjainkban, virágban, kézimunkákban, imáinkban.

Mondana pár szót a testvéreiről?

Marci görögkatolikus pap lett, ő a család összetartóereje. Ilcsi, aki egyedül nem papné, tudta szüleimet az utolsó években látogatása során a legjobban szórakoztatni. Sokszor mentem úgy a szüleim lakásába, hogy hangos kacagás várt. Marika gondoskodó szeretettel mindenkiben a jót keresi, és meg is találja. Vera a szókimondó, ami szívén, az a száján, de a szíve sokkal nagyobb. Őnála jön össze leggyakrabban a „nagy család” a közös Mikuláskor és egyéb összejövetelkor. A legkisebb Margó – akiről már volt szó – nagyon kreatív ember volt, gyönyörűen tudott hajat fonni, kézimunkázni, remek hitoktató volt.

És ezen a képen hol láthatom az elsőáldozók között?

Ott ülök Lőrinczi Zoli bácsi mellett, a másik pap Rojkovich Pista bácsi, édesanyám testvére. Én a Kádár-rendszerben voltam elsőáldozó, s milyen sokan vagyunk mégis! Zoli bácsit nagyon szerettük, mert kitűnően hitoktatott, és sokszor dicsért a szüleinknek, hogy tudjuk a hittant. Édesapánk egyszer átjött a hittanórára – talán büszke akart lenni ránk –, de sehol sem látott minket. Egyszer csak hangos kacagást hallott a kórusról. A Mosolygó és Vaszkun papgyerekek dobálták le a sapkákat a templomban. Sose csináltunk ilyet, de akkor le is buktunk. Minden Mosolygó lány ugyanabban a ruhában volt elsőáldozó.

A máriapócsi káplánlakásunk szomszédságában lakott a falu párttitkára. Egykorúak voltak velünk a gyerekei, jártak hittanra is. Behívatták a központba, hogy kérdőre vonják: hogy hogy járnak a gyermekei hittanra, pászkaszentelésen pászkát szenteltetnek. A titkár azzal védekezett, hogy még a Miatyánkot sem tudják. Apukámnak elmesélte a párttitkár, hogy behívatták, és ő kikérdezte a gyerekektől a Miatyánkot. Valóban nem tudták hibátlanul. Sajnos, nem imádkoztak ezek a gyerekek otthon, de a hittanórára szívesen jöttek, mert ott jól érezték magukat a közösségben, és édesapám minden óra végén remek történetekkel, mesével zárta az óráját. Máriapócson kaptak szüleink egy jó tanácsot: „Ebben a Kádár-rendszerben csak pedagógusnak ne menjenek a gyerekek!” Mit ad Isten, a lányokból mind pedagógus lett!

Rita asszonynak hogyan sikerült hivatást választani?

Érettségi után röntgenasszisztens lettem, majd férjhez mentem, és a főiskolát már család mellett végeztem, két gyermek szülése után. A magyar és könyvtár szak elvégzése után harminckét évet dolgoztam a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban. Nagyon szerettem ezt csinálni és a pedagógia is megtalált, rengeteg magyar- és történelemórát tartottam könyvtári órák keretében.

A történelem a gyenge pontom, az aradi 13 vértanú és az 1848-as forradalom résztvevői olyanok, mintha családtagjaim lennének. Vasvári Pál, a márciusi ifjak egyike görögkatolikus papfiú, Mosolygó–Zékány leszármazott.

Kedves történet, hogy Timkó Imre püspök atya 1972-ben kormányzó lett, ő is említette, hogy Mosolygó-leszármazott, de senki sem hitte el. Halála után a családfa elkészítésénél derült ki, hogy tényleg Mosolygó–Zékány leszármazott.

A gyerekek érkezésével is minden megváltozik. Milyen volt velük, mellettük az élet?

Nagyon hálás vagyok a Jóistennek a gyerekeimért, akiket nekünk adott: Márkot, Ritát és Tamást. Márk nyelvész, Ritából jogász, Tomiból műszaki menedzser lett. Márknak szerintem kétszer annyi esze van, mint általában az embereknek, neki mindig azt kellett mondani, hogy nincs tovább tanulás. Még óvodáskorában magától megtanult írni, az iskolában különösen a matek és a fizika érdekelte. Ezekből országos versenyt is nyert többször. Pannonhalmán érettségizett, ott a nyelvekkel tudott jól megismerkedni. Most a Honvédelmi Minisztériumban humántiszt.

Rita lányunk nagy örömünkre könnyen vette az akadályokat. A Krúdy Gyula Gimnáziumban érettségizett, majd jogi egyetemet végzett Miskolcon. Három évig édesapáméktól, a miskolci parókiáról járt az egyetemre. Hálás vagyok neki, mert kamaszként már gondoskodó szeretettel foglalkozott a tőle kilenc évvel fiatalabb öccsével. Hozta az oviból, vitte az orvoshoz, az is előfordult, hogy az anyjának nézték. Ma jogászként dolgozik, a férje Bacsó János tiszaeszlári parókus, és három unokánk anyja: a mindig figyelmes Janónak, a huncut Bencének és a segítőkész kis Marcinak.

Tamás műszaki egyetemet végzett. Elvette az évfolyamtársát 2012-ben, de akkor már kemoterápiát kapott, így gyermekük nem lehetett. Öt éve temettük el.

Nagyon megterhelő lehetett ez az időszak a sok-sok nehézség és gyász mellett. Hogyan élték meg a családi tragédiákat?

Hittel és az Istentől kapott derűvel. Békesség volt a szívünkben, a testvérek, a családtagok és nem utolsósorban a hívek szeretetével. Sok mindent nem érthetünk, de a gondviselő Isten akaratát elfogadjuk, kellő alázattal, mert azt tudjuk, hogy ő csak a javunkat akarja.

Tamás húsvéti gyerek volt. Fényes héten született, és fényes héten halt meg. Édesanyám gyakran mondta: „Én úgy szeretnék fényes héten meghalni. Akkor nyitva van a mennyország kapuja.” Fényes héten temettük anyukát is, Tamást is.

Édesapámat azért is szerettük, mert jó humorú volt: akármilyen nagy bajban volt, mosolyogni mindig tudott, magán is mosolygott – szeretném ezt továbbvinni. De Rojkovich nagyapám is ilyen volt, ha valaki tudott mulatni, népdalokat, nótákat énekelni, az Rojkovich nagyapa volt. Minden apostolt, szertartáséneket megtanultunk mellette, mert hatéves koromtól az otthon miséző nagyapának Marci bátyámmal együtt ministráltunk. A hit erősödése, az éneklés és a pozitív hozzáállás az ő hagyatéka is. Édesanyámnak minden vasárnap délután szokása volt a nyíregyházi temetői séta, mi is mentünk vele.

Kisida Elek sebészprofesszor írta: legyen hited és Istened! De tíz pontjában benne van az is, hogy menj a természetbe, hogy szeress dolgozni, tudj elfáradni, de pihenni is, hogy legyen humorod, jókedved. Nemcsak imádkozásból áll az élet: amikor anyukát temettük, elmondtunk egy-egy kedves történetet, és a toron jókat kacagtunk, mégsem volt ez kegyeletsértés.

Én úgy vagyok vele, hogy az életem egyharmada már a mennyországban van. Nem volt Tamás bűntelen, mint ahogy mi sem vagyunk azok, de a sok szenvedés olyan tisztává tette őt, hogy én szentül meg vagyok győződve: ő már a mennyországban vár minket édesapámmal, édesanyámmal és Margóval.

Mi lendítette tovább?

Hogy fogunk még találkozni, és az a tudat, hogy az kísérte át őket, amit igazán szerettek életükben.

Édesapám azt szerette a legjobban, ha több szólamban énekeltünk mellette. Halála előtt az öt lánya ott volt mellette, és mi énekeltünk világi és egyházi énekeket, például az Éljen minden bájos szép nőt vagy a Hagiosz ho Theoszt. Édesanyám a fia miséjét hallgatta magnóról, és az evangélium alatt vett egy nagy levegőt, és az addig figyelő komoly arc elmosolyodott. Úgy tűnt, mintha azt üzenné, hogy én letettem az élet terhét.

Tamás húsvéthétfőn szentségekkel megerősödve feküdt a kórházban, a húsvéti Fényéneket énekeltem mellette („Testileg elszunnyadván, mint halott, Urunk és Királyunk, harmadnap föltámadtál, Ádámot kihozván a romlásból”), mikor bejött az ügyeleti orvos, a pulzusát nézte, és azt mondta: Tamás most megy el, tessék énekelni. Akkor nem tudtam, de másnap a templomban már énekeltem: „megtörted a halált, halhatatlanság Pászkája, világnak üdvössége.”

Csak erős hittel és kapaszkodva a Jóistenbe.

Édesapámék, miután kis Margitkát eltemették, a négy gyermeket, akik megvoltunk már, elvittek a templomba, és felajánlottak minket, a családjukat a Szűzanya oltalmába. Máriapócsról Nyíregyházára kellett édesapámnak menni szolgálatot teljesíteni. Amikor ez történt ’62-ben, én hétéves voltam. Mi, gyerekek nagyon örültünk, hogy Nyíregyházára költözünk. Anyukáék meg sírtak a Szűzanya képe előtt. Felnézek: hát miért sírnak, én meg milyen boldog vagyok! Ott a nyakunkba tettek egy kis érmet. Bár a kis medál már elkopott, a lánc elszakadt, de mi ott vagyunk a Szűzanya oltalmában, és úgy megyünk a máriapócsi bazilikába, hogy otthon vagyunk. Az akkor átélt ambivalens érzés mindig bennem van, ha belépek a pócsi templomba.

De itt, Napkoron is Mária oltalmában vagyunk: a napkori parókia ugyanis a Mária-úton helyezkedik el. Amikor zarándokok jönnek, harangszóval várjuk őket, szeretettel fogadjuk, majd harangszóval indulnak Máriapócs felé.

Úgy látom, olyan mélyen és szervesen része a családnak az a kincsestár, amiből táplálkoznak: a hagyományok, az imák, a szertartások, a liturgikus énekek, a Szűzanya szeretete, a hit, hogy ez átszövi a családi élet minden mozzanatát.

Valóban. Ha én hálát akarok adni, mindig a Hálát adok néked liturgikus dallamot éneklem. Anyósom, özv. Soltész Mihályné Breznay Stefánia századik éves, ő szokta mondani: „Rita, úgy szeretem hallani, mikor dolgozol, főzöl, takarítasz, közben csak úgy dúdolgatsz.” Legyen az egyházi vagy világi ének. Ezt édesanyámtól hoztam. Amikor az első unokámat a kezembe vettem, végiggondoltam, mit csinált anyukám, próbáltam őt utánozni. Néha tudatosan, néha tudattalanul teszem azt, amit ő. Dédike most Verdes Miklósnénál, lányánál él, de szeret nálunk is lenni. Ha én a templomban csak pár pillanattal később kezdem az éneket kántorként, ő elkezdi helyettem: benne van századik évesen is, hogy papnéként vinni kell az éneket. Most már gyengül, azt is elfelejti, hogy épp őt köszöntjük, de a régi dolgok előjönnek. Ő áldásos türelemmel éli az életét, alkalmazkodik, tőle is csak jót tanulok. Ő tanított meg a rózsafüzér-imádkozásra.

Mikor van alkalma rózsafüzért imádkozni?

Itt a napkori hívekkel októberben minden este a mise előtt rózsafüzért mondunk. Megkértek a hívek, hogy én vezessem, és én szívesen teszem. A vasárnapi vecsernye előtt is elmondunk egy rózsafüzért. Szép szokás, és én örömmel kapcsolódtam be.

Hogyan ismerte meg Mihály atyát?

Tizenhét évesen unokabátyám, Mosolygó Béla és Soltész Borbála esküvőjén. Édesapámmal és Marci testvéremmel mentünk. Ott ismerkedtünk meg a férjemmel. Kánikulai meleg volt, mégis elkezdett cseperegni az eső. Elővett egy esernyőt, s hiába ott volt a nagy Soltész család, a fiatal kispap hozzám jött, és felém tartotta az ernyőt. Nekem tizenhét évesen ez nagyon tetszett, kedvesen végigtáncoltuk az estét, egy-két nap múlva már levelet is kaptam tőle, hogy milyen szép születésnapi ajándékot kapott a Jóistentől: engem. Ma már negyvenhat éves házasok vagyunk.

Hogyan alakultak a szolgálati helyek?

Sosem kértünk dispozíciót a negyvenhat év alatt, mindig ott éreztük jól magunkat, ahová a püspök helyezett minket.

Először Nagykállóba kerültünk, ahol Soltész nagymamáék is kezdték az életet 1942-ben, mi meg 1974-ben. Ugyanazt a káplánlakást kaptuk meg, csak közben államosították, ezért az egyház nem költött rá sokat. Ahogy az oroszok 1944-ben fát vágtak a konyha kövezetén, az ugyanúgy össze volt törve. Ide született Márk fiunk. Két év múlva bekerültünk Nyíregyházára a püspöki palota egyik lakásába, itt született meg Rita lányunk, de rövid idő múlva már Nyírtelken voltunk, ott a férjem szervezőlelkészként próbált egy kis közösséget kialakítani. Nyolc évig voltunk Nyírtelken, római katolikus templomban misézhetett, nagyon kedves, szorgalmas híveink voltak. Itt született Tamás.

Ezután 1986-ban visszakerültünk Nagykállóba, ugyanolyan vagy rosszabb körülmények közé, mint korábban, mert a parókia egy százötven éves, salétromos, vizes lakás volt. Tudtuk, hogy új parókiát kell építeni. Az engedélyt megkaptuk, de támogatást nem. Nagykálló egykor megyeszékhely volt, de tudatos leépítésnek esett áldozatul. Görögkatolikus temploma az első téglaépítésű templom, a szentélye ötszáz éves. A téglái sok mindenről tudnának mesélni, ahogy Terdik Szilveszter művészettörténész mondja. A templomok dombokra épülnek, a nagykállói most olyan, mintha árokban lenne, mert a mellette levő területeket feltöltötték, ezért folyamatosan megáll körülötte a víz. Ennek következménye volt, hogy a tornya 1945-ben leomlott. Hudáky Gyula negyven évig volt parókus ott, ő új templomot szeretett volna építeni, de jött a háború, és nem tudta véghezvinni. Az ikonosztázion is összeomlott, azt már mi építettük újjá, valamint a tornyot is. A két harang azonban a templom előtti haranglábban lakik, hiszen a tornyot nem veszélyeztethettük ekkora súllyal.

Nagyon sok jó ember volt ott, de jönnünk kellett tovább Napkorra. A Jóisten görbe utakon ír egyenesen. Itt, Napkoron még sokkal több szeretetet kapunk, mint bárhol. Úgy fogadtak minket, mint egy nagy család része. A híveket itt ismerem a legjobban, mert már nyugdíjas vagyok, és részt vehetek minden szertartáson, köztük élek, és mondhatom, hogy Istenhez és templomhoz ragaszkodó, szépen éneklő közösséget alkotnak. Befogadtak minket, és otthon érezzük magunkat. Sok-sok szeretetet kapunk. Tavaly a templomtetőt kellett megújítani, ebben az évben pedig folytatjuk a munkát, hiszen több mint százhatvan éves az épület, a külső vizesedést az alsó szigeteléssel meg kell szüntetni. Ez az idei év feladata.

A férje egzegézist, biblikumot és héber nyelvet tanított a főiskolán, milyen lenyomata lett ennek a tudományos munkának átvitten az Ön életében? Segítette-e ez Önt abban, hogy a Szentírással még inkább foglalkozzon, többet forgassa azt, vagy közelebb kerüljön a Jóistenhez?

Természetesen. Egyszer már végigolvastam az egész Bibliát. Bármikor, amikor valamit nem értettem, nyugodtan fordultam hozzá. A férjem ferences diák volt, Esztergomban tanult, és Dudás püspök rögtön a felvétel után jó tanáccsal látta el: foglalkozzon a Bibliával, mert azt tanítani is lehet, és papként is mindig hasznát veszi majd. Ennek fontosságát én is végig éreztem az életemben. Édesapám is így nevelt: minden este olvastunk a Bibliából, én is igyekeztem a gyerekeimmel megszerettetni a Bibliát. Nagyobb családi ünnepeken Tamás a Szeretet-himnuszt mondta el ajándékba. Sőt, amikor a pócsi kép 2009-ben megállt a nagykállói főtéren, ott is elmondta február elején. A Szentírás olvasása mellett a közös imádkozást, kérést, hálaadást adom tovább az unokáimnak is, és már ők is minden este kérnek, hálát adnak.

Remélem, nemzedékről nemzedékre megy tovább a hitünknek és a tanúságtevésnek az átadása. Nagyon iparkodom, hogy lássák: nemcsak megjátssza az ember, hanem szíve legmélyéből vallja az Istent.

Hivatás és hobbi a kántorkodásban összeforr. Hogyan vesz részt férje mellett az egyház szolgálatában?

Igen, én vagyok a kántor, sütöm a proszforát: ez minden hétvégén feladat a szombati napon, az egyházi ruhát mosom-vasalom. De jön egy asszonycsoport, akikkel közösen öltöztetjük fel a templomot, és a takarításban is segítenek. A közmunkások a füvet nyírják. Összefog a falu, és egymásról is gondoskodnak.

Melyek a mindennapi imái?

Mindennapi imáim között vannak Prohászkától, Arany Jánostól, Babits Mihálytól, Sík Sándortól versrészletek, imák, mindig valakire gondolva mondom ezeket. Ha valamiben megakadok, vagy nehezen megy a dolog, Prohászka Ottokárt idézem: „szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul, ne hagyd magad legyőzni a nehézségekkel, közönnyel, sikertelenséggel. Szeress, és jobb lesz a világ.”

Ha az elhunytakra gondolok, akkor Arany Jánoshoz fordulok, aki Juliska lányát temette el:

„Midőn a roncsolt anyagon

Diadalmas lelked megállt;

S megnézve bátran a halált,

Hittel, reménnyel gazdagon

Indult nem földi utakon,

Egy volt közös, szent vigaszunk

A LÉLEK ÉL: találkozunk!”

Babits Mihály Naplója az ágyam mellett van, ő gégerákban halt meg, nehéz természetű ember volt, de erős hittel élte életét. Az ő szavait is gyakran mondogatom:

„Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majdan szobros csarnokába.

Krisztus Urunk, segíts meg!”

Tamás képe mellé ez a Sík Sándor-versrészlet van kitéve:

„Tudtam, hogy egyszer odaérek,

Hogy egyszer enyém lesz az Élet.

(…)

Hogy egyszer, egy hívatlan esten,

Megszületik bennem az Isten.”

A papok választanak jelmondatot. Ha lehetne a papfeleségeknek is választani ilyet, mi lenne az?

A „Szeress, és jobb lesz a világ!” Prohászka-sor. De Kisida Elek szavai is fontosak számomra: Legyen hitünk és Istenünk. Hiszen célunk az örök élet, az ember mindent azért csinál csetledezve-botladozva, hogy ott legyünk együtt az örök életben a Jóisten mellett. Úgy szeretem, amikor a tévében vagy a rádióban így köszönnek el: Mosolygós, szép napot kívánunk! Ha bánatunk is van, egy mosollyal többet adhatunk az embereknek, mintha komoran, szomorúan a lábunk elé nézünk.

Nomen est omen: a név kötelez – mondom én, s elbúcsúzom: Mosolygós szép napot kívánok!

 

Névjegy:

Dr. Soltész Mihályné Mosolygó Rita

Született: 1955. augusztus 22.

1973: érettségi a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban

1973–81: röntgenasszisztens

1981–2013: könyvtáros a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban

Három gyermeke: Márk, Rita, Tamás

Három unoka boldog nagymamája

Az interjú megjelent nyomtatásban a GörögkatolikusOK Kalendárium 2021-ben. Kiadja a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola. 

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye

interjú, Mosolygó Rita
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert