Hogyan kell gyónni III. – Bűnbevallás

A pap áldást ad rám, keresztet vetek, elmondom a gyónás előtti imát (Gyónom a mindenható Istennek…), majd felsorolom a bűneimet.

A gyónással kapcsolatban a legtöbb félelmünk ennél a pontnál van. „Mit fog rólam gondolni a pap?” „Nincs szükségem kioktatásra!” „Nem kell a megszégyenülés!” „Mi köze hozzá?” „Az csak rám tartozik!... és még lehetne sorolni a félelmeket.

A bűn bevallásának a parancsa Jézustól származik, tehát az nem emberi találmány, de talán nem is kell védekeznie az egyháznak, hiszen nem valami emberi természettel ellentétes gyakorlatról van itt szó!

A bűn teher, lelki teher, amibe adott esetben bele is lehet rokkanni. A bűneink valóban képesek hatni, megrontják a kapcsolatainkat, eltávolítanak Istentől és ezzel együtt önmagunktól is. A bűn és nyomában a bűntudat égető tűz, amely sok-sok értéket feléget körülöttünk és bennünk. A bűn egyre növeli a távolságot Istentől,testvéreinktől, és önmagunktól. Amikor kimondom a bűneimet valakinek, akkor tulajdonképpen szembe fordulok velük.

Jó, jó, de mi köze ehhez a papnak? A pap nem magánemberként van jelen, hanem közvetít, mint minden más szentség alkalmával, Jézust jeleníti meg a gyónó számára. A pap nem bíró, nem ítélkezik, nem kioktat, nem sanyargat, nem akarja a gyónót még beljebb lökni a bűntudatba, vagy kihasználni a sebezhetőségét, ami az őszinte kitárulkozás alkalmával megmutatkozik. A pap sokkal inkább gyógyít, de mondhatnánk azt is, hogy olyan, mint egy túravezető, aki a megtérő bűnöst, aki eltévedt, visszavezeti Istenhez,testvéreihez és önmagához, kibékíti őt Istennel, az egyházzal és önmagával, egyszóval segít neki hazatalálni.

Egyes természeti népeknél még ma is megfigyelhető az a gyakorlat, hogy a nyilvános bűnelkövetőket nem megbüntetik, és kizárják, hanem összeül a törzs és közösen feldolgozzák az elkövetett bűnt, feltárják a sebeket és lehetőséget adnak egymásnak arra, hogy bocsánatot kérjenek és kapjanak. Nem engedik el tehát a „tettes” kezét, hanem még szorosabban magához öleli a közösség, hiszen megértették, hogy már maga a bűn is egyfajta eltávolodás a közösségtől, és a bűnöst pedig visszaszeretgetik magukhoz.

A szentgyónásban tulajdonképpen ugyanez történik, a pap visszaszeretgeti a megtérő bűnöst a közösségbe. Azt gondolom, hogy teljesen fölösleges azon görcsölni, hogy a pap mit fog gondolni, esetleg csalódást okozok, mert kiderül, hogy nem vagyok tökéletes. Amikor hangosan kimondjuk ezeket a félelmeket, rá is ébredünk, mennyire nevetségesek,hiszen mindannyian tudjuk magunkról is, meg egymásról, hogy bűnösek vagyunk, és természetesen nem vagyunk tökéletesek! Ezért hát nem takargatom,magyarázgatom, igazolom a bűneimet, hanem megvallom, ahogyan Jézus tanítja:

„Valljátok meg egymásak bűneiteket …” azért, hogy megszabadulhassak tőlük. A gyónás akkor érvényes, és lélektanilag is csak akkor hozza el a megkönnyebbülést, ha őszintén minden bűnömet felsorolom, és nem hagyok ki semmit. A bűnbocsánat szentségében nyert helyreállítás mindig az egészre vonatkozik, nem csak valamilyen részterületre, ezért a bűnbevallásnak is az élet egészére kell vonatkoznia. Éppen emiatt előfordul, hogy a pap még kérdez tőlem, de nem azért, mert kíváncsiskodik, hanem hogy hozzásegítsen a minél teljesebb bűnbevalláshoz.

Mint egyszerű halandó ennyit tehetek Isten segítségével, de valahogyan mégiscsak a magam erejéből. Ha idáig eljutottam, már az is nagy dolog, sok lelki hasznát vehetem mindannak, amit elvégeztem. Ezután elmondom a bánatimát és várom a papon keresztül, de mégis Jézustól azt, amit se én, se senki más, csak egyedül Ő adhat meg… a feloldozást.

Forrás: Nyíregyháza-örökösföldi Görögkatolikus Egyházközség, szöveg: Molnár Zoltán, fotó: dr. Papp Angéla

Nyíregyházi Egyházmegye