Ferenc pápa virágvasárnap: Isten akkor is szeret, ha úgy érzed, egész életedet elrontottad!

Ferenc pápa virágvasárnap: Isten akkor is szeret, ha úgy érzed, egész életedet elrontottad!

Március 28-án, virágvasárnap délelőtt a Szentatya a csodálkozás, a megdöbbenés szükségességéről beszélt homíliájában. Ha nem vagyunk képesek újra meg újra elámulni Isten irántunk tanúsított végtelen szeretetén, akkor keresztény életünk könnyen elszürkül, és hitünket felemészti a megszokás.

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Vatican News2021. március 29. 11:00

Ferenc pápa teljes homíliáját fordítását közreadjuk.

Ez az liturgia minden évben csodálkozást vált ki bennünk: a Jeruzsálembe bevonuló Jézus fogadásának öröméből átlépünk annak fájdalmas szemlélésébe, hogy halálra ítélik és megfeszítik. Ez a belső magatartás végigkísér bennünket a nagyhéten. Lépjünk hát be ebbe a csodálkozásba!

Jézus azonnal megdöbbenést vált ki bennünk. Az emberek ünnepélyesen fogadják, ám ő egy egyszerű szamárcsikón vonul be Jeruzsálembe. Az emberek húsvétra az erős felszabadítót várják, ám Jézus azzal a szándékkal jön, hogy életáldozatával töltse be a húsvétot. Az emberek arra számítanak, hogy a rómaiak fölött karddal szerzett győzelmet ünnepelhetik, ám Jézus úgy jön, hogy Istennek a kereszttel aratott győzelmét ünnepelje. Mi történt azokkal az emberekkel, akik néhány nap leforgása alatt képesek Jézus hozsannázása után azt kiabálni, hogy „keresztre vele”? Mi történt? Azok az emberek inkább egy messiásképet követtek, és nem a Messiást követték. Csodálták Jézust, de nem engedték, hogy Jézus csodálkozást váltson ki bennük. A csodálkozás más, mint a csodálás. A csodálás lehet világias, mert saját ízlését és elvárásait keresi; a csodálkozás viszont nyitott marad a másikra, az ő újdonságára. Ma is sokan csodálják Jézust: „Jól beszélt, szeretett és megbocsátott, példája megváltoztatta a történelmet”, és így tovább. Csodálják, de életük nem változik. Mert

nem elég csodálni Jézust. Követni kell őt útján, engedni kell, hogy kérdőre vonjon bennünket: a csodálatról át kell váltani a csodálkozásra.

És mi a legmeglepőbb az Úrban és az ő húsvétjában? Az, hogy megaláztatás útján jut a dicsőségbe. Úgy győzedelmeskedik, hogy elfogadja a fájdalmat és a halált, amelyet mi – a csodálat és siker hatása alatt – elkerülnénk. Ezzel szemben Jézus – Szent Pál megfogalmazása szerint – „kiüresítette önmagát, […] megalázta önmagát” (Fil 2,7.8). Ez lep meg bennünket: a semmivé vált Mindenhatót látjuk. Lájuk őt, az Igét, aki mindent tud, amint szótlanul a kereszt katedrájáról tanít bennünket. Látjuk a királyok királyát, akinek egy akasztófa a trónja. Látjuk a mindenség Istenét mindentől megfosztva. Dicsőség helyett töviskoszorúval van koronázva. Látjuk, hogy a személyesen megjelent jóságot sértegetik és bántalmazzák. Miért történik ez a megaláztatás? Uram, miért hagytad, hogy ezt tegyék veled?

Értünk tette, hogy teljes egészében megérintse emberi valóságunkat, hogy egész létünket, minden bajunkat átélje. Hogy közel legyen hozzánk, és ne hagyjon magunkra a fájdalomban és a halálban. Hogy visszaszerezzen és megmentsen bennünket. Jézus felmegy a keresztre, hogy leszálljon szenvedéseinkbe.

Átéli legrosszabb lelkiállapotainkat: a kudarcot, mindenki elutasítását, az őt szerető tanítvány árulását, és Isten elhagyását is. Megtapasztalja testében legfájdalmasabb ellentmondásainkat, és így megváltja, átalakítja őket.

Szeretete megközelíti gyengeségeinket, olyan mélyre hatol, ahol a legjobban szégyenkezünk. És most már tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül: Isten velünk van minden sebünkben, minden félelmünkben: nem a bajé, nem a bűné az utolsó szó! Isten győz, de a győzelem pálmáját a kereszt fáján keresztül lehet elérni. A pálmaágak és a kereszt ezért vannak együtt.

Kérjük a csodálkozás kegyelmét! A keresztény élet csodálkozás nélkül elszürkül. Hogyan lehetünk tanúi annak az örömnek, hogy találkoztunk Jézussal, ha nem hagyjuk magunkat ámulatba ejteni mindennap az ő meglepő szeretete által, amely megbocsát nekünk és indítást ad az újrakezdéshez? Ha a hit elveszti az ámulatot, akkor megsüketül: nem hallja többé a kegyelem csodáját, nem érzi az élet kenyerének és az Igének az ízét, nem érzékeli többé a testvérek szépségét és a teremtés ajándékát. És nincs más lehetősége, mint legalizmusba, klerikalizmusba és hasonlókba menekülni, amiket Jézus elítél Máté evangéliumának huszonharmadik fejezetében.

A nagyhét folyamán nézzünk fel a keresztre, hogy megkapjuk a csodálkozás kegyelmét! Amikor Assisi Szent Ferenc a Megfeszítettet nézte, csodálkozott, hogy a testvérei nem sírnak. És mi tudunk-e még meghatódni Isten szeretetén? Miért nem tudunk már ámulva állni előtte? Miért? Talán azért, mert hitünket felőrölte a megszokás. Talán azért, mert önsajnálatba zárkóztunk, engedtük, hogy megbénítsanak elégedetlenségeink. Talán azért, mert elvesztettük bizalmunkat mindenben, és azt hisszük, hogy egész életünket elrontottuk. De ezek mögött a „talán”-ok mögött az a tény áll, hogy

nem vagyunk nyitottak a Lélek ajándékára, arra, aki megadja nekünk a csodálkozás kegyelmét.

Kezdjük újra a csodálkozással! Nézzünk a Megfeszítettre, és mondjuk neki: „Uram, mennyire szeretsz engem! Mennyire értékes vagyok számodra!” Ámuljunk el Jézuson, hogy újra éljünk, hiszen az élet nagyságát nem a birtoklás és az érvényesülés adja, hanem annak felfedezése, hogy szeretve vagyunk. Ez az élet nagysága: felfedezni, hogy szeretve vagyunk! Az élet nagysága pontosan a szeretet szépségében rejlik. A Megfeszítettben a megalázott Istent, a hulladékként kezelt Mindenhatót látjuk. A csodálkozás kegyelmével megértjük, hogy az elutasítottak befogadásával, az élet által megalázottak felkarolásával Jézust szeretjük: mert ő van jelen az utolsókban, az elutasítottakban, azokban, akiket farizeus kultúránk elítél.

Ma, közvetlenül Jézus halála után, az evangélium a csodálkozás legszebb ikonját tárja elénk. Ez a százados jelenete, aki „látta, hogyan lehelte ki [Jézus] a lelkét, s erre így szólt: »Ez az ember valóban az Isten Fia volt!«” (Mk 15,39). Teljesen megdöbbentette a szeretet. Hogyan látta Jézust meghalni? Az látta, hogy szeretve hal meg, és ez megdöbbentette. Szenvedett, minden erejét elveszítette, de továbbra is szeretett. Látjuk hát a csodálkozást Isten előtt, aki a haldoklást is képes szeretettel megtölteni. Ebben az ingyenes és soha nem látott szeretetben a százados, egy pogány ember, Istent fedezi fel. Valóban Isten Fia volt! Mondata megpecsételi a szenvedéstörténetet. Az evangéliumban előtte sokan csodálták Jézust csodatetteiért, és felismerték benne Isten Fiát, de Krisztus maga hallgatást parancsolt nekik, mert fennállt a veszélye annak, hogy leragadnak a világias csodálatnál, olyan istent képzelve, akik imádni és félni kell, mert hatalmas és félelmetes. Most már nem,

a kereszt alatt már nem lehet félreérteni:

Isten feltárta magát, és csak a szeretet fegyvertelen és lefegyverző erejével uralkodik.

Testvérek, Isten ma is megdöbbenti elménket és szívünket! Engedjük, hogy ez az ámuló csodálkozás átjárjon bennünket! Nézzünk a Megfeszítettre, és mi is mondjuk: „Te valóban Isten Fia vagy! Te vagy az én Istenem!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Vatican News

Nyíregyházi Egyházmegye

virágvasárnap




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert