Ábel püspök az eucharisztikus kongresszusról: Van ereje a katolikus egyháznak.

Ábel püspök az eucharisztikus kongresszusról: Van ereje a katolikus egyháznak.

Szocska A. Ábel nyíregyházi megyéspüspök aktívan bekapcsolódott a Budapesten lezajlott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusba. A főpásztor megosztotta velünk gondolatait a NEK számára közvetített üzenetéről, valamint az egyhetes élményekkel és örömökkel teli találkozásról.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye2021. szeptember 20. 22:20

A kongresszus legtöbbet olvasott felirata nem kevesebbre hívta a keresztény testvéreket, mint hogy Jézussal találkozzanak („Találkozz Jézussal!”)

A rendezvényen mindennemű találkozás meghatározó mozzanat volt: hívek a papokkal, szerzetesekkel, keresztények egymással, püspökök püspökökkel (pl. az Európai Keleti Püspökök Találkozója is a NEK keretében valósult meg), találkozás a Szentatyával, valamint találkozás – a szentségekben, elsőáldozásban, gyónásban, közös imában – magával Jézussal. Így fogalmazta meg ezt Ábel püspök atya:

„Jó volt megtapasztalni azt, amiről a kongresszus szólt: hogy Krisztus jelen van az egyházban. Valóban: szinte meg lehetett érinteni Őt. Ott volt velünk a programokon, a tanúságtételekben, a szertartásokban, Szent Liturgiákon, a Szent Áldozásban.”

Melyik program ragadta magával leginkább a lelkét?       

Megérintett, ahogy az egész eucharisztikus kongresszus idején összefogott a Katolikus Egyház, és hogy ilyen szépen, szervezetten lezajlott a programsorozat.

A NEK idején került megrendezésre az Európai Keleti Püspökök Találkozója. Ennek lezáró és egyben csúcspontja volt a Szent István-bazilikában végzett Szent Liturgia. Én még soha nem vettem részt olyan szép, a nép által énekelt Szent Liturgián, mint ott. Amikor a kezdő áldás elhangzott, és bent az a másfél ezer ember elénekelte az Áment, beleborzongtam. Az ember velejéig hatottak az ott megénekelt imádságok. Örültem, hogy nem szervezőként vettem részt a liturgián, mert így el tudtam mélyülni az imádságban. Igazán különlegessé vált ez az alkalom, az imádságra tevődött végig a hangsúly.

Egy másik különleges lelki élmény volt számomra a gyertyás körmenet. Bár minden nap részt vettünk szertartásokon, s az mindig felemelő volt, a szombat esti a körmenettel kiemelkedett közülük. Keleti hagyományunkban a gyertyás körmenetek nem annyira jellemzőek, ezért volt olyan egyedi számomra a maga fegyelmezettségével, a szervezés nagyszerűségével: a közösségben megélt imádság nem mindennapi formája volt. Jómagam nagyon szeretek zarándokolni, s ez egy picit a zarándoklatra emlékeztetett. Azzal a különbséggel, hogy a zarándoklat során elindulunk valahonnan egy szent hely felé, s ezzel kifejezzük, hogy közeledünk Istenhez. Itt azonban

a szentség jelenlétében való zarándoklatunk valami egészen mást fejezett ki: azt, hogy Krisztussal együtt megyünk végig a városon, s ezzel megvalljuk hitünket.

Hogyan élte meg azt, hogy az egyes programokon nagy tömegek gyűltek össze? Mennyire lehetett átélni, személyességgel megélni az eseményeket ennyi ember között?

A tömeg ereje érezhető volt. S ebben a tömegben minden helyszínen felfedeztem egy-egy ismerős arcot, tekintetet. Nem is gondoltam, hogy ennyi sok ismerős emberrel fogok találkozni: a programok alatt, bárhová mentünk, minden rendezvényen reményeink fölötti számban jöttek el híveink, papjaink. Egy mosoly, egy pillantás, egy gyermek intése a szülei nyakából: a tömegben meg tudtam élni a családias voltát az eseménynek. Úgy érezhettük magunk, hogy egy nagy család vagyunk. Sokan voltunk a programokon, a közvetlenség miatt mégis a magaménak éreztem azokat. A karantén alatt nehézkes volt a hívekkel való kapcsolat: az online közvetítések nem tudták helyettesíteni a személyes találkozást. Így ezen a héten nagyon jólesett a találkozás öröme, ami egy picit pótolta a jelenlét akkori hiányát.

Jó volt látni, hogy még van erő a Katolikus Egyházban, s jó volt érezni, hogy mi is a részesei vagyunk, jó, hogy van egy Szentatyánk, aki összefog bennünket, s akit szeretünk, tisztelünk. S azt is jólesett megtapasztalni (a NEK keretében megtartott keleti püspökök találkozója is ezt erősíti), hogy a Katolikus Egyházon belül a keleti rítusúak megőrizhetik a maguk önazonosságát, hagyományát. Jó érzéssel töltötte el az embert, hogy keleti rítusúként a katolikus egyházhoz tartozunk.

Ferenc pápa a magyar katolikus püspökökkel való találkozása során kifejezetten nekik szánt útravalóval bocsátotta nyájához a magyar püspököket. Melyik üzenetet tartja Ábel püspök atya ebből a legfontosabbnak?

A Szentatyával való találkozás számomra mindig nagyon mély lelki élmény. A Jóisten segítségével már többször találkozhattam a Szentatyával, és ahányszor csak a közelébe kerülök, mindig krisztusi tanítványnak érzem magam. Ferenc pápa viselkedése, közvetlensége nagyon hiteles számomra: amire ő kér bennünket, azt ő maga is megéli. Ezért van ereje annak, amit mond, vagy amit kér.

A beszédéből azt a mondatot emelném ki, hogy „A nyájnak ne gazdái legyetek, hanem atyái és testvérei.”

A Szentatya ugyanezt szeretné megélni a Katolikus Egyházban, ebben is példát ad nekünk: nem gazdája, hanem a Katolikus Egyház atyja akar lenni, és testvérünk akar lenni.

Egy olyan hiteles embernek tartom őt, aki nem a szavai által, hanem az életpéldájával akar elsősorban tanítani bennünket. Ez a médián keresztül sajnos nem mindig jön át, mert amikor megérinti a híveket, magához ölel egy-egy gyermeket, beteget, nem azért teszi, hogy népszerűsítse önmagát. Ezek a gesztusok természetesen fakadnak belőle, abból a mély hitből, mely által atyai és testvéri hozzáállással közeledik felénk.

Sajnos szembesülnöm kell azzal a jelenlétében, hogy én mennyire messze vagyok még ettől a magatartástól, s hogy mennyire szeretném ilyen atyai és testvéri hozzáállással megközelíteni az embereket, vagy épp a problémákat.

A Szentatya személyes találkozásokra buzdított bennünket püspököket, hogy papjainkkal, híveinkkel, minél közvetlenebb szeretetkapcsolatban legyünk, legyünk jelen közöttük: „érezhető legyen rajtunk a nyáj szaga” – fogalmazta meg a hivatalos szövegen túl.

Több pontban foglalta össze mit kér tőlünk:

- legyünk az imádság emberei. Nemcsak a kötelező zsolozsmára gondolt, hanem a szívből jövő Isten-kapcsolatra hívta fel a figyelmet.

- a püspökök közötti kapcsolat, párbeszéd, együttműködés

- papjaink iránt érzett felelősségvállalás, a velük való személyes találkozás: a püspöknek mindig legyen ideje a papjaival való találkozásra

- a hívek iránti szeretet fontossága

- „legyetek a remény építői. Ha az Evangéliumot helyezzük a középpontba és testvéri szeretettel teszünk róla tanúságot, akkor reménységgel nézhetünk a jövőbe” – mondta a püspököknek a Szentatya.

Egy ilyen világeseményről nagyon sok üzenetet vihet magával az ember a jövőre nézve. Melyek lehetnek azok, amelyek a folytatásban segítenek az egyház és az egyes hívő emberek számára?

Erre a kérdésre kétféle szempontból is válaszolnék:

Először is én most értettem meg azokat az idős embereket, akik arról meséltek lelkesen, mit jelentett számukra annak idején az eucharisztikus kongresszus 1938-ban.

Mi, akik még nem vettünk részt ilyenen, nem éltük át, nem értékeltük annyira. Talán úgy is gondolhattuk, hogy azok az emberek túlságosan elfogultak voltak valamiért a rendezvény iránt. Most úgy érzem, hogy rám is ilyen mély hatást gyakorolt. Azt gondolom, hogy ez engem egy életen át el fog kísérni. Azok, akik bekapcsolódtak, vagy bármelyik programon részt vettek, az az élmény egy életre meghatározó lehet, erőt tud biztosítani. És itt az érzelmi hatáson van a hangsúly: nem az a fontos, hogy megmaradjon egy mondat, vagy az emlékek sokasága, hanem az, hogy pozitív élményekkel távozunk. Az előadások, a programok szervezettsége, összeszedettsége, emelkedettsége semmilyen kivetnivalót nem hagytak maguk után, mégis a legfontosabb, hogy jó volt nekünk ott lenni.

Nem volt olyan program, amelyiken nem ért pozitív élmény: amikor véget értek, mindegyik után azt gondoltam, ezért megérte eljönni. Ez a jó érzés kísér el igazán bennünket majd a következő években. 

A kongresszusnak formáló hatása is van az életünkre, a Katolikus Egyházra, úgy gondolom új lendületet adott, megerősített bennünket egy következő egyházi találkozóig, programig.

Másrészt azon gondolkoztam, hogy az első magyarországi eucharisztikus kongresszus milyen nehéz körülmények között zajlott le a két világháború között. A Szentírás jutott eszembe: ahogy Jézus felkészíti a tanítványokat arra, mi fog következni. Felvitte őket a Tábor hegyére ott színében átváltozott, hogy megerősítse tanítványait. Azért tette mindezt, hogy amikor a nehézségek megérkeznek, legyen majd honnan erőt meríteniük.

Bennem felmerült a kérdés, hogy az Úristen ezzel a Tábor-hegyi megerősítéssel, az ő jelenlétével, mellyel elkísért bennünket egy héten keresztül, vajon meg akar minket erősíteni, hogy bátrak legyünk az előttünk álló nehézségekhez. Lehet, hogy lesznek még nehézségeink nekünk, keresztényeknek, itt Magyarországon, Közép-Európában, melyekkel szemben kell majd nézünk?

Nem a félelem szólalt meg a lelkemben, hanem az jutott eszembe: a Gondviselés úgy intézte, hogy megvalósulhatott ez a kongresszus, érezhettük a Jóisten szeretetét, s megerősített minket. Jöhet bármi, az Isteni gondviselő szeretet továbbra sem fog minket magunkra hagyni.

A jövőre nézve megerősítőleg hat számomra, hogy találkozhattunk Jézussal.

Úgy érzem a szavaiból, hogy a kongresszust hirdető mondatot igazolta most.

Korábban magam is furcsálltam a felszólítást a plakátokon: Találkozz Jézussal! De utólag egészen máshogy gondolkodom erről. Akik tiszta szívvel kapcsolódtak be a programokba, úgy hiszem valóban találkoztak Jézussal. Hasonló ehhez, amikor zarándokolni hívnak valakit, aki még soha nem zarándokolt. Mi lehet a jó abban, hogy kilométereken át gyalogolunk? Ha azonban megtapasztalja az ember, soha nem felejti az élményt.

A beszélgetés végén Ábel püspök a köszönetét fejezte ki mind a szervezőknek, mind a résztvevőknek:

Szeretném megköszönni a szervezők mellett az önkénteseknek, az állami szerveknek, a katonaságtól a rendőrségen át a mentősökön keresztül mindenkinek a munkáját. A hétköznapi emberek önkéntes jelenléte, odaadása, segítő szándéka elismerést érdemel: az ügy mellé álltak és szeretettel segítettek, akinek csak tudtak.

Nagy köszönettel tartozom a katolikus egyházon belül görögkatolikus papjainak és híveinek, hogy ilyen szép számmal bekapcsolódtak. A Nyíregyházi Egyházmegye a legtávolabb eső egyházmegye Budapesttől, mégis igen tekintélyes létszámban képviseltettük magunkat a programok összességében. A Margitszigeten a családi napon lépten-nyomon találkoztam híveinkkel, papjainkkal. A görögkatolikusok különvonatának kilenc kocsijából a mi egyházmegyénk számára öt kocsit tartottak fenn!

Köszönöm, hogy vállalták ezt az áldozatot, eljöttek, bekapcsolódtak, képviselték görögkatolikus egyházunkat. Nagyon büszke vagyok rájuk!

Amikor a Szentatya a záró szavaiban azt mondta, legszívesebben szeretne mindenkit megölelni, aki részt vett ezen a kongresszuson, akkor

nekem a papjaim és a híveim jutottak eszembe. Ha tehetném, most őket ölelném magamhoz. Nekem is püspökként és a híveinknek is szüksége volt arra a megerősítésre, hogy egy család vagyunk, hogy van ereje a katolikus egyháznak, hogy ezek mi vagyunk, és hogy jó ehhez a családhoz tartozni.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye

interjú, Szocska Ábel, IEC2020




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert