Mária és a templom – Keresztes Szilárd püspök atya gondolatai az Istenszülő templomba vezetésének ünnepén

Mária és a templom – Keresztes Szilárd püspök atya gondolatai az Istenszülő templomba vezetésének ünnepén

November 21-én, az Istenszülő templomba vezetének ünnepén tartja búcsúját a hajdúdorogi székesegyház. Keresztes Szilárd nyugalmazott püspök atya 1994-ben mondott ünnepi gondolatait osztjuk meg olvasóinkkal.

Dr. Keresztes Szilárd nyugalmazott megyéspüspök2021. november 21. 06:00

Hajdúdorogi templombúcsú

Görög egyházunknak igen kedves ünnepe Szűz Mária templomba vezetése, még kedvesebb Hajdúdorogon, hiszen ezt a székesegyházat ennek ünnepének a tiszteletére szentelték fel.

A hagyomány azt mondja, hogy Mária még csak hároméves volt, amikor szülei fogadalmukat teljesítve fölvitték őt a jeruzsálemi templomba, hogy ott tanuljon, ott teljesítsen szolgálatot. Mennyi érzés, mennyi gondolat van ebben az eseményben! Egy kisgyerek, aki már hároméves korában tanulja a szolgálatot. A hagyomány szerint az öreg, gyermektelen szülők életük vigasztalását rögtön az Istennek adták. Van min elgondolkodni ezen a szép ünnepen.

Mária templomba vezetésének a magyarázatát, úgy érzem, másik oldalról is meg lehet közelíteni. A történetében két főszereplő van, az egyik Mária, a másik a templom.

A jeruzsálemi templom az az épület, amely a vallásos zsidók számára a legkedvesebb volt. Amikor a keresztény tudat Mária gyermeki életének ezt az eseményét felelevenítette, akkor ez a templom már csak romjaiban volt. Akkor már a valóságban is múlt időben hangzott, amit a Zsidókhoz írt levélből olvastunk: „Az előző szövetségnek is megvolt a maga istentiszteleti rendje és földi szentélye.” (Zsid 9,1) Amikor Mária templomba vezetésének az emlékére ünnepet kezdtek tartani, ez már csak történelmi emlék, fájó visszaemlékezés volt. A templom helyén már csak a romok állottak, és a jeruzsálemi vallásosságnak a hatalmas központja helyén a szétdúlt nemzet, a túlhaladott vallás, a romokba döntött nemzeti öntudat keserves emléke volt. A jeruzsálemi templomnak a romjait látva, a templomra emlékezve alkották meg őseink egy parányi gyermek történetéből ezt a csodálatos ünnepet.

Úgy érzem, Mária templomba vezetésének a tartalmát akkor értjük meg igazán, ha nem a fényes, a működő, a mindenki által megbecsült templomban gondolkodunk, hanem arra figyelünk, hogy ez a szentély már csak volt. Az Isten így akart valamit tanítani ezzel a történettel. Mária megjelent a jeruzsálemi templomban. Ott élt, ott nevelkedett, mint minden gyermek. Hároméves korától lassan nevelkedett, fájdalommal, szenvedéssel, munkával, imádsággal, örömmel. Olyan volt ő, mint maga az élet, kicsiből lett naggyá, hogy aztán a legnagyobbá váljék. Amikor keresztény őseink erre a történetre gondoltak, és Máriának a templomban töltött éveire emlékeztek, akkor e mögött a jelenet mögött háttérnek ott voltak a jeruzsálemi romok. De a kereszténység nem a templom hajdani díszére emlékezett, nem is a rombolásnak a kegyetlen pusztítására, amit már Jézus is megjövendölt: „Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mt 24,2) A keresztények már látták, hogy a környező népek pogány barbársága tönkretette az évezredes vallásos kultúrát, de ők nem a romokra akartak emlékezni. Ezeknek a romoknak a helyén élt, nevelkedett, és majdan a Megváltó anyja lett egy kislány. Az utókornak az emlékezetében a gyermeki életnek a fejlődőképessége fontosabb volt, mint a romok fölött való bánkódás.

A keresztény nép az evangéliumok Jézusától megtanulta, hogy „Isten nem a holtaké, hanem az élőké” (Lk 20,38), aki mindig a fejlődést, a növekedést, az életet akarja és segíti. A történelem teremt romokat, és ez lehet az Isten büntetése is. De Isten nem azért alkotta ezt a világot, hogy azt lerombolják, nem azért teremtett természetet, hogy ezt tönkretegyék, nem azért adott alkotóerőt, hogy azt rombolásra használják, az ember sem azért alkotott művészi dolgokat, hogy az barbár kezek áldozata legyen. Máriának, ennek a kiszolgáltatott, gyenge kisgyereknek az ottléte a hívő ember tudatában azt jelenti: nincs olyan pusztítás, nincs olyan rom, amely fölött az új élet, az ártatlan gyermek ne hirdetné az élő Istent és az Istentől éltetett világot.

A jeruzsálemi templom pusztulásának az emlékei közé a hívő áhítat odahelyezte Máriát. Milyen volt ennek a gyermeknek az élete a templomban? Erről nem szól a hagyomány. Magát ezt a jelenetet is csak a keresztény jámborság őrizte meg. De el tudjuk gondolni, milyen volt ez. Az evangéliumból ismerjük azt a két jelenetet, amikor a gyermek Jézus megjelent a templomban, ebben kereshetünk magyarázatot a mai ünnep tartalmára.

Először negyvennapos korában vitték a templomba (vö. Lk 2,22-38). Felvitték, mert a törvény szerint Istennek akarták szentelni azt, akit Istentől kapott a világ. Ott Simeon és Anna fogadta az áldásnak és az elbocsátásnak, az életnek és a halálnak a csodálatos kettősségével, az anyai örömnek a hétszeres tőrrel való eljegyzésével. Ez a jelenet is bevilágít Mária templomba vezetésének gondolatába. Máriának elsősorban az Istennek szentelt életben kellett növekednie. Az Istennek szentelt élet, a nagyszerű hivatásra való kiválasztás nem képzelhető el másként, csak úgy, hogy gyermekkorától folyamatosan növekedik bele valaki abba a hivatásba, amit az Isten szánt neki. Ez is bemutatás volt. Nem iskolázni vitték Máriát, hanem átadták ajándékként az Istennek, mint ő később a negyvennapos Jézust.

Jézus életében a másik kedves jelenet, amikor tizenkét évesen már ő is fölzarándokolt szüleivel a templomba az ünnepre. Ott maradt, Mária és József hiába keresték. Napok múlva találtak rá, ott ült a bölcs írástudók között, hallgatta és kérdezte őket, és álmélkodtak bölcsességén (vö. Lk 2,41-52). Mária is így lehetett ott a templomban, mint majd később Jézus Atyjának házában: tanult imádságot, áldozatot, Bibliát, jámbor életet. Nyitott szemmel és nyitott szívvel élt ott, mert tudta, hogy csak türelemmel, tanulással, fegyelmezettséggel növekedhet igazán az ember. Mária a templomban töltött évekkel – ugyanúgy, mint a tizenkét éves Jézus – a tanuló ifjúságnak a jelképe. Szép tanítás arról, hogy amíg fiatalok vagyunk, addig kell, vagy addig kellett volna tanulnunk. A gyermekkornak ez az áldása és ez a keresztje. Mária ott töltötte tanulással – hittanórákkal, mondanánk ma –, az éveit, és naggyá, az Isten anyjává növekedett.

Ha Mária tanulóéveire gondolunk, arra, hogy hogyan gazdagodott ő az Istenben, és újra visszatérünk a rommá vált templom keserves képéhez, akkor látjuk az Isten célját. Isten tudta, hogy ezt a templomot, Mária iskolájának az épületét majd lerombolják, de nem ezt tartotta a legnagyobb tragédiának. Amit az a templom hirdetett, amit a templom jelentett az emberek számára, annak nem a könyvekben, nem az épület díszében, de az emberek lelkében kellett tovább élnie. Isten adott Máriát, mint ahogy adott abban a korban ugyanennek a templomnak a kisugárzó köréből Keresztelő Jánost és tanítványokat, vértanú keresztényeket. Isten az intézmények, az épületek által mindig csak egyet akar, emberi lelkeket építeni. Nem védte meg a templomot. Beteljesedett rajta a történelem kegyetlen törvényszerűsége, mert nem az emberek vannak a kövekért; köveket, templomokat az emberekért rendelt Isten, aki nem engedi, hogy a kövek vagy intézményes kövületek ránehezedjenek az emberekre, vagy hogy a kövekkel együtt a lelket is lerombolják.

Máriának a templomba vezetése új világot jelentett, ahogy az ünnepi tropárban énekeljük: „Ma van első jelensége az Isten boldogító kegyelmének és hirdetése az emberek üdvösségének. Az Isten hajlékában nyilván megjelen a Szűz, és Krisztus megjelenését mindenkinek előre hirdeti. Miért is a Szent Szűznek örömmel kiáltjuk: Üdvözlégy, a Teremtő üdvgondozásának teljesülése.” Isten mindig egy dolgot akar elérni, a lelki újjászületést. Az új élet, ami a jeruzsálemi templomban elindult Máriában, hogy majd Jézus halálával az egész világé legyen, az Istennek fontosabb volt, mint a templom évszázados díszét megőrizni.

Mi is elmondhatjuk, hogy romok között élünk, intézmények, épületek, nemzetek romjai között. És kell, hogy ez fájjon nekünk. De azt is tudnunk kell, az Isten ma is csak ártatlan gyermekeken, csak az egész emberiséget átható lelki megújuláson keresztül tudja segíteni a világot. A romok félelmetes jelek, vádló bizonyítékok, mert ha romokat látunk, épületekben, szervezetekben, a társadalomban, ez azt mutatja, hogy a lelkünkben van a romlás, és ezért teremtünk annyi romot magunk körül. De Isten ma sem fog konzerválni társadalmi rendeket vagy intézményeket, nem fog megtartani sem épületeket, sem nemzeteket, ha nem engedjük, hogy újjá alkossa a lelkünket. Mária a jeruzsálemi templom emlékei között ezt jelenti: az Istennek ártatlan gyermekekre, hűséges hívő emberekre, becsületes munkára van szüksége. És akkor a romok helyett majd a lelkekből épül az új világ.

Amikor Jézus tanítványaival a jeruzsálemi templom mellett állt, és a tanítványok az épület szépségével dicsekedtek, akkor Jézus a templom pusztulásáról beszélt: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit itt láttok, nem hagynak követ kövön, hanem lerombolják.” (Lk 21,6) Jeruzsálem lerombolásának a képe a prófétai távlatban egybeesik az Isten ítéletének, a világ végének a képével. Mert az a rombolás, ami ott történt, előjelzése annak, ami Jézus szavaiban is szinte egymás mellett felváltva jelentkezik, hogy a világ végén majd megrendülnek a mindenséget összetartó erők, lehullanak az égről a Nap és a csillagok, és megjelenik a világot ítélő Emberfia (vö. Lk 13,24-27). A jeruzsálemi templom sorsa a hívő emberek számára a világ végső sorsát jelezte elő.

De ebben a végső sorsban ott van az a másik hang is, az igazságos, ha kell, büntetni is tudó Istennek az igazi hangja: „Jöjjetek Atyám áldottai!” (Mt 25,34) Isten ezzel a szeretettel fogadta akkor Máriát, később Jézust, aztán az egész hívő emberiséget. A világ végét jelentő áldás már itt munkálkodik közöttünk, s ha a zsidók a jeruzsálemi templom lerombolását a világ végének félelmetesen dicsőséges jelenetével hozták párhuzamba, ez azt mutatja, hogy a hívő ember mindig tudja, Isten a világot úgy vezeti, a világnak az örömét, a tragédiáit úgy készíti elő, hogy azok szükségszerűen túlmutassanak a világon, beleirányuljanak az örök életbe, az Isten örök országába.

Ez volt a jeruzsálemi templom célja, ezért kellett Máriát is oda vinni. Lám, az épület romba dőlt, a lerombolt épület a világ romlását, a világ végét jelzi, de az az élet, amely Máriában már jelen volt, ami Jézussal valóság lett, az már az egész emberiséget az Isten örök országához kapcsolja. Máriának a templomba vezetése azt jelenti, hogy az Isten nem ezt a világot akarja végső célnak tekinteni, hanem az örök életet készíti elő. Isten nem ezen a földön akar maradandó hazát, vagy lerombolhatatlan templomot, Isten az embert a földi élet hűsége által az az ő örök szentélyébe várja.

Az örök élet kapuja előtt mindnyájan úgy vagyunk, mint a kis Mária a templom kapujánál, lelkesen és szorongva, kiszolgáltatottan és egyedül. Csak egy biztatásunk van: Isten, aki a romok között az embert, az intézmények helyett a lelket, a földi élet helyett az örök hazát alkotta, elég erős, hogy bennünk és körülöttünk tudjon a romokból is új életet fakasztani, és ezekben az új életekben adjon biztatást, bátorítást a küzdésre, kitartásra meghívott egész világnak.

 

Hajdúdorog, 1994. november 21.

Dr. Keresztes Szilárd nyugalmazott megyéspüspök

Nyíregyházi Egyházmegye

Keresztes Szilárd püspök prédikációi, Hajdúdorog, búcsú




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert