A Jóisten kezében van az életünk – Beszélgetés Szocska A. Ábel görögkatolikus püspökkel

A Jóisten kezében van az életünk – Beszélgetés Szocska A. Ábel görögkatolikus püspökkel

A Nyíregyházi Egyházmegye kárpátaljai születésű püspöke rendszeresen látogatja szülőföldjét. Közelről látja, hogy a háborús helyzetben mi a feladatunk keresztényként, és milyen kilátások nyílnak ebben az óriási bizonytalanságban. Bízik a magyarság kárpátaljai jövőjében. A Magyar Kurír munkatársai Nyíregyházán beszélgettek a főpásztorral.

Szöveg: Trauttwein Éva, fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír 2022. május 8. 22:20

– Kárpátaljai születésűként Ön különleges felelősséget érez az ott élők iránt. 

– Többpólusú a munkánk, lelkipásztori és karitatív egyszerre. A segítségnyújtás első lépését a közös imádságban láttam. Amint lehetett, Luscsák Nílus püspök atyával, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye apostoli kormányzójával együtt imádkoztunk a békéért az ukránok lakta Dombón. Szerettem volna kifejezni együttérzésemet a bajbajutottakkal, személyesen meggyőződni a Kárpátalján kialakult helyzetről, és arról, hogy miként tudnánk segíteni. Azóta itthon is többször végeztem Szent Liturgiát az itt lévő menekültekkel és híveinkkel közösen. Kispapjaink is bekapcsolódtak a segítségnyújtásba: felkerestek menekültszállásokat, segítettek a menekültek ellátásában, beszélgettek, vigasztaltak, együtt imádkoztak az emberekkel. A háború első napjától kezdve nagy erőkkel folyt a karitatív munka is: a menekültek befogadása és ellátása, az adományok gyűjtése és kiosztása. Legutóbb az ortodox húsvét előtt jártam Munkácson, elvittem azt a csokoládéadományt, amit a Szent Imre Katolikus Gimnázium és Általános Iskola diákjai húsvéti ajándékként gyűjtöttek össze a Kárpátalján lévő menekült gyerekeknek. Munkatársaimmal fontosnak tartottuk, hogy iskoláinkban a pedagógusokat és a szülőket felkészítsük arra, miként lehet bevonni a gyerekeket egy-egy beszélgetésbe annak érdekében, hogy a háborúval kapcsolatos kérdések a helyükre kerüljenek bennük. A gyerekek hallják, látják a híreket, kérdések merülnek fel, félelmek keletkeznek bennük, ezeknek a feldolgozásában próbáltunk mentálhigiénés segítséget nyújtani nekik. Iskoláinkba befogadtunk menekült gyerekeket, most mintegy hetvenen vannak, ukrán anyanyelvűek. A mieink szépen segítik a beilleszkedésüket. 

– Mi a feladatunk ebben a helyzetben?

– Nekünk, keresztényeknek, papoknak, püspököknek nagyon fontos a szerepünk: az Istenbe vetett hit erősítése. Most igazán nagy szükség van arra, hogy a bajbajutottakhoz elvigyük az örömhírt, az evangéliumot. Látjuk, hogy egyik napról a másikra minden megváltozott. Mi Európában abban a kényelmes helyzetben éltünk, hogy előre tervezhettünk, lehettek nagy álmaink. A koronavírus-járvány figyelmeztetés volt arra, hogy figyeljünk oda jobban a keresztény életünkre, éljük meg mélyebben a hitünket. De mintha nem vettük volna elég komolyan ezt a helyzetet. Úgy gondoltuk, ettől rosszabb nem jöhet, és már épp kezdtünk fellélegezni, amikor egy sokkal súlyosabb csapás ért bennünket: a háború. Most még inkább megtapasztaljuk, mennyire kiszolgáltatott és törékeny az emberi életünk. Bízom abban, hogy felértékelődik az evangélium üzenete, és ezt meg is tapasztaltam a menekültekkel való találkozásaim során. Amikor megkérdeztem őket, hogy miben segíthetek, mindenkinek az volt az első kérése, hogy imádkozzak értük és a szeretteikért, mert érzik, hogy a Jóisten kezében van az életük. Más segítséget csak ezután kértek.

Az imádság elkíséri az embert, bárhová kerül is. Hiszem, hogy az imádságnak nagy ereje van, valóban segít. Megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy még többet kell imádkoznom azokért, akik bajban vannak.

– Milyen tapasztalatai vannak arról, hogy miként élik meg az emberek Kárpátalján a Magyarországtól kapott segítséget? 

– A menekültek és az ott élők is nagyon hálásak a sok segítségért, jó érzés nekik, hogy nem feledkeztünk meg róluk. Látják, hogy Magyarország egy emberként állt melléjük, és értik, hogy van, amiben nem tud segíteni. Véleményem szerint hangot kell adni annak, hogy egy háborúban álló országot nem csak fegyverekkel lehet támogatni. Jó volna, ha a médiában minél több tudósítás jelenne meg arról, mekkora összefogás valósult meg az ideérkezők befogadása és a Kárpátalján maradottak ellátása érdekében anyagiak terén, illetve az élelmiszer- és az egészségügyi ellátásban. A segítségnyújtásnak számtalan formája van, a segélyszervezetek tonnaszámra viszik az adományokat a határon túlra. A segítségnyújtás békés útja legalább annyira fontos, vagy még fontosabb, mint a fegyverutánpótlás biztosítása. Mi erre helyezzük a hangsúlyt, és én is ezt próbálom kifejezni a látogatásaimmal. Imádkozunk a békéért, és támogatjuk a bajbajutottakat az adományainkkal.

– A múlt héten fotós kollégámmal elkísértük Kárpátaljára a Katolikus Karitász orvosmisszióját. Számos településen jártunk, és láttuk, hogy az ott élőkben óriási a bizonytalanság a jövőt illetően. Nem tudják, hogyan lehet újra béke, amikor annyi körülöttük a harag és a düh. 

– A béke az emberi szívekben kezdődik, kölcsönös megbocsátással. Amíg ez nem születik meg, addig a tárgyalóasztalnál sem jutnak előbbre a dolgok. Mi Magyarországon a béke pártján állunk. Valóban tömérdek indulat szabadult fel az Ukrajnában élő emberekben, és a valódi megbékéléshez hosszú idő kell. Félek, hogy hosszú távon ezek az indulatok fogják meghatározni az Ukrajnában élők egymáshoz való viszonyát. Most van egy bizonyos nyugalom Kárpátalján, az emberek remélik, hogy oda talán nem ér el a háború, ugyanakkor óriási a bizonytalanság. Hogyan tovább?

Nekünk, keresztényeknek az a dolgunk, hogy lelki síkon, az evangélium szellemében közelítsünk a történésekhez és egymáshoz. Olyan helyzet ez, amit nekünk is meg kell tanulnunk kezelni. Senki nem volt felkészülve rá, és nincs más recept, mint a megbocsátásba vetett hit.

Ebbe kell kapaszkodnunk, a többi csak találgatás. Hogy mit hoz a holnap, az a Jóisten kezében van. 

– Hogyan látja a kárpátaljai magyarság helyzetét?

– A kárpátaljai magyarok már a háború előtt is szoros kapcsolatot ápoltak az anyaországgal. Sokan itt találtak munkát, de ragaszkodtak a szülőföldjükhöz, az otthonukhoz. Most, hogy kitört a háború, a magyarlakta települések nagyon elnéptelenednek. Odahaza inkább az idősebbek, nők és gyerekek maradtak. A lebombázott városokból Kárpátaljára menekülők, látva a békés viszonyokat, szívesen maradnak ott, hiszen nincs is hová menniük. Házakat, lakásokat próbálnak bérelni, egyesek vásárolni. Már elindult egy természetes népességcsere, akár tetszik, akár nem. Ha ez így folytatódik, hosszú távon az idős, egyedülálló emberek fognak Kárpátalján maradni. A többiek a jobb élet reményében elindulnak, és letelepednek Magyarországon vagy máshol.

Elvándorlást látok, és ha ez így folytatódik, el fog fogyni Kárpátalján a magyarság. 

– Miben bízik?

– Keresztény emberként bízom abban, hogy Isten mindent a javunkra tud fordítani. Hogyan láthatnám ezt másként éppen most, a húsvét ünnepkörében, amikor Jézus Krisztus halálból való feltámadását ünnepeljük? Az amúgy is nehéz helyzetben lévő, gazdasági nehézségekkel küzdő Ukrajnának tragikus ez a háború. Nem vagyok politikus, de egyértelmű számomra az is, hogy hatással lesz Magyarországra és egész Európára. A lelki irodalomban számtalan megfogalmazását találjuk annak, hogy az örök élet szempontjából nézve nem véletlen, ami történik velünk. Nehézségeink többsége bűneink következménye, és ez nemcsak az egyes emberre, hanem a nemzetekre és akár globálisan is értendő.

Nem élhetünk abban a hitben, hogy tetteinknek nincsenek következményei. Igenis vannak. Amikor szenvedés ér minket, arra is gondolhatunk, hogy ezáltal egy nagyobb rosszat kerülhetünk el, például a kárhozatot.

A lelki irodalom azt is megfogalmazza a nehézséggel kapcsolatban, hogy a keresztény ember számára az a tanúságtétel ideje. Azt mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy a rosszat, a háborút, ártatlan emberek szenvedését Isten nem akarja. Én ebből táplálkozom. A nehézségek idején a Jóisten hozzánk való viszonyát leginkább az orvos-beteg kapcsolathoz tudnám hasonlítani. Ha az orvos jót akar a betegnek, mennyivel inkább javunkat, „gyógyulásunkat” akarja a Jóisten!  Én bízom a segítségében.

Szöveg: Trauttwein Éva, fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír

Nyíregyházi Egyházmegye

Ukrajna, háború, Szocska Ábel, interjú
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2022 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert