Interview with priest Ivancsó Bazil

Ivancsó Bazil, a sportzarándok pap – interjú

Különleges színfolt a sportoló papok között Ivancsó Bazil görögkatolikus pap, aki a sportzarándoklat fogalmához kapcsolódóan a kerékpáros utak lelki és közösségi dimenzióját hangsúlyozza. Közel harmincezer kilométer van már a háta mögött, amit huszonöt év alatt tett meg a kerékpárján. Idei nyári zarándoklatán a Częstochowa–Vilnius útvonalat járja be. Tolcsván, a parókiáján beszélgetett vele az Új Ember munkatársa.

Szerző: Trauttwein Éva, fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír2022. július 20. 21:10

– Mikor indult az első kerékpáros útjára?

– Az első kerékpáros kiránduláson még diákkoromban vettem részt, az akkor még novíciuséveiben járó Kelemen Áron OSB hívott meg erre néhányunkat. Öt egykori és mai bencés apátságot kötöttünk össze az út során, a Dunántúl jelentős részét bejárva, Pannonhalmától Celldömölkön, Bakonybélen, Tihanyon át Zalavárig. Tizennégy évesen nagyon megszenvedtem a Bakonyt, nekem az még nagyon mély víz volt, hiszen azelőtt soha nem jártam kerékpárral hegyvidéken, és igazán nagy távokat sem teljesítettem. A túra vége felé már nagyon kedveszegett voltam.

– Mégsem vesztette el a lelkesedését, és nem mondott búcsút a kerékpározásnak.

– Valóban nem. A következő nyáron már saját szervezésű túrára indultunk osztály- és évfolyamtársaimmal, természetesen a hegyekbe. Kerestük az eldugott utakat, szép hegyi kalandokban volt részünk. Az erdészek által használt belső utakat fedeztük fel. Sok helyütt szinte harapni lehetett a levegőt, nagyon jó volt a hűvösséget adó, hatalmas fák alatt kerekezni hegynek föl, völgynek le. Ekkor végleg megerősödött bennem, hogy a kerékpározás lesz a sportom.

– Hová vezettek az első útjai?

– Gyerekkorom óta élt bennem a vágy, hogy világot lássak. Vallom, hogy először is a hazánkkal kell megismerkednünk, azzal a hellyel, ahová születtünk. Sorban jöttek a nagy tájaink: először a Zemplén, majd a Bükk, a Börzsöny és a dunántúli magaslatok következtek. Újabb korszak kezdődött, amikor már papként a hittanosoknak kezdtem kerékpáros utakat szervezni. Bejártuk a Bodrogköz mindkét határ felőli oldalát, eljutottunk Kárpátaljára, felfedeztük a szabolcsi tájakat. Az észak-magyarországi régióban minden falut felkerestünk, és mára bebicikliztük Magyarország jelentős részét. 

Készítettem egy atlaszmásolatot, amelyen pirossal jelölöm a már megtett utakat. Vannak oldalak, amelyek már tiszta pirosak.

– Mi jelentette a kerékpározásban a legfőbb vonzerőt?

– Miközben barátságok születtek, a fiatalokkal megismertük a hazánkat. Nem autóval átsuhanva a tájon, hanem közel kerülve a természethez, az emberekhez. Kerestük a hegyeket, mert kellett a kihívás is. De nem voltak ezek brutális távok, óriási kihívások, általában csak negyven-ötven kilométer. Középiskolás gyerekekként ezt könnyen és jókedvvel meg tudtuk tenni. Délutánra megérkeztünk az úti célunkhoz, este tábortűzzel zártuk a napot. Nagyon jó hangulatú kirándulások voltak. Később görögkatolikus papcsaládok gyerekeit gyűjtöttem össze, hogy kialakuljon közöttük az összetartozás. Aztán lassanként a papi életem fontos részévé váltak ezek az utak, és idővel zarándoklattá alakultak.

– Hogyan kezdődtek a hosszútávú kerékpáros zarándokutak?

– 2017-ben Orosz Atanáz püspök atya javaslatára indultam el a Mariazell–Csíksomlyó útra. 1369 kilométert tettünk meg. Felmerült bennem a gondolat, hogy észak-déli irányban is zarándokolhatnánk, így jártuk be három nyár alatt a Częstochowa–Međugorje útvonalat. Idén továbbmegyünk, és Częstochowától eljutunk majd Vilniusig. 

– Milyen megterhelést jelent a Częstochowa–Vilnius táv? Elkezdte már a felkészülést?  

– 789 kilométert teszünk meg nyolc nap alatt. A terep nem nehéz, a lengyel és a litván alföldön haladunk át. De ehhez is kell erőnlét, a lelkesedés kevés, fizikailag is bírni kell. A sportzarándoklat testi-lelki kihívás, felkészültséget, odafigyelést igényel. Előzetesen azért készülni kell rá, edzeni, hogy minden reggel képes legyek felülni a nyeregbe, és letekerni a napi mintegy száz kilométert. 

Ahogy kitavaszodik, engem le se lehet rángatni a nyeregből. A kerékpár számomra a fő közlekedési eszköz, és minden út egyben készülés a nagy nyári zarándoklatra.

De nem hívnám ezeket feltétlenül edzésnek, egyszerűen szeretek kikapcsolódni, a sűrű papi munkában erre is szükség van.

– Az első kilométerek után megszokja a szervezet a terhelést?

– Az út kezdete, nagyjából az első száz kilométer mindig nehéz, aztán hozzászokik a test a terheléshez. De a nyereg, bármilyen puha, fel tudja törni az ember hátsóját. Ezt a negyedik-ötödik nap táján kezdjük érezni, onnantól már a párnázott ülés és nadrág sem elég. Mindenesetre a kényelmetlenségek ellenére azután is bírni kell, és szoktuk is. Reggelente hideg vízzel lezuhanyozom, így az első tíz kilométer sokkal könnyebben megy.

– Testi-lelki kihívást említett. Mit jelent valójában a sportzarándoklat?

– A testi vonatkozásokról már beszéltem. Emellett a lelki hozzáállás is meghatározó. Ha befelé figyelek, egy-két nap elteltével a lélek megnyílik Isten felé. Az úton szentmisét mutatok be, útközben egymást váltják a közös imádságok és a csendes tekerés, lehetőség van lelki beszélgetésre, szentgyónásra is. Fontosak a megosztások. A zarándoklat így lelki megerősödést is jelent. Azáltal is erősíti a hitéletet, hogy látjuk más népek buzgóságát. 

A Mária-út által érintett országokban számos helyen tanúi lehetünk a népi vallásosság szép példáinak.

A szentmiséken mindenütt tele vannak a templomok, a kisebb településeken nyitva tartják a templomok kapuit, az emberek délutánonként egyszerűen bemennek, keresztet vetnek, letérdelnek, a Jóistenhez fordulnak, megbeszélik vele a napjukat, így mennek haza. Ha látok olyan közösségeket, amelyek az enyémnél példaadóbban élnek, az ösztönöz, arra tanít, hogy lehetne így is, még jobban, még szebben, Istennek még inkább tetszően élni.

– Hogyan viszonyulnak az út során a természetnek való kiszolgáltatottsághoz?

– Nem egyszer, nem kétszer bőrig áztunk már, ennek az életformának ez is velejárója. De bennem nem ez marad meg, sokkal inkább a természet közelségének élménye. Ha elcsendesedek, és csak arra figyelek, hogy mi van körülöttem, a madárdalra, a szél susogására, akkor a természet részének érzem magam. 2005-ben egy kispaptársammal Bécstől Máriapócsig tekertünk. Annyira törekedtünk arra, hogy zarándoklatként éljük meg az utat, annyira átimádkoztuk, hogy – nehezen mondom, de úgy gondolom, nem volt véletlen – 

a Jóisten teremtményei egészen közel jöttek hozzánk, mint egykor Assisi Szent Ferenchez. Huszonöt-harminc kilométeres óránkénti sebességgel tekertünk, és énekesmadarak jöttek mellénk, kilométereken át velünk haladtak.

– Milyen élményei vannak a saját határainak megtapasztalásáról?

– Egyszer nagyon közel álltam ahhoz, hogy feladjam. A már említett Bécs–Máriapócs úton történt, 2005-ben, a harmadik máriapócsi könnyezés századik évfordulóján. Négy nap alatt kellett megtennünk a hatszáz kilométert. Az első napon, amikor már túl voltunk az aznapi táv kétharmadán, Mosonmagyaróvár környékén embertelen ellenszelet kaptunk. Akkor megfordult a fejemben, hogy itt a vége. De nem adtam fel, akármilyen kellemetlen volt is, mentem tovább, és nem bántam meg, mert a többi nap csodaszép élményeket hozott. Vezetőként a kerékpáros zarándoklatokon feladatom a csapat motiválása is. Végig egymást bátorítva, biztatva haladunk az úton. Közösen átimádkozzuk a nehézségeket, és hálát adunk a mindennapi távok után. A közös haladás, az együtt szerzett élmények, a kalandok és a közös imádság tart össze minket, s ez mindnyájunkat előrevisz.

– Említette, hogy milyen fontosak a megosztások. 

– A sportzarándoklat közösségi élmény. Együtt haladunk, jókat beszélgetünk, megismerjük egymás örömeit, gondjait, rálátunk egymás életére, és ez lelki összerázódáshoz vezet. 

Leginkább az tesz minket fegyelmezetté, hogy összetartozunk, egy csapat vagyunk. Nem az a célunk, hogy legyőzzük a másikat, hanem hogy végig együtt maradjunk. A lemaradókat bevárjuk, megpihenünk, ha kell, lelket öntünk egymásba. 

Együtt élünk át mindent, egyszerre dobban a szívünk. Nagyon jó így beérni a célba. A legnagyobb szeretettel öleljük át egymást, gratulálunk egymásnak, és mindannyiunkat eltölt a hála minden közösen átélt kalandért, nehézségért, örömért.

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 26-i számában jelent meg.

Szerző: Trauttwein Éva, fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír

Nyíregyházi Egyházmegye

interjú, zarándok pap, Ivancsó Bazil, sportzarándok
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

HERE YOU ARE: NEWS

BACK TO TOP


FOLLOW US ALSO IN THE SOCIAL MEDIA:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2022 Eparchy of Nyíregyháza

Development: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert