Személyes emlékezés XVI. Benedek pápára

Személyes emlékezés XVI. Benedek pápára

Dr. Ivancsó István atya gondolatait olvashatják a 2022. december 31-én elhunyt emeritus pápáról.

Szöveg: dr. Ivancsó István, fotó: Franco Origlia / Getty Images, magánarchívum2022. december 31. 22:00

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 265 napja íródott

XVI. Benedek pápával még bíboros korában kerültem kapcsolatba. Ténylegesen akkor, amikor meghívott a Nemzetközi Teológiai Bizottságba, ahová az ő javaslatára az elődje, az immár szent II. János Pál pápa nevezett ki. Ez a kapcsolat a bizottságban való munkálkodásunk folyamán vált szorosabbá. Az első ötéves ciklusban öt, a másodikban pedig egy esztendőt tölthettem vele a közös munkálkodás folyamán a plenáris üléseken. Levelei végén több, saját kézzel írt aláírását is őrzöm. Ámde a legbecsesebb számomra az az aláírása, amelyet külön kérésemre adott autogramként 2004-ben. Ekkor jelent meg egy tanulmánykötet a Vatikánban, s a bizottsági munka egyik szünetében megkértem, hogy dedikálja nekem. Kikerestem azt a lapot, ahol az ő tanulmánya kezdődik, s oda írattam vele a nevét. Lehet, hogy szokatlan volt a kérésem, ugyanis a bizottság többi huszonkilenc tagja közül senki sem kért tőle autogramot. De ő semmi meglepődést nem mutatott. Mindenesetre, számomra szép és féltve őrzött emlék Ratzinger bíboros úrtól, ugyanis ekkor még nem pápa volt, hanem a bizottságunk elnöke, illetve a Hittani Kongregáció bíboros prefektusa.

Hogy emlékeimből mit emelnék ki vele kapcsolatosan? Nyilván nem én vagyok hivatott életútját, teológiai és egyházfői munkáját értékelni. De olyan személyes élményeim vannak vele kapcsolatban, amiket talán érdemes másokkal is megismertetni.

Mindenekelőtt a figyelmességét emelem ki. Ez alatt nem csupán az udvariasságát értem – bár teljesen és tökéletesen érvényes rá az is. Sokkal inkább érvényes ez arra, hogy a közös munka folyamán mennyire figyelt, mennyire „jelen volt”. Folyamatosan. Nem kerülték el a figyelmét a hozzászólások, a legjelentéktelenebbnek tűnők sem. Az egész heti plenáris ülés folyamán mindvégig jelen volt közöttünk, soha nem hiányzott. Utódai, Levada bíboros, illetve Ladaria (akkor még csak) érsek kihagytak egy-egy ülést. Ám ahogy Ratzinger bíboros ott volt, tényleg „ott volt”. Figyelt és jegyzetelt. Olykor a szemüvege fölött oldalra kisandítva. Láttam, hogy grafitceruzát használt az íráshoz, s ha jól láttam, gyorsírással jegyzetelt, vagy legalábbis a saját írásmódján írt (nyilván nem kell azt elképzelni róla, hogy parlamenti gyorsíróként minden szót lejegyzett volna).

Magával ragadónak éreztem sziporkázó tudását. Követte a munkánkat, irányította is, bár ez főleg a bizottság általános titkárának volt a feladata, olykor pedig, amikor szükségesnek tűnt, összegezte az elhangzott véleményeket. És itt tapasztalhattuk meg mindannyian – harmincan voltunk a bizottságban – az éles logikáját, szintetizáló képességét. Mindig a lényegre irányította a figyelmet. Emlékezetes marad számomra egy különleges eset. Bíborosként utoljára irányította a heti munkánkat – bár ezt akkor még nem tudhatta, mint ahogy mi sem –, s a munkálkodás zárásaként összefoglalót tartott. Felállt az u alakban rendezett asztalok végén, kezébe fogott egy tenyérnyi papírt, amelyen a vázlata volt, s ékes latin nyelven egy ragyogó beszédet mondott. A végén sajátosan somolyogva meg is jegyezte, hogy talán utoljára hangzott el a bizottságban latin nyelvű beszéd. Valószínűleg igaza is lett. Legalábbis a következő években, amíg a bizottság tagja voltam, nem történt hasonló eset.

XVI. Benedek pápa bizonyára nem véletlenül kapta a teológus pápa elnevezést. Könyveiből, írásaiból ismertük és ismerjük egyedülálló teológiai munkásságát. Nem véletlen, hogy ő lett a Hittani Kongregáció prefektusa. Milyen nagyszerű élmény volt számomra élőben megtapasztalni a teológiáját, amit átadott nekünk!

A személyességét is meg kell említenem. A heti munkánk minden reggel szentmisével kezdődött. S amikor ő is velünk együtt koncelebrált, észrevettem, hogy milyen figyelmesen szemléli a görög katolikus miseruhámat, már az öltözködéstől kezdve. Nekem ugyan nem mondta azt, amit egyszer Szilárd püspök úrnak: „Die byzantinische Kirche in ihrem vollen Glanz!”, de látszott rajta, hogy mennyire értékeli. A szertartás folyamán is többször rám nézett, szemkontaktusban voltunk. Érdekes módon ez megmaradt a későbbiekben is: amikor már pápaként fogadott bennünket – szokás szerint – a heti munkánk végén, mindig észrevettem, hogy a kihallgatáson gyakran rám néz. Pedig itt már nem liturgikus ruha volt rajtam. Igaz, a bizottságnak egyedüli görögkatolikus tagja voltam. Amikor a Rupnik atya által gyönyörű mozaikokkal díszített pápai magánkápolnában miséztünk együtt, ugyanezt tapasztaltam: többször rám nézett, figyelt. Az egyházam iránti megbecsülése jegyének veszem ezt a tényt.

Abban a szerencsében részesültem, hogy részt vehettem XVI. Benedek pápa beiktatási szentmiséjén is a Szent Péter téren. Valójában ez – ahogy ő nevezte – a „péteri szolgálat” kezdetét jelentette számára. Ekkor hallottam őt pápaként először élőben megszólalni, s mély nyomot hagyott bennem a mondanivalójának kettős gondolata. Felhívta a figyelmet arra, hogy az egyház életében mennyire fontos a relativizmus és a szubjektivizmus veszélyének elkerülése. Ez aztán végigkísérte pápaságának egész idejét.

A pápával való személyes találkozások közül egyet szeretnék kiemelni. A néhány mondatos, egy-két perces, kézfogással és gyűrűcsókkal kísért találkozás alkalmával mindig mondtam neki, hogy a magyar görögkatolikus egyház tagjai (a kispapokkal együtt, akiknek rektora voltam) imádkoznak érte. S az emlékezetes eset alkalmával kértem, hogy imádkozzon a hazámért, mert nagy szüksége van rá. Majd a földbe gyökerezett a lábam, amikor azt válaszolta, hogy igen, megteszi, mert most lesz az 1956-os forradalom évfordulója. Ezt nem a titkára súgta neki! Igen! Ilyen hatalmas tudása, ilyen nagy világszemlélete volt!

Visszatérek emlékezésem elejére. Amikor azt a bizonyos autogramot kértem Ratzinger bíboros úrtól a könyvbe, roppant készségesnek nyilatkozott. Kissé bátortalanul léptem oda hozzá, főleg azt látva, hogy senki más nem tesz olyat, hogy aláírást kérjen tőle. Már nyúlt is a mindig nála lévő fekete táskájába, vette elő a tollát az íráshoz. S hogy zavarba ne jöjjön, eléje tartottam a kitűzőmet, amelyen a nevem szerepelt, tudván azt, hogy – bár többször hallhatta – nem egyszerű leírni. Hálásan pillantott rám a sanda mosolyával, s már betűzte is nevemet az autogramhoz. Jómagam pedig hálásan köszönöm neki ezt az ajándékot.

Aztán a nyugdíjas pápa még ezt is felül tudta múlni. Ugyanis még karácsony előtt megkaptam tőle az ajándékát, a személyesen nekem dedikált liturgikus könyvét. Egy jó hónappal a halála előtt, 2022. november 22-én írta alá és küldte vele az áldásával együtt. Szilveszterkor pedig a mennyei Atyához költözött. Így most már odafentről kérhetem az áldását…

Szöveg: dr. Ivancsó István, fotó: Franco Origlia / Getty Images, magánarchívum

Nyíregyházi Egyházmegye

in memoriam, Benedek pápa, gyász
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2023 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert