„A szamaritánus Krisztus, Aki bort és olajat tölt sebeinkbe, vagyis a szentségekkel megerősítve lehetővé teszi, hogy a lélek betegségei gyógyulásnak induljanak. Krisztus felemel és elvisz a fogadóba, az Egyházra bíz, míg újra el nem jön." – elmélkedések Kicsák János atyával Pünkösd utáni 25. vasárnapon.
Szent István Társulati Biblia - Lukács evangéliuma - Lk 10,25-37 (szentiras.hu)
Krisztusban Kedves Testvérek!
Az irgalmas szamaritánus történetét, mely az általános műveltség részévé vált, napjainkban elsősorban mint erkölcsi tanítást közelítjük meg. A másik embernek nyújtott segítség gondolata, mely minden különbséget legyőz, sokak számára szimpatikus azok közül is, akik nem hisznek, nem élnek vallásos életet. Igazából a jézusi tanítások közül talán ezzel a történettel azonosul legkönnyebben az a zsidó-keresztény kultúrán felnőtt XXI. századi nemzedék, aki leginkább szabadulni óhajt gyökereitől. Keresztényként sokszor találkozunk azzal az elvárással, hogy mindenkin segítsünk válogatás nélkül, minden körülmény között. Szívesen keltenek bennünk lelkiismeretfurdalást és gyakran hitünket kérdőjelezik meg, ha nem úgy és nem akkor segítünk, amikor elvárják tőlünk.
Talán ezért is fontos, hogy néha mi magunk is, keresztény hitüket megélő katolikusok visszatérjünk a gyökereinkhez és ha szükséges, mélyére ássunk hitünknek. Az első századok egyházatyái ugyanis másképp közelítették meg ezt a történetet, pontosabban az erkölcsi üzenet – mely egyébként nem vitatható módon valóban fontos – másodlagos volt. Az egyházatyák korában ez a Krisztusi tanitás sokkal inkább az ember létére, a teremtett világban elfoglalt állapotára mutatott rá:
A történetben szereplő ember a bűnben elbukott Ádámot, vagyis az emberiséget jelöli. Ahová tart, Jeruzsálem, az Isten országát jelenti. A rablók az ördög, a világ kísértései, mely sebeket okoz az ember lelkén. A pap és levita jelenti az Ószövetséget, mely törvényei önmagukban nem elegendők a sérült emberi természet számára. A szamaritánus Krisztus, Aki bort és olajat tölt sebeinkbe, vagyis a szentségekkel megerősítve lehetővé teszi, hogy a lélek betegségei gyógyulásnak induljanak. Krisztus felemel és elvisz a fogadóba, az Egyházra bíz, míg újra el nem jön. A fogadósok, a püspökök, papok, diakónusok azzal a felelősséggel kapják bérüket, hogy minden rájuk bízottról el kell számolniuk.
Miért fontos számunkra ma ez a talán első hallásra nehezen érthető magyarázat? Azért, mert nem az eszközre, hanem sokkal inkább a célra helyezi a hangsúlyt. Rámutat arra, hogy jelenlegi életünk nem teljes. A bűn sebeket okoz, mellyel önmagunknak és másoknak ártunk. Talán nem túlzok, ha azt mondom mindannyian tele vagyunk sebekkel, mint az úton heverő férfi. Gyermekkori traumák, az ifjúkor megnem értettsége, kudarc a családi életben vagy a munkában, betegség vagy egy szeretett hozzátartozó hiánya. Bűnök, melyeket elkövettem vagy ellenem követtek el. Ezek mind sebek, melyeket Krisztus gyógyíthat itt, az Egyházban, ahol gondoskodik rólunk a szentségekkel megerősítve.
Érdekes fogadó az Egyház, mert sokszor itt a fogadós is sebeket hordoz. Nem azért vagyunk itt, mert ez a Hilton szálló a maga kényelmével és pompájával. Az Egyház nem a muzulmánok paradicsoma, ahol minden kívánságunk teljesül. Az Egyház sokkal inkább egy rongyos istállócska a maga tökéletlenségével. Itt csupa sebeket hordozó ember van, akik nem tökéletesek és hibátlanok, de vágynak a gyógyulásra. Egymást ápolgatjuk, mert a Mesterünk, az igazi Szamaritánus erre tanított minket. A mi fogadónk nem attól szép vagy jó, hogy tökéletes, hanem attól, hogy mindig van benne hely egy új betegnek.
A keresztény ember szeretetteljes cselekedete tehát nem szociális munka. Nem kötelezettség, melyet bárki ránk róhat vagy elvárhat tőlünk. A mi cselekedeteink arra az emberi méltóságra emelnek fel, melyet az Istentől kaptunk, és amitől a szó valódi értelmében emberré leszünk. Ezt életünk során tökéletlenül tesszük, sokszor gyöngék vagyunk és az is lehet, hogy sebeink miatt nincs erőnk másokról gondoskodni. Így tehát saját belső meggyőződésünk, az Egyház közössége, a Krisztustól kapott lelkierő kell, hogy meghatározza, mikor és hogyan tudok segíteni. Tökéletlenek vagyunk egy olyan világban, mely tökéletességet vár el mindenkitől, s ennek súlya alatt roppant össze emberi életeket. Vállaljuk hát fogadónk, az Egyház gyöngeségét és hiányosságát, de ne mondjunk le arról, hogy tökéletessé szeretnénk tenni azt. Így várjuk a közénk újra érkező Krisztust, Aki érkezésével majd megvalósítja mindannyiunk gyógyulását!
Ámen
Az elmélkedést meghallgathatja a különféle podcast szolgáltatóknál:
Nyíregyházi Egyházmegye on Apple Podcasts
Nyíregyházi Egyházmegye/Podcast on Spotify
Nyíregyházi Egyházmegye - YouTube
Szöveg: Kicsák János, fotó: Juhászné Szabó Erika/Nyíregyházi Egyházmegye
Nyíregyházi Egyházmegye
H | K | SZ | CS | P | SZ | V |
---|---|---|---|---|---|---|
1 |
||||||
2 |
3 |
4 |
5 |
6 |
7 |
8 |
9 |
10 |
11 |
12 |
13 |
14 |
15 |
16 |
17 |
18 |
19 |
20 |
21 |
22 |
23 |
24 |
25 |
26 |
27 |
28 |
29 |
30 |
31 |