HÍRARCHÍVUM

Karácsonyi szertartásaink értelmezése

Karácsonyi szertartásaink értelmezése
2011. december 20. 12:21

A keleti egyházak liturgikus gazdagságáról elismerően nyilatkozott a nemrég boldoggá avatott II. János Pál pápa „Orientale Lumen” kezdetű apostoli levelében. Ennek a gazdag örökségnek a megőrzésére szólít fel bennünket a Keleti Egyházak Kongregációja által kiadott, és nyomtatásban már megjelent „Liturgikus Instrukció” is, mely „el akarja mélyíteni a hiteles keleti hagyományok hatalmas kincseinek ismeretét, melyeket féltő gonddal kell őrizni, s át kell adni minden hívőnek”.

Így mi sem újításként, hanem a Keletre jellemző, szimbólumokkal gazdagon megtöltött szertartási örökségünk megőrzéseként, illetve elfeledett kincseink felélesztéseként fogalmaztuk meg ezen ismertetőt, ami szeretné olvasóit bevezetni abba a csodálatos világba, mely a Megváltó születésének ünnepét körülvevő istentiszteleteken keresztül akarja lelkünket és testünket bevonni az egész világmindenség karácsonyi örömébe.

Ajánljuk tehát fiataloknak és időseknek egyaránt, akik szeretnék megismerni a bizánciak karácsonyi istentiszteleti rendjét, s – mai szóval élve – szeretnék nyitott szívvel megérteni mi illő vagy épp mi nem „kompatibilis” ősi hagyományunkkal!


A görög liturgikus könyvek, illetve a régebbi orosz tipikonok a megtestesülés ünnepéhez a „Pászka” jelzőt illesztik.  Ugyanazt a kifejezést alkalmazzák tehát, melyet mi őseinktől, és hazai görögkatolikus szokásvilágunkban a Húsvét ünnepéhez kapcsolunk: Pászka = Húsvét. De milyen Pászkáról van itt szó? Vajon mi okból teszik ősi könyveink egyenlővé Karácsonyt a Pászkával? 

Kelet a Karácsonyt Húsvéttal együtt „Pászkának” nevezi, mert nagyon szoros a kapcsolat a két ünnep között. A feltámadás előfeltétele a megtestesülés: Jézus megszületik, hogy szenvedjen és meghaljon értünk, és feltámadásával megnyissa a bezárt Éden kapuit. Már Karácsonykor elhozta nekünk az üdvösséget, az isteni életet, amely Benne kezdettől fogva teljes, számunkra pedig a feltámadással és mennybemenetellel teljesül be.

Érdemes liturgikus énekeink közül néhány egyezést is felidézni. Szembeötlő a párhuzam, ha például egymás mellé állítjuk a két ünnep 9. királyi imaórájának 6. hangú záró sztihiráit:

 

KARÁCSONY

HÚSVÉT

Ma születik a Szűztől a minden teremtményt fenntartó Isten. (Háromszor)

Ma a fára függesztetik az, ki a földet a vizekre függeszté; (Háromszor)

És emberként pólyába takarják a természete szerint testnélkülit.

Töviskoszorúval koszorúzzák az angyalok királyát,

Jászolban fekszik az Isten, aki egykor, kezdetben megszilárdította az egeket.

vörös ruhába öltöztetik azt, ki az egeket felhőkkel felruházta,

Emlők tejével táplálkozik, ki a pusztában mannát árasztott a népre.

veréssel illetik azt, ki a Jordán vizében Ádám bűnét lemosta;

Bölcseket hív magához az Egyház Jegyese.

szögekkel kegyetlenül fölszögezik az Anyaszentegyház üdvözítő Jegyesét,

Ajándékukat elfogadja a Szűznek Fia.

lándzsával átdöfik a Szűznek Fiát.

Leborulunk a te születésed előtt, Krisztus! (Háromszor)

Leborulunk a te kínszenvedésed előtt, Krisztus! (Háromszor)

Mutasd meg nekünk a te dicsőséges Istenjelenésedet is!

Mutasd meg nekünk a te dicső föltámadásodat is!

 

Nem feledhetjük azonban Karácsony és Vízkereszt kapcsolatát sem. Eredetileg január 6-án ünnepelték az Isten megjelenésének eseményét, ez az Epifánia (Úrjelenés). Később a pogány napünnep (Sol invictus) kiszorítása miatt került december 25-ére, és így lesz egyik nap a születés másik a Jordánban való keresztelkedés ünnepe. Ez utóbbi neve továbbra is Epifánia, hiszen 30 évi rejtett élete után ekkor jelent meg Jézus nyilvánosan az emberek között.

Így azon sem csodálkozhatunk, hogy karácsonyi és vízkereszti szertartásainkat is a húsvétiak mintájára alkották. Mindhármat megelőzik a királyi imaórák, mindegyik előestéjén vecsernyével összekötött Szent Bazil Liturgiát végzünk, mindegyiket megelőzi a Nagy esti zsolozsma a Velünk az Isten izaiási énekkel – igaz, Húsvét esetében ez jóval előrébb kerül. Maga a Születés ünnep előtti hét pedig fő vonalakban a Nagyhét szertartásainak rendjét tükrözi, s némileg érvényes ez a Vízkereszt előtti napokra is.

Tudjuk azt is, hogy amint Húsvétot, úgy Karácsony ünnepét is megelőzi a 40 napos böjt.

Lássuk mindezek karácsonyi értelmezését!

 

1. Királyi imaórák

Az ún. királyi imaórákat évente három alkalommal imádkozzuk: Karácsony és Vízkereszt előestéjének délelőttjén, illetve Nagypénteken. E napokon a szokásos (állandó) három zsoltárból csak egy marad meg, a másik kettő mindig az adott ünnep mondanivalójához igazodik. Az órákon ószövetségi jövendöléseket, valamint Apostolt és Evangéliumot is olvasunk, s a szertartás középpontja ilyenkor az Evangéliumok felhangzása, illetve a 9. imaóra záró sztihirája, amely mintegy megnyitja az ünnepet.

A karácsonyi királyi imaórák a keleti egyházban különös jellegzetességekkel is bírnak. Egyes hagyományokban a megszokott módon végzik (az Evangéliumra kinyílik az ikonosztázion középső kapuja, majd bezárul), másutt végig nyitott királyi ajtónál imádkoznak, jelezvén, hogy Krisztus születésével számunkra is megnyílik az ég. Sok helyütt a templom közepén, az analogionon (képcsókoló állványon) helyezik el az Evangéliumos könyvet, s ennek is jelképes értelmet adnak: Krisztus közénk jön, az égből a földre, s immár nem rejti a betlehemi barlang, hanem mindenki előtt felragyog, tanításának világosságában. A tömjénezés pedig, mely szintén kétféle módon ismeretes (vagy minden órán, vagy csak az elsőn és a kilencediken) a bölcsektől ajándékul hozott tömjén és mirha illatát érzékelteti.

A figyelmes imádkozó észreveszi, hogy a négy imaóra az egész karácsonyi eseménysort elmondja nekünk, az aggódó, töprengő Józseftől kezdve egészen az egyiptomi menekülésig. Ezzel lélekben már felkészítenek bennünket a küszöbön álló ünneppel való találkozásra!

Ha az előest szombatra vagy vasárnapra esik, az imaórákat pénteken végezzük el, mivel az imaórák napja böjti nap. A bizánci hagyományban ugyanis a szombat nem böjti nap, a királyi imaórák napja viszont minden esetben az.

 

2. Nagy alkonyati istentisztelet Nagy Szent Bazil Liturgiájával

Amint Nagycsütörtökön a titkos vacsorára invitál bennünket az Egyház, úgy e karácsonyi szolgálat is az Isten vendégszeretetére irányítja figyelmünket. Ő úgy szereti az embert, hogy Fia földre jövetele által meghívja a titokzatos menyegzői lakomára, mely az idők végén lesz igazán teljessé, a Bárány menyegzőjén. A nagycsütörtöki szövegtől csak kissé eltérő imádság rámutat erre is, már a nap reggelén megadva az alaphangot.

A vecsernyei sztichirák ekkor már nem Krisztus önkiüresítéséről, megalázkodásáról beszélnek, hanem ránk vonatkozó hatását éneklik meg: elmondják milyen akadályok tűntek el a Fiú megszületésével („a korlát válaszfala leomlik, a tüzes kard megszűnik, és a kerub az életfájától eltávozik, és én a Paradicsom élvezetében részesülök,”), és hogyan világosodik meg minden e szép születésnapon („Midőn az Úr Jézus a Szent Szűztől született, megvilágosította a mindenséget...”, „világosságot árasztván nekünk, Krisztus Istenünk, a te megjelenéseddel. Te világosság vagy a világosságtól, az Atyától való kisugárzás, mellyel mindenkit megvilágítasz.”), s miként lép be Isten Országa közénk e kenózis (önkiüresítés) által.

De beszélnek arról is, milyen ajándékot tudunk mi, emberek számára felmutatni, s ezt lélekben talán önmagunktól is mindig megkérdezzük:

„Mit hozzunk neked, Krisztus Istenünk, amiért megjelentél a földön, mint ember, érettünk, mert minden teremtményed hálát ajánl fel néked: az angyalok az éneket, az ég csillagot, a bölcsek ajándékokat, a pásztorok csodálatot, a föld barlangot, a puszta a jászlat, mi pedig a Szűz anyát. Örökkévaló Istenünk, könyörülj rajtunk!”

A szertartás során nyolc ószövetségi olvasmányt hallunk: ezek mintegy magukba foglalják, összesűrítik az egész Ószövetséget, jelezvén, hogy „új teremtés” kezdődik, megszületik az „új Ádám”, s általa az egész kozmosz megújul. Az olvasmányok csoportjait tropárok szakítják meg, rámutatva Krisztus születésének egyetemes, kozmikus jellegére. Ezekkel a közbeénekelt liturgikus himnuszokkal gyönyörűen összekapcsolódik az Ószövetség tanítása és az Újszövetségben létrejött Egyház imádsága.

Mivel a vecsernye a legmagasztosabb szertartással, az isteni Liturgiával kapcsolódik össze, csúcspontja a Szent Titkokban való részesedés, mellyel valódi közelségbe kerülünk a titkos asztalhoz meghívó Úrral.

Csonka nagy alkonyati istentisztelet: Egy különleges istentiszteleti forma az, mellyel az idei esztendőben találkozunk, amikor ugyanis Karácsony és Vízkereszt napja vasárnapra esik, az előestén a tipikon szerint „csonka nagyvecsernye” van, tehát a vecsernyéhez nem kapcsolódik Szent Liturgia,. A „Teljesítsük esti könyörgésünket” kezdetű ekténia után megvan a főhajtás („Fejeteket hajtsátok meg az Úrnak”), s az erre mondott papi fennhangot már a nagy elbocsátó követi. A többi rész ekkor sem marad el: az éjszakai virrasztáson, a nagy esti zsolozsmával egybekötött lítia (kenyéráldás) szertartása után imádkozzuk az alkonyati szolgálat ekkor hátramaradó részeit.

A nagy elbocsátó végén, az ambonon a pap gyertyával kezében az ünnepi tropárt és kontákot énekli, mely itt egy önálló kis szolgálatként még nem az ünnep beálltát jelzi (hisz az ezt követő étkezés az előírások szerint böjti jelleget hordoz), hanem felhív a lélek remegő várakozására, bensőnk tisztaságának megőrzésére az éjjeli nagy találkozásig. Előénekli az ünnepet, amely később kezdődik majd meg, az éjjeli szolgálaton. (Ez is önálló sajátosság, hisz más esetekben az alkonyati szolgálat tropárja már az ünnep kezdetét jelenti.)

Mivel ilyen szertartás csak évek sora elteltével ismétlődik, érdemes meglátnunk ennek szépségét is. Ilyenkor Nagy Szent Bazil Liturgiáját magán az ünnepnapon, azaz vasárnap végezzük.

 

3. Éjszakai virrasztás: Nagy esti zsolozsma lítiával, és reggeli istentisztelet

Az egész éjszakai virrasztás rendjében Karácsony és Vízkereszt alkalmával érdekes változást látunk. Hagyományosan a virrasztó istentisztelet az alkonyati zsolozsmával veszi kezdetét, és a reggeli istentisztelettel fejeződik be. Ezeken az ünnepeken viszont az alkonyati szolgálatot kiemelik a virrasztás rendjéből, és Szent Bazil Liturgiával (vagy „csonka” vecsernyeként) végzik el, s így a virrasztás rendje a nagy esti zsolozsmával veszi kezdetét.

Felmerül a kérdés: vajon Karácsony éjszakáján mi szükség erre a bűnbánati hangvételű, zsoltárokkal teli, monotonnak tűnő szertartásra?

Kelet válasza világos. Az Ünnep most is Krisztus születését és annak ránk vonatkozó hatását tárja elénk. Ezek által nem csak megemlékezünk („anamnézis”) e születésről, hanem átéljük a ma is történő eseményt. Célunk a megszülető Isten befogadása, a Vele való bensőséges találkozás! Ez sokkal több, mint puszta emlékezés: személyesen Őt akarjuk befogadni! Az Ő fogadásához viszont bűnbánatra van szükség, még az éj e szép pillanataiban is. „Krisztus a mennyből jő”, de bűnbánattól indíttatva szükséges elébe mennünk, hogy a kellő pillanatban, a bölcsekkel és pásztorokkal lélekben mi is odaérhessünk a nagy találkozásra. A nagy esti zsolozsma lelkünk Istenhez való fokozatos eljutásának útját, bensőnk olykor viszontagságos „betlehemi zarándokútját” jelenti.

Ez a szertartás három nagy részből áll, egyes hagyományokban háromszor nyílik meg a királyi ajtó, és a zsoltárok olvasását is háromszor szakítja meg az ünnepi énekek sora.

Még egy fontos momentum: sokak tudatában a „Velünk az Isten” izaiási éneke egyenlő a karácsonyi vigassággal! Ez sem teljesen igaz. Mint szó volt már róla, ez a prófétai ének minden Nagy esti zsolozsma része (minden böjti hétköznap is imádkozzuk!), csak mi szoktunk hozzá, hogy Karácsony éjjelén énekeljük ezzel a szép ünnepélyességgel. Persze, Izaiás énekének amint van nagyböjti, úgy van karácsonyi üzenete is: megtestesülésével az Úr minden népet magához hív, találkozásra invitál!

A lítia szertartása a hálaadó, bűnbánó és Istent dicsőítő zsolozsmai hangvétel után a karácsonyi öröm beálltát jelenti az éj adott órájában. Ezt követik a vecsernyéből elhagyott részek, az előverses sztichiráktól kezdődően. Az Egyház gondoskodó szeretete válik láthatóvá: a lítia „buzgó könyörgés” is, melyben mindazokért fohászkodunk, akik még nincsenek készen („aggódó, gyötrődő keresztény lélekért”) a megszületett Kisded előtti hódolatra.

A hajnali istentiszteletet az angyalok éneke kezdi: „Dicsőség a magasságban Istennek”; majd imádkozván meglátjuk az Urat, – a tropár szerint – „megjelent nekünk, és megvilágosít minket” az istenismeret világosságával. A hajnali szolgálat énekei feltárják a Karácsony ünnepének teológiai, de lelki üzenetét is, s az elején és végén keretként felhangzó ünnepi tropár bontakozik ki sok más énekben: a fényének a tropár első részét, az ipákoj annak második részét tárja fel újra költői megfogalmazásban. A kánonok is mind dogmatikai, mind lelki tartalmakat énekelnek, hogy tanítsanak és segítsenek a mélységes karácsonyi titok emberi felfogására.

A hosszú virrasztó szertartás egészen átalakítja a lelkünk betlehemi útja és a megérkezés örömének képe: keressük a „jelet”, mely elvezet ahhoz a Krisztushoz, aki lelkünk újjászületésére hív e szép istenszolgálat során!

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2017 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert