HÍRARCHÍVUM

Újra bírósági tárgyaláson vett részt Kocsis Fülöp püspök és munkatársai

Újra bírósági tárgyaláson vett részt Kocsis Fülöp püspök és munkatársai
2012. október 6. 22:58

2007-ben a nyíregyházi városvezetés úgy döntött, nem kíván pereskedni az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekekért Alapítvánnyal, inkább bezáratta a telepi iskolát. A legnagyobb probléma nem is az volt, hogy a diákokat szétszórták a város különböző iskoláiban, hanem az, hogy sem a pedagógusokat, sem a szülőket, sem a diákokat nem készítették fel. Pusztán egy iskolabusszal kívánták megoldani az integrációt.

2011 szeptemberében a görögkatolikus egyház alapított iskolát a Huszár-telepen, mely 2012 szeptemberétől óvodával bővülve a Sója Miklós Görögkatolikus Óvoda és Általános Iskolanéven önálló intézményként működik. Az Alapítvány szerint az iskola káros a magyar társadalom számára, a gyermekeket emiatt pszichés kár éri.

A felperes alapítvány a többségi és kisebbségi magyar társadalom beteg kapcsolatára csak egyetlen gyógyszert ismer, az integrációt. Nem veszi figyelembe az embert, az adott helyzetet, a szabad iskolaválasztást, a család közelségét és sok más fontos szempontot. Nem számol azzal, hogy minden helyzetben más-más kezelés lehet hasznos. Az integrációt, az iskola bezárását tartja kitűzött célnak, semmi mást. Mintha nem az lenne a fontos számukra, hogy a gyermekek szeressenek iskolába járni és tanulni, csak egyedülaz, hogy legyenek ott a kijelölt iskolában, és a feladat máris megoldódott. Maga a probléma azonban nem.

A nyár eleji tárgyaláson egy ideiglenes intézkedéssel a felperes azt akarta elérni, hogy már szeptembertől ne indulhasson újabb első osztály. Ezt a keresetet június 21-én a nyíregyházi törvényszék elutasította. Az Alapítvány a döntés ellen a Debreceni Ítélőtáblánál fellebbezett, de ott is elutasították kérelmüket. Az iskola bezáratásáról szóló per az alperes tanúinak meghallgatásával 2012. október 4-én folytatódott a nyíregyházi bíróságon.

Megkérdeztük Kocsis Fülöp püspök atyát, hogy érezte magát a tárgyaláson, lát-e esélyt arra, hogy Sója Miklós óvoda és iskola tovább élhessen.

Október 4-én 11-től este 6-ig kellett a tárgyalóteremben lenniük. Mit érzett Püspök atya a tárgyaláson?

Voltak szünetek is, tehát nem kellett végig bent ülnünk, de azért csodáltam mindenkinek a kitartását. Bárcsak egy-egy szertartáson is el tudnánk tölteni ennyi időt! Sokat jelentett, hogy a teremben papok, kispapok, velünk és értünk szurkoló hívek is voltak. Persze, hozott magával „szurkoló tábort” a minket támadó Alapítvány is. Bekiabálások azért nem voltak, de a jelenlét, az aggódó vagy éppen bíztató arcok mégis sokat jelentettek.

Voltak-e nehéz pillanatok?

Nekem most nem, mivel nem kellett tanúvallomást tennem, hacsaknem együttérzésből azokkal, akik a pulpitusnál álltak. Sajnos meg kell gondolnia az embernek minden szavát olyan környezetben, amikor érezhetően azt lesik, hogy melyikbe köthetnek bele. Viszont volt mindjárt egy félreértés az elején. Lehet, hogy ebben mi is hibáztunk. Az Alapítvány ugyanis perbe vonta a Szent Miklós iskolánkat is. A napokban volt az új épületének gyönyörű fölszentelése, s nem sokkal később őket is bíróság elé citálják? De alighanem ez tévedés lehet. Mohácsi Erzsébet ugyanis nem vette észre, hogy időközben a Huszár-telepi intézményünk teljesen átalakult, már nem a Szent Miklós iskola telephelye, hanem az ottani óvodával bővülve Sója Miklós néven önálló intézménnyé fejlődött. Méltatlankodtak, hogy erről miért nem értesítettük őket. Nem vagyok biztos benne, hogy kötelességünk lett volna, de tény, hogy erre nem gondoltunk. Bár megjegyzem, küldtünk nekik meghívót a Sója Miklós iskola évnyitó ünnepségére, Mohácsi Erzsébetnek személyesen is. Ha eljött volna, maga is megbizonyosodhatott volna arról, hogy hogyan fejlődik az intézményünk. Bevallom, az ő meghívásával rejtett célunk ez is volt, hogy végre lássa közelről, hogy hogyan dolgozunk. Szóval kár, hogy nem jött el.

Kiket hallgattak meg a tárgyaláson?

Először dr. Sivadó Csaba oktatásügyi szakértőnket. Őt nem kellett félteni. Annyira világos fogalmakkal beszélt, külföldi tanulmányokkal, a Katolikus Egyház hivatalos megnyilatkozásaival alátámasztva igazolta, hogy amit mi a Huszár telepen végzünk az helyes, másokat segítő, sőt, keresztény hivatásunkból fakadóan kötelességünk is. Utalt arra, hogy a sokat használt „integráció” kifejezés bizonyos esetekben félreérthető, félrevezető is lehet. Ennek ugyanis az asszimiláció, a beolvasztás, beolvadás lehet az eredménye. Egyrészt az idegen nyelvű szakszövegek magyarra fordításánál is figyelni kell erre, másrészt maguk a tanulmányok is ma már egyre többször az integráció helyett az inklúzió szót használják, ami beillesztést, beilleszkedést jelent. Ennek eredménye az, hogy a más gondolkodású, más kultúrájú ember megtarthatja sajátságait, sajátos értékeit, és azzal együtt épül be a többségi társadalomba, nem pedig felolvadva eltűnik benne. Az Egyház a maga missziós tevékenysége során mindig is figyelemmel volt erre. Amit mi a Huszár-telepen végzünk, az éppen ez. Meg akarjuk erősíteni az ott élőket saját identitásukban, segíteni őket saját értékeik fejlesztésében, hogy ezáltal, ezzel együtt tudják beilleszkedve gazdagítani az egész társadalmat.

Beszélt Csaba atya egy érdekes személyes élményéről is. Amikor egyik gyermeke beteg volt és több napon át kórházban kellett feküdnie, a látogatásokkor szembetűnő volt az a különbség, hogy a cigány édesanyák sokkal jobban ragaszkodtak a fizikai közelséghez. Puszilgatták, simogatták a gyermeküket, nem akartak egyetlen percre sem távol kerülni tőlük, inkább a széken mellettük töltötték az éjszakákat. Ismerjük jól ezt a fizikai ragaszkodást náluk, s természetes, hogy előnyben részesítik a gyermekük számára azt az iskolát, amely a lakásukhoz sokkal közelebb van.

Sok fontos dolgot mondott még, de nem tudom mindet fölidézni.

Volt-e más szakértő is a mi köreinkből?

Igen, Rózsahegyiné Juhász Éva. De mivel láttam, hogy a folyosón kint ül az egyik cigány édesanya a pici gyermekével, ezért megkértük a bírónőt, hadd jöjjön be előbb ő. Szerencsére megengedte. Így meghallgathattunk egy szülőt is, Tarczali Róbertnét, akinek a gyermeke, Miranda a Sója Miklós iskolába jár. A nagyobb gyermeke egyébként egy belvárosi iskolába, amelyet most nem kívánok megnevezni. A hölgyelmesélte, hogy amikor a második gyermeke iskolaérett lett, akkor az Önkormányzat és a helyi kisebbségi megbízott is azt javasolta, hogy írassa inkább abba a belvárosi iskolába, ahová a nővére is jár. Meg is próbálta, tavaly ott kezdett a kislány. De annyi megaláztatásban volt ott része, amelyet sokáig még a családjában sem mert elmondani, hogy a szorongásai miatt pszichológushoz tanácsolták. Tarczaliné inkább azt választotta, hogy áthozza a kislányt a mi iskolánkba, a Huszár-telepre. Azóta Mirandát mintha kicserélték volna. Nem csak hogy sokkal nyugodtabb, újra mosolygós, mint régen, hanem lelkesen maga kel föl kora reggel, mert sietni akar az iskolába. Bevallom, nagyon jó volt hallani azt, amilyen jókat mondott ez az édesanya a Sója Miklós iskola pedagógusairól, az egész iskola légköréről. Őszinte, szenvedélyes, mindenkit meggyőző beszámolója teljesen világossá tette, hogy mennyire rosszul tud működni az erőszakos integráció, magyarán szólva a távoli iskolába való bekényszerítés – jóllehet itt csupán arról volt szó, hogy mindenki jóhiszeműen azt gondolta, hogy a testvér mellett majd jobb lesz a kislánynak – s mennyivel többet tudunk adni mi, a szeretetteli gondoskodó neveléssel, amit mi magunk kiviszünk oda hozzájuk, oda, ahol élnek.

Elárulom, hogy ekkor odahajoltam a mellettem ülő ügyvédünkhöz, Dr. Czifra Károlyhoz, és odasúgtam, hogy annyira meggyőzően szól ez az asszony, hogyszerintem vissza fogják vonni a vádaskodást. Ő azonban furcsa magabiztos mosollyal mondta, hogy nem fogják visszavonni. Ekkor egyébként már másodszor zajlott le köztünk ez a titkos párbeszéd, ugyanis Csaba atya világos érvelése hallatán is ugyanezt gondoltam.

És mit mondtak mindezek hallatán a vádolók?

Úgy mondjuk, a felperesek. A felperes ügyvédnője, dr. Farkas Lilla arról faggatta a hölgyet, hogy miért nem mindjárt kezdettől fogva a telepi iskolába íratta be a kis Mirandát. És amikor elkezdték bántani, akkor utána miért nem inkább a belvárosi Szent Miklósba? Mintha csak azt akarta volna belőle kihúzni, hogy a kinti iskolába semmiképpen se írathatta volna. De Tarczaliné nagyon világosan válaszolt. Egyrészt senki sem kényszerítette sem ide, sem oda. Jogos tanácsnak tűnt, hogy a nagyobb testvérével egy iskolába járjon. De amikor cigány származása miatt súlyos megaláztatásokat kapott, ugyanakkor azt látta, hogy a közeli iskolában pedig mennyire szeretnek járni a gyerekek, nem is gondolkodott más megoldáson. S azóta sem bánta meg, hogy ide íratta. Beszélt még arról is, hogy mivel nincsen házhoz szállító iskolabusz járat, ezért is nehéz volt már a városi iskolába járatni a kicsit.

Volt még egy másik cigányasszony is, Mata Anita, akinek nagyon érdekes a története. A nevelt fia, Miklóska tavaly kezdte az iskolát, tehát már a mi kezünk alatt. Mégis két másik fiú magaviselete miatt jobbnak látta, ha másik iskolát választ a számára. Kézenfekvő volt, hogy mivel már eddig a görögkatolikus iskolába járt, és ők maguk is görögkatolikusok, ezért megkérje, hogy a benti, a Szent Miklós iskolába jöhessen át a kisfiú. Ezt meg is beszélte a pedagógusokkal, meg az igazgató nénivel, akik tanácsolták is neki, hogy próbálja meg ezt a megoldást. Azóta a kis Miki a belvárosi görög iskolánkba jár. Itt nagyon szeretik a társai is, a tanító néni is. De azt is megbeszélték, hogy ha ez itt nehezen menne neki, akkor később esetleg vissza is mehet a Sója Miklósba.

Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a felperes ügyvédnője szinte lecsapott erre a mondatra, arra utalva, hogy ezek szerint a bentibe az okosak járnak, a kintibe meg a lemaradottak? Erről szó sincs, válaszolt nagyon intelligensen a cigányasszony, hanem a telepen lévő iskolában egy osztályban kevesebben vannak, több is a tanító néni, jobban oda tudnak figyelni a gyerekekre. Ha kell, sokkal jobban tudnak külön foglalkozni azokkal, akik valamiben lemaradtak a többiektől.

Ekkor már harmadszorra hajoltam oda az ügyvéd úrhoz, hogy biztosan belátják, hogy értelmetlen bennünket azzal vádolni, hogy rosszat teszünk a gyerekeknek, de Karcsitól megint ugyanazt a mosolyt kaptam: ő biztos abban, hogy nem vonják vissza a vádat.

Voltak még mások is a telepről vagy az iskolából?

Úgy tudom, lett volna még egy harmadik szülő is, de ő nem jött el. Arra gondoltam, hiába is számolt volna be hasonló esetekről, melyek világosan igazolják, hogy jó az iskolánk, szeretik a gyerekeket, odafigyelést, igényes nevelést kapnak, hiába sorolnak olyan érveket, amiről például Tarczaliné számolt be, hogy mennyire megnyugtatja őt, és rajta keresztül az egész családot, amikor az atyával elbeszélgethet, szóval mondhatnak ezek a szülők bármit, alighanem az ügyvéd úrnak lesz igaza hogy ők csak mindenáron a pert akarják megnyerni, hogy nekik nem a gyerekek, a családok számítanak, hanem a jog, amit ők annyira védenek.

Immár várhatóan nem hatotta meg őket a cigányügyi szakértőnk, Juhász Éva beszámolója sem. Márpedig ő szakmai elemzésekre, a legfrissebb kutatásokra hivatkozott. Ő is említette, hogy újabban már Magyarországon is nem csak a mindenáron való fizikai integrációt tartják a az egyedül jó, még csak nem is az egyik legjobb módszernek arra, hogy a kisebbségben élők, a szociálisan hátrányos helyzetűek beilleszkedését segítsék. Rámutatott arra is, hogy az Egyház, jelesül a görögkatolikus egyház a társadalmi gondolkodás ébredése előtt jóval korábban fölismerte, hogy milyen óriási feladat – ahogy mi fogalmazzuk, missziós feladat – a cigányokkal való törődés, róluk való gondoskodás. Próbálta megvilágítani azt is, hogy mindez mennyire összetett tevékenység, nem szorítkozhat csupán az oktatásra, vagy az étkeztetésre, vagy a lakáshelyzet javítására. A felperes ügyvédőnője váltig igyekezett szoros lehatárolást kicsikarni, hogy mi a romapasztoráció, kikre vonatkozik, mi annak lehatárolt köre, miért nincsenek precíz kimutatások az e téren végzett eredményeinkről, stb. Szegény Éva hiába mondta el újra és újra, hogy ezt a fogalmat, vagy inkább szemléletet az egész egyház tevékenységi körében kell értelmezni, hogy a cigánypasztoráció nem pontosan lehatárolható sem annak köre, sem annak célcsoportja. Kivált nem állítható, hogy a tevékenységében nemzetiségi válogatást alkalmazna. Továbbá az is téves megközelítés, mikor a romapasztorációt pusztán szoros értelemben hitéleti buzgalomnak tartják. Mindezekről képtelenség statisztikai mutatókat gyártani. Sok olyan pont van, amit a vádlóink egész egyszerűen nem tudnak vagy nem akarnak fölfogni.

A már-már élessé váló vita után jónak tartottam egy tisztázó megjegyzést tenni, aminek a bírónő helyt is adott. A következő volt a meglátásom: mivel mindkét fél ugyanazt a kérdést más-más oldalról, sőt más gondolati rendszer alapján közelíti meg, amiből kilépni nem tudunk, s ezért sajnos elbeszélünk egymás mellett. S ezt nem csak a vita heve hozza felszínre, hanem az alapvető szemléletbeli különbségből származik. Valójában ez a pernek is az alapja, s igazán nem sok remény mutatkozik arra, hogy meg fogjuk érteni egymást. Ezzel a kijelentéssel mindnyájan egyetértettünk, Farkas Lilla még fontosnak tartotta hozzátenni, hogy ez a meg nem értés kölcsönös, és nem csak az ő hibájuk. Ez igaz, csak nem kívántam folytatni a szócsatát, hogy láthatóan valóban jelentős fogalmi és szemléletbeli különbség van közöttünk, az alapítvány és az egyházunk között, de emiatt mi nem vádoljuk őket, s jobb lenne, ha ők is inkább hagynának bennünket dolgozni. Akkor nem kellene itt csücsülnünk napokat a bíróságon.

Kell-e még továbbra is ott csücsülni? Lesz még további tárgyalás? Hiszen eredményről még nem hallottunk.

Igen. Az ítélethozatal, úgy tűnik, még odébb van. A következő tárgyalás december 4-én lesz. Köszönetet mondok mindazoknak, akik támogatásukkal, imádságukkal kísérik ezt az utunkat.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum

  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2019 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert