HÍRARCHÍVUM

Ifjúsági Gyalogos Zarándoklat 2010, 5. nap

Ifjúsági Gyalogos Zarándoklat 2010, 5. nap
2010. augusztus 17. 11:06

A csütörtöki lelki nap után ma reggel testileg-lelkileg új erőre kapva azzal a gondolattal ébredtünk fel, hogy ma délután megérkezünk Máriapócsra. Letehetjük Édesanyánk lába elé bánatunkat, örömünket, az egész heti fáradtságunkat. Hiszen ezért indultunk útnak. Hogy az öt napos gyaloglásunk minden lépésével közelebb kerülhessünk Istenhez, és talán saját magunkhoz is.

A reggeli elmélkedést a Paraklisz imádsága közben Obbágy László atya tartotta. Gondolataival párhuzamba állította zarándoklatunkat az Ószövetség zsidó népének Egyiptomból való kivonulásával, pusztai vándorlásával és azzal az örömmel, amelyet az Ígéret földjének reménybeli megpillantása fölött érezhettek. Azt gondolom, elérte célját. Nálam legalábbis biztosan.

Gondolatban visszarepültem Debrecenbe, az elinduláshoz. Végiggondoltam, hogy akkor mi járt a fejemben, mit vártam a zarándoklattól, és mit vártam magamtól ezen a héten. Felidéztem reményeimet és elhatározásaimat. Ahogy a test fárad, a lélek mind nagyobb térhez tud jutni gondolataink között. Persze, csak ha a külső körülmények – a csend, az imádságos közeg – is lehetővé teszik ezt. És – mint minden évben – most is leszögeztem magamban: milyen kiváló alkalom ez a zarándoklat, hogy rendbe szedjük lelkünket. És ezzel eljutottam oda, hogy a heti munkámat is értékeljem magamban. Sorra véve a napokat, a helyszíneket és az átélt élményeket, igyekeztem felidézni magamban, hogy miket gondoltam, miket próbáltam tenni azért, hogy nekem és a körülöttem lévőknek minél gyümölcsözőbb lehessen az a hét, melyet Istenért és a lelkünkért kiszakítottunk a nyarunkból.

Örülök neki, hogy gyalogosan zarándokolunk. Hiszen a fizikai fáradság lelki hatásain túl ebből az utazási módból még sokkal több előnyünk is származik. Fülöp püspök atya egyik elmélkedésében felhívta a figyelmünket arra, hogy a legfárasztóbb és leglassabb utazási módszert választottuk. Miért? Mert az egész életünk pörgéssé vált. Zajban élünk, magunk is zajosak vagyunk. Egész nap telefonálunk, az ügyeinket intézzük, és ha pihenünk, akkor bekapcsoljuk a zenét, vagy egy filmet indítunk el. Azt pedig tudjuk jól, hogy Isten nem a viharban és a tűzvészben szól hozzánk. Isten szelíden szól, lelkünkbe suttog. Ezért választottuk azt, hogy a két település közti utat gyalogosan tesszük meg. Hogy legyen időnk és csendünk meghallani szavát. Erre szolgáltak az út közben végzett szertartások is, hogy gondolatainkat a szent szavakkal újra és újra visszairányítsuk Isten és lelkünk felé. Amiért idejöttünk.

Megragadt bennem, az első nap végzett Paraklisz egy apró momentuma. A szertartást végző atya az ekténiában odaért, hogy „ezen …-ért, minden városért, községért és vidékért…”. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy mit is helyettesítsen be a megszokott ’városért’ szó helyett. Hiszen a semmi közepén vagyunk. De aztán a ’vidékért’ szót használta. Hiszen nem a semmi közepén vagyunk, hanem Isten ajándékának közepén. Ezt a vidéket a környező település lakói kapták Tőle azért, hogy uralmuk alá hajtsák és élelmet termesszenek rajta. És mi, zarándokok is ajándékba kaptuk, hogy ott áthaladva közelebb kerülhessünk a Pócsi Máriához, úti célunkhoz, és rajta keresztül magához az ajándékozóhoz. És ezután mennyi mindent behelyettesíthettünk ebbe a könyörgésbe! Mennyi ajándékot kaptunk ezen az úton! A tájakat, a virágokat, az utat, amin jártunk, a társakat, akikkel megoszthattuk gondolatainkat, vagy akik megosztották velünk azokat. Sőt, az emberek alkotta tárgyakat is. Olyan sokan haladtak el mellettünk különböző járművekkel. És mi mindegyikért hálásak lehetünk. Van, amelyik praktikus, van, amelyik hasznos, és van, amelyik egyszerűen csak gyönyörködtet, mert élvezet vele közlekedni. Sorolhatnánk még, mi mindent volt időnk látni, miközben mindenfelé tekintve lábaink egyenesen vittek minket Máriapócs felé.

Aztán délutánra megérkeztünk Máriapócs közelébe. Az arcokra fáradt, ám felélénkülő mosoly ült. Ahogy aztán beléptünk a bazilikába, a tekintetek az Istenszülő ikonja felé fordultak, hálatelten, elégedetten. Az itt elimádkozott vecsernye tele volt az átélt fáradtságok, élmények és ajándékok feletti hálával.

Az utolsó nap úgy indultunk haza, hogy lelkünk csordulásig telt örömmel és hálával. Nem csak a szervezők felé, hanem azok felé is, akik együtt jöttek velünk. Akik talán bátorítottak minket, akiket mi bátorítottunk, és a legfontosabb: Édesanyánk és Isten felé.

Jövőre is jövök. Miért? Mert sok ajándékot rejtett ez a hét számomra. És minél többet kaptam, annál inkább látom, hogy ez a zarándoklat kimeríthetetlen. Mert Isten felé vezet, mert a zarándoklaton Isten vezet Maga felé.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum

  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2017 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert