Kiss Attila: A bűnbánatról

A Szent liturgián és a többi istentiszteleten számtalanszor elismételjük: Uram irgalmazz! De tegyük fel a kérdést önmagunknak: ezt valóban így is gondolom, mennyire a saját kérésem ez? Egyáltalán rászorulok-e Isten irgalmára, bűnösnek tartom-e magamat? Nem érzem egy kicsit erőltetettnek és valótlannak ezt a sok fohászt? A bűnbánat kifejezése ez az olyan sokszor elismételt könyörgés. A bűnbánaté, amely nemcsak a gyónás előtti kötelező program, hanem Istennel való kapcsolatunk alapjává kell válnia és egész életünket át kell hatnia. Az élő Istennel való személyes kapcsolat fenntartása és fejlődése elképzelhetetlen e nélkül. Az igazi bűnbánat oka és forrása nem a bűn, hanem a bűnös ember találkozása Isten felfoghatatlan szeretetével. Ezért nem ajánlatos a gyónásra jogászként készülni, amikor a lelki tükröt, mint törvénykönyvet átnézzük. Ennek nem lehet más következménye, mint a hideg, racionális ismeret, hogy hol tértem el a törvénytől, csak éppen a lényeg hiányzik, a szívbeli bánat.

Minél inkább beragyogja Krisztus világossága életünket, annál inkább észrevesszük bűneinket és nő bennünk méltatlanságunk tudata. „Ha valaki meglátja bűneit, az nagyobb kegyelmet kapott annál, mintha halottakat támasztana fel,” – írta szent Izsák.

Szent Pál így ír a korintusi közösségnek: „... most örülök, nem azért, mert megszomorodtatok, hanem azért, mert bűnbánatra szolgált a szomorúságotok. Isten szerint szomorodtatok meg... Mert az Isten szerint való szomorúság állhatatos megtérést szerez az üdvösségre, a világ szomorúsága azonban a halálba visz.” (2Kor7,9-10)

Különbözik tehát e világ szomorúsága – amely reménytelen és céltalan – az Istennek tetsző szomorúságtól – amely reményteli és egyáltalán nem negatív előjelű. Egyre inkább egy mélyről fakadó öröm járja át, annak tudata, hogy Isten irgalmas, és szeretete határtalan. De a bűnbocsánat után is megmarad lelkünkben a bűn nyoma. Nem lehet meg nem történtté tenni, még ha a bűn megnyomorító súlyát nem is kell cipelnünk.

Teremtőnk bölcs gondviselése folytán azonban még a bűn nyomai is gyümölcsöt teremhetnek, mégpedig a töredelmet. „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret.”(Lk7,47). Mondta a mi Urunk a bűnös nőről, és folytathatjuk: akinek tehát többet bocsátanak meg, az teljesebben befogadhatja Isten irgalmát. Az ilyen ember megrendült szívű, mert megtapasztalhatta Isten irgalmas szeretetét.

Önmagáról jól tudja, hogy mennyire gyarló és gyenge, Isten nélkül semmi. Így biztosít teret folyamatos bűnbánata által a Szentlélek számára, akiből él, és aki nélkül már nem tud és nem is akar élni.

Kiss Attila atya