PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Porcelán – Rubóczkiné Kiss Hajnalka novellája

- Még egy nyamvadt kis wellnesshétvégére sem tud elvinni Zalakarosra… - puffogott magában Mária Lujza Valéria a poros raktárban állva. Azt ugyan nem tudta mi az a wellnesshétvége, és Zalakaros földrajzi elhelyezkedésével sem volt teljesen tisztában, de amióta hallotta az egyik restaurátor lányt erről beszélni a barátnőjével, nem bírta az új szót kiverni a csinos kis ondolált, porcelán fejecskéjéből.

Lujza egyébként is odáig volt a divatos kifejezésekért. Egy időben a „kiegyezés” szó ragadt meg benne, aztán meg az „attak” és a „front” szavak mozgatták meg a képzeletét. Utána jó ideig a „szputnyikot” használta unos-untalan, de felkeltette az érdeklődését a „disszidálás” meg a „privatizácó” hangzása is. Most épp a „wellnesshétvége” volt soron.

Ott állt tehát mozdulatlanul a múzeum raktárában, de belsejében azért fortyogott düh.

- Hát ezt érdemlem én?! –lamentált. - Egy ilyen rangon aluli helyet??? Én, aki egykoron a szalon dísze voltam! „Bécsből hozattam őket.” – mondta mindig büszkén a házigazda, ahogy finom uraságokkal és fényes dámákkal elhaladt előttünk. Ó, az a szalon! Azok bálok és fogadások… Mennyire szerettem én a parfőm illatát, a legyezők és a nehéz tafotaselyem ruhák susogását… És a zenét, ah, azt az édes muzsikát….

Dúdolni kezdett hangtalanul magában, és egészen elandalodott, ahogy az emlékeken elmerengett. Tán még a kacér pillantású szemeit is lecsukta volna, ám hirtelen elszállt a pillanat varázsa: valami neszezést hallott a háta mögül.

- Piha! Jellemző!- csattant fel magában. - Wellnesshétvége?! Ez a Leopold Alfonz Jenő még csak arra sem képes, hogy a lábánál lebzselő egereket odébb rugdossa. Hát csak ennyit érdemeltem én? Egy ilyen Jenő-félét? Aki csak egy poros raktárt, meg egereket tud nyújtani nekem…

Haragtól szikrázó tekintete turnürös szoknyája alól kikandikáló, apró, szalagos cipellőjére esett.

- Se egy új cipő, se egy új ruha… soha. A ruhám… Az is milyen ódivatú már! – nyafogott tovább magában. - És el is koszolódott. A frizurámról már jobb, ha nem is beszélek…

Tán a könnye is kicsordult volna az önsajnálattól, hogy aztán a könnycsepp legördülve világos csíkot szántson a portól szürke, finom vonású arcocskáján, de a harag, amit párja iránt érzett, túlnőtt minden egyéb érzelmen. Lujza egyébként már nem is emlékezett arra, mióta álltak így, egymásnak háttal a raktárban, és mióta táplálta magában ezt az eszeveszett dühöt szegény párja, Jenő iránt.

Pedig volt idő, amikor még szerelmesen tudott nézni a snájdig fiatalemberre. Ott, a szalonban még nem látott nála jobb vágású porcelán lovagot. Emlékezett arra is, hogy abban a karcsúsított császárkabátjában, háromszögletű kalapját mellére szorítva, milyen kecsesen tudott a fiú meghajolni feléje. Nem volt még egy ilyen gáláns ifjú a környéken…

- De hah! Rég elmúltak már azok a napok! – zökkent vissza Lujza a megszokott kerékvágásba, az évtizedek óta tartó morgolódásba. Gyorsan visszatért a haraghoz, mielőtt még végleg ellágyult volna, és talán egy könnyelmű, engesztelő gesztussal véget vethetett volna ennek a végtelennek tűnő, meddő érzésnek.

 

Mozgást hallott újra, ám ez most sokkal hangosabb volt, mint az előbb az egerek. Két férfi lépett be egy kis kocsival a raktárba, és egyenesen feléjük tartottak.

- Azok, ott. Pont jók lesznek neked diplomamunkának. –mondta az egyik, a két szobor felé mutatva.

- De hát még csak nem is színesek. – biggyesztette le ajkát a másik.

Ezen a kijelentésen Lujza ismét megsértődött magában, mert hát a színes porcelánszobrok ordenáréságáról megvolt a véleménye. De nem nyílott alkalma arra, hogy kiselőadást tartson a férfiaknak a finom elegancia mibenlétéről, mert máris erős karok ragadták meg, puha anyaggal gondosan körbetekergették, és Jenővel együtt a kocsira rakták őket. Ahogy a járgány a lift felé haladt, Lujza arra gondolt, hogy már évek óta nem engedte ennyire közel magához a párját. A kocsi apró zökkenéseinél még finoman egymáshoz is koccantak, és be kellett vallania magának, ez egyáltalán nem esett rosszul neki.

- Talán most kezdődik a wellnesshétvége. – gondolta reménykedve, de csak egy hideg neonfénnyel világított laborba kerültek, ahol mindenféle vizsgálatoknak vetették őket alá.

Most, hogy jobban rálátott Jenőre, meg kellett állapítania magában, hogy a párján, nem fogott az idő.

- Hiába, a férfiak ebben is szerencsésebbek! - sóhajtott szinte alig hallhatóan. - Nekik adjuk a legjobb éveinket, és míg mi hervadunk, mint a virág, ők csak érnek, mint a bor…

De azért elégedetten konstatálta, hogy titkon Jenő is rá-rápislantott a szeme sarkából. Tán még a féltékenység szikráját is fel vélte fedezni a párja szemében, amikor az egyik férfi megkapta Lujza karcsú derekát, és magához szorítva elindult vele ki a teremből. Aztán persze Jenő megnyugodhatott, mert őt meg a másik férfi kapta derékon. Nem is vitték őket messzire, csak pár emelettel lejjebb, egy másik laborba, ahol röntgenfelvételeket készítettek róluk.

- A nővel kell kezdeni, az van rosszabb állapotban. – jelentette ki az egyik férfi a vizsgálatok után.

- Na, mit mondtam a hervadásról! – gondolta magában elégtétellel Lujza, de aztán rémülten látta, hogy végleg elválasztották Jenőtől, és egy polcokkal és tégelyekkel teli műhelybe vitték teljesen egyedül.

Bármennyire is legyezte a hiúságát, hogy innentől kezdve már csak kizárólagosan vele fognak foglalkozni és elkezdődik az igazi „wellneshétvége”, valahogy folyton csak az ő Jenőjére kellett gondolnia. Persze élvezte, ahogyan a gondos kezek megtisztították, azt is örömmel látta, hogy a testén lévő repedések is napról napra egyre fogytak. Aztán eljött az a pillanat is, amikor ismét régi fényében pompázott. Ekkor üvegtárlóba tették, és az emberek újra megcsodálták és dicsérték, mint hajdanán, amikor még abban az előkelő szalonban állt.

De hiába hallotta a bókokat a kacér pillantásáról, a finom vonalú kacsóiról, a karcsú derekáról, már nem érezte magát boldognak. Egyre csak azt a poros raktárt látta maga előtt, meg azt a csinos kis császárkabátot. A harag átadta helyét egy másik érzésnek, a bánatnak, amelytől - bármennyire is ragyogóan és melegen világítottak a kiállító terem lámpái - Lujzának folyton fáznia kellett. Ám egy napon vége lett a kiállításnak is, és Lujza ismét a kocsira került. Csodálatos módon, ahogy közeledett a poros raktárhoz, porcelán teste egyre jobban átmelegedett. Aztán egyszer csak letették Jenő mellé, és rájuk csukták a raktár nehéz ajtaját. A hirtelen rájuk telepedő csendben csak az egerek neszeztek.

Néhány év múlva egy ifjú restaurátorhallgató, diplomamunka után kutatva, hitetlenkedve állt meg egy porosodó szoborpár előtt.

- Részeg volt tán, aki ezeket katalogizálta, vagy mi… – morogta magában, ahogy pillantása a leírás és a műtárgy között idegesen ide-oda cikázott.

Előtte pedig ott állt örök táncmozdulatba dermedve, egymás kezét lágyan fogva Jenő és Lujza. Tekintetük egymásba mélyedt, az ajkukon pedig alig látható mosoly játszott.

 

Rubóczkiné Kiss Hajnalka

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert