PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Ez a mi csodaművünk
Hogy továbbfolytatódik-e vándorlásunk a pusztában? Bizonyosan, de ha vannak ilyen oázisok, szigetek és csodaművek, talán kibírom a legközelebbi emberlakta településig – P. Tóth Nóra írása.
Testvérek. Karanténban. Nehéz ügy, ugye, kedves anyukatársak!? Napjában sok ezer apró összezördülést simítunk szét. A ’te-kezdted’-ek vádló durrogtatásai, a ’hagyd-abba’, ’miért-nem-adod-ide’ vagdalkozásai, a ’csak-egy-percre-kértem’ védőbeszédei és a ’nem-is-játszom-veled-soha-többet’ életfogytiglani – akarom mondani ötperces ítéletei felduzzadtak az elmúlt hónapokban.
De a tavasztündér végre megajándékozta ezt az otthonülő, fiatal nemzedéket a jó idővel, a nárciszos-jácintos kertek és ibolyás parkok hívogató, madárfüttyös szabadságával.
A kényszerű otthonlét szobafogságának státusza is megváltozott: feltételesen szabadlábon lévő otthonlétre – hála a napsugárral beköszöntő tavaszi szünetnek.
Az enyémek kint töltötték az egész délutánt. A bunkerépítős, kertátrendezős minecraft-játékot váltotta időnként a tollas, vagy a fogócska, beiktatva közéjük néhány napfürdős hintapercet.
És jött a végjáték: több, mint egy órán keresztül tartott… A szőlőtövek között a puha talajba kör alakú installációt készítettek mohából, kövekből, száraz szőlőkacsból és kerti virágokból. A körkörös mohaágy közepén az apró kavicsok valamiféle ősi-kelta szimbólummá álltak össze – a mindenség átható üzenetét közvetítették öntudatlanul is gyermeki képzeletük által. Zsebkendő méretű alkotásuk paradicsomkertté változott, féltő gonddal igazították helyükre az elemeket, hiszen mindegyiknek szabott helye lett a gyűrűben. Ahogy született a szépség apró ujjaik alatt, átszellemült nyugalom telepedett vállukra: minden fellángoló viszályt visszaparancsolt a sötétbe, s az utolsó napsugarak fényébe csupán a teremtés öröme buggyanhatott napvilágra ebben a szent órában.
Szent óra – de hiszen szent napokat élünk amúgy is: itt a nagyhét minden fájdalmával és ragyogásával együtt. Csak ők ezt még nem érthetik. Mégis: mindkettőjüket elvarázsolta, amit létrehoztak, s így szólt egyikük: „ez a mi csodaművünk, ilyen szépet még sosem csináltunk”.
Kérték, nézzem meg: valóban elragadó műalkotás volt, nem tagadom, de valójában a csodamű az azt létrehozó egyetértésük volt. Megalkották a béke és szeretet szigetét. Nem férnek el rajta még egyedül sem, de elfér benne egész világuk. S ahogyan elegyengették körülötte a homokot, elsimult minden bánat és sérelem bennük is. Nem éreztem magam bíróságon, ahol felbőszült vádlók és védők és tanúk pörölnek, s tőlem várják a perdöntő szót. Egy szigeten éreztem magam – egy oázison a sivatag közepén.
Hogy továbbfolytatódik-e vándorlásunk a pusztában? Bizonyosan, de ha vannak ilyen oázisok, szigetek és csodaművek, talán kibírom a legközelebbi emberlakta településig.
P. Tóth Nóra
