PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

A lelket erősítő Isten marad csak örök

Zsirosné Seres Judit megrendítő tanúságtétele betegségről, hitről, gyógyulásról.

Azon a napon, amikor minden megváltozott, tompább volt minden érzékelésem, a mozdulataim sem voltak hajszálpontosak, ólmos fáradságot éreztem a testemben, a mellkasomban sem észrevétlenül dobogott a szívem: a halántékomban éreztem a folyamatos lüktetést. 

Korán keltem, mint midig, hogy elintézzem a ház körül a legfontosabb tennivalókat.  Egész napra az ennivalót elkészítettem a férjemnek, aki még készülődött, hogy majd a tanyán a méhészetben megkezdje a munkáját. Minden a megszokottan percre pontosan haladt.

A reggeli órákba még belefért, hogy elültessek néhány virágot a kertben. Szerettem a reggeli csendességet, a kinti munkát, az idő múlására csak közeli templom harangja figyelmeztetett.

A kerti munkát már majdnem befejeztem, utoljára letérdepeltem, hogy helyére igazítsam az elültetett növényt, minden esélyt megadva hogy az életben maradjon.

Amikor lehajoltam éreztem, hogy megfordult velem a világ. A jobb oldalamon szinte minden érzékelés megszűnt, elnehezült a testem.

Istenem! Baj van! – Hasított a tudatomba.

Valahogy beténferegettem a lakásba. Nem volt erőm kiabálni, hangokat kiadni. Megrémültem a tehetetlenségtől. Utolsó erőmet összeszedve a mobiltelefonon hívtam a férjem. A bal kezemmel esetlenül kétségbeesve nyomkodtam a gombokat, a jobb már használhatatlan volt. Annyi erőm volt, hogy beleszóljak a telefonba – Kérlek, ne menj el!

A férjem már a kaput zárta, hogy elinduljon és csak késő este térjen haza. Rohant vissza, hogy mi történt. Soha nem látott még ilyen állapotban. Gyorsan az orvoshoz! – mondta. Valahogy az autóig elvonszolt. A kezem és lábam magatehetetlenül lógott nem akarta a következő mozdulatot.

Elvergődtünk az ügyeletes orvos ajtajáig. Minden másodperc végeláthatatlan időnek tűnt. A doktornő, aki nagyon kedves volt elkezdte a vizsgálatot. Megnyugtatásul megsimogatta az arcom, és kedvesen biztatott, hogy nincs semmi baj, időben vagyunk és hívta a mentőt.  A karomba tűket szúrtak, infúziót kötöttek be és gépeket kapcsoltak rám.

Szirénázó mentő hangját eddig még csak kívülről hallottam, most velem vijjogott a mentő a megyei kórház felé. Átadtak a kórházi orvosoknak és megkezdődött a kivizsgálás. Akkor néztem először magamon végig tetőtől talpig, olyan gyorsan történtek az események, nem is figyeltem a külsőmre. 

Elfogadhatatlannak tartottam, ahogy kinéztem. A hosszú hajam, amit általában gondosan feltűzők, most kócosan, ziláltan összevissza állt. Meg sem tudtam igazítani, mert mozdulatlanul kellett feküdni, lehetetlen volt behajlítani a kezem a vénákba helyezett tűktől. Egy ujjatlan trikó maradt rajtam, amiből kivillant a fehérnemű. Így lecsupaszítva nem szoktam más előtt mutatkozni. Egy melegítőben és két felemás zokniban voltam. Még életében nem húztam a lábamra egyszerre egy fekete és fehér pöttyös felemás zoknit. A lábamon egy jobb napokat megélt, oldalt felfeslett cipő, mert abban olyan kényelmes volt a kertben dolgozni. A kezem koszos, a körmöm alá a földmunka után fekete sár szorult. Láttam a külső képet magamról. Szégyelltem magam.

Más lett volna, ha felkészülten ér a betegség. De nem terveztem, hogy beteg leszek. Nem volt idő a mosakodásra, a tiszta ruha felvételére. Ott feküdtem tehetetlenül a folyosón, a fejemnél a lehúzott lyukas cipővel, és várakoztam a CT-re. 

Egy voltam a sok közül.

A félelem, a kétségbeesés érzése gyötört.

Megpróbáltam kizárni a külvilágot, a körülvevő betegséget, a fájdalmas könyörgéseket, a súlyos betegek lelket és szívet megérintő látványát, a folyamatosan érkező betegek segítséget kérő hangját.

A szívem összeszorult. Lassan bevillanó képek úsztak tudatomba, amikor szélsebesen betoltak a vizsgálóba, szemen sarkából láttam, hogy a testvérem is megérkezett és a váróteremben van, valószínű, hogy értesítette a gyerekeimet is, akik több száz kilométerre aggódnak értem.

Nagyon szomjas voltam, de valami másra vágytam az elhagyatottságban.

Olthatatlan vágyakozást éreztem egy morzsányi Szentostyára. Egy darabkára, amit régen vettem már magamhoz. Végiggördült a könny az arcomon, amit nem tudtam letörölni. Hangtalanul imádkoztam a sérült testemben és fázott a lelkem.

És akkor megmagyarázhatatlan, különös érzés hatalmasodott el rajtam. Ebben az elesett állapotban lassan az egész lényemet leheletfinomam körbeölelte és betakarta tetőtől talpig egy könnyű, láthatatlan, de érezhető, súlytalan burok. Nyugalom és béke áradt szét a lelkemben, mint annyiszor szentáldozás után, amikor Krisztus testét magamhoz vettem.

Megnyugodtam és hálás voltam.  

Tudtam, hogy megkaptam, ami után vágyakoztam, történhet bármi, az Isten nem hagyott el.

A testben és lélekben lezajlott megtapasztalás után már semmi nem volt ugyanaz. A lelket erősítő Isten maradt csak örök. Azóta másként tekintek a körülöttem lévő világra. Más töltete, színe, sűrűsége lett a világnak.

Tudatosult bennem, hogy minden egy perc alatt megváltozhat, az egészségem, az életem, amit ugyan irányíthatok, de a figyelmeztetést megkaptam, amiből érthetek.

Pihenésre, csendre, átgondolásra motivált a betegség. Ha továbbra is látni szeretném az élet adta csodákat és átélni a megvalósításra váró álmaimat, ennek érdekében határozott nyugodtsággal, de változtatni kell az életemen.

Hiszem, hogy a megtapasztalt, lelkemben végbement csoda nem illan el, örökre velem marad, nem engedem el többé, csak táplálom újra és újra a Vele való közösség megélésével, az Eucharisztiával.

Zsirosné Seres Judit

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert