PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Így jártam… hajnali kettő után

Teodor 2019. június 3-án született, ez az írás azon a héten készült, amikor még friss volt az élmény és rózsaszínben láttam a világot, de 10 hónappal később is minden sorával egyetértek, az illúzió sem tűnt el, minden egyes napunkat csodaszéppé teszi ez a kis tökmag! És csak azért nem írom, hogy a világ még rózsaszínűbb, mint valaha, mert egyébként zöld-fehér. – ifj. Obbágy László írása az apaságról.

Az Így jártam anyátokkal című közismert ifjúsági tévésorozatban van egy epizód, mely kifejezetten azt a tanulságos tényt taglalja, hogy hajnali kettő után már nem számíthatunk semmi jóra. Bárhol is vagy, inkább menj haza, feküdj le aludni, mert hajnali kettő után már nem történhet semmi jó. Kedves Barátom, ki e sorokat olvasod, ne higgy el mindent, amit a filmekben hallasz és látsz: a közelmúltban saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ez az állítás igen messze áll az igazságtól! Hiszen életem legboldogabb napja hajnali kettő után kezdődött! Sőt, még később…

Normális körülmények között nem örülök annak, ha hajnali háromkor hívnak telefonon (mondjuk nem is nagyon vagyok a telefonbetyárok kedvenc céltáblája…), de ennek a hívásnak nem lehetett nem örülni. Rezgőre volt állítva a kütyü, de hála Istennek nem aludtam olyan mélyen, hogy ne észleltem volna a spontán ébresztőt. Mintha megéreztem volna, hogy itt ma én nem alhatok mélyen. Itt ma én apuka leszek! Itt mi ma szülni fogunk! Sokan megmosolyogtak azért, amiért mindig többes szám első személyben beszéltem a szülésről, de most is vállalom: mi együtt szültünk Kittivel, igyekeztem osztozni vele az örömökben és a fájdalmakban is, mert részesévé akartam válni én is ennek a CSODÁNAK!!! Tulajdonképpen időben jött a gyermek, mégis, Kitti annyira erősnek mutatkozott az utolsó napokban is, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy amikor vasárnap este leköltöztettem Balkányból Nyíregyházára a mindennapos NST vizsgálatok miatt, nos, gyakorlatilag a kórházba is vihettem volna… Pénteken még óvodai ballagáson volt velem díszvendég, aztán este lenyírta a hajamat. Szombaton kerti partira mentünk Nyíregyházára, vasárnap még két Liturgián volt velem, délután meg bodzaszörpöt készített. Nyíregyházán én elköszöntem tőle, aztán visszamentem Balkányba.

Majd hajnali háromkor rezgett a telefonom. Már maga a tény, hogy Kitti hívott, megnyugtatott, s bár győzködtek, hogy nem kell rohannom, mert ebből biztosan nem lesz gyors szülés, én nem akartam semmit a véletlenre bízni. Indultam, ahogy tudtam, mert nem akartam lemaradni első gyermekem születéséről…

Emlékszem, nagyjából 12-13 éves kamasz lehettem, mikor egy nyíregyházi játékbolt előtt elmentem, s azon gondolkoztam, ha nekem egyszer gyermekem lesz, mivel fogom szeretni, milyen játékot fogok venni neki. Akárhányszor Fradi vagy válogatott meccsen vagyok, esetleg Kowalsky koncerten, mindig kicsit irigykedem azokra a kisgyermekes apukákra, akik be merik vállalni, hogy elviszik a gyermeküket ezekre a rendezvényekre. Hogy jót tesznek-e vele, minimum kérdéses, és nem azért, mert szegény gyerek megáll a fejlődésben, ha végig kell néznie egy rémgyenge magyar bajnokit, hanem mert hiába a sok hipermodern stadion, a lelátói kultúra attól még nem fog varázsütés-szerűen konszolidálódni. Hasonló a helyzet a koncertekkel: kell ez a fülsiketítő zaj a gyereknek? Gyakorta eszembe jut: milyen jó lenne, ha már én is vihetném a fiamat meccsre, koncertre! Vagy ha csak a pocakomon feküdne, s néznénk együtt a Real Madrid győzelmeit. (Talán nem hazardírozás, ha azt mondom, Hazard-ral megerősödve ebből, mármint győzelemből több lesz jövőre, mint idén volt…). Gyermekkorom kedves emlékei közé tartozik, hogy Édesapámmal közösen jártunk locsolkodni. De nem egy, nem két helyre; nemcsak az otthoni hölgykoszorút öntöztük meg, hanem rendszeresen 18-20 helyre elmentünk. Tulajdonképpen az egész napot együtt töltöttük, fantasztikus apa-fia program volt. Idén Húsvétkor már úgy mentem locsolkodni, hogy felötlött bennem: 2-3 év múlva már lehet, egy-két helyre a fiam is el fog kísérni. Néhány hónapja pap vagyok. Gyermekként sokat ministráltam Édesapám mellett is, s kispapként, aztán a debreceni és dunaújvárosi szolgálati helyeimen is tapasztaltam, s láttam a pap-édesapák arcán az őszinte örömöt és boldogságot, mikor ott állt mellettük a gyermekük. Ez is egyre többször eszembe jutott az elmúlt hónapokban: vajon az én fiam is olyan örömmel fog odaállni az oltárhoz az apja mellé, mint ahogy annak idején én álltam?

Mire ezt mind végiggondoltam, már bent is voltam a kórházban, Kitti mellett. Segítettem abban, amiben tudtam, igaz, ez a segítség nagyjából ki is merült abban, hogy hagytam, minden egyes fájásakor összeroppanthassa kicsit a kezem. De szívem szerint ennél többet is vállaltam volna érte… Nehéz volt megélni, hogy akivel korábban együtt sírtam és együtt nevettem, akivel minden egyes pillanatot ajándékként élek meg, ott fekszik mellettem, kiszolgáltatva, s nem tudok érdemben osztozni a fájdalmában… Egyébként meggyőződésem, hogy az utolsó hetekben én jobban izgultam a szüléstől, mint Kitti. Az ő arcán először akkor láttam aggodalmat, mikor nyolc óra magasságában kiderült, természetes úton aligha sikerül megszülnie a gyermeket, az egyetlen járható út a császármetszés lesz. Mindketten megijedtünk, s bár én nagyon tartottam magam ahhoz, hogy szeretnék bent lenni a szülésen, az altatóorvos meggyőzött, hogy ez elég komoly műtéti beavatkozás ahhoz, hogy engem kelljen istápolni, kerülgetni, esetleg feltörölni a padlóról. Így a műtőbe – nem tiltották, de kérték – nem mentem be.

Amit azután éreztem, hogy először hallottam felsírni Teodort, lehetetlen szavakba önteni. És amikor a néhány perces újszülöttet hosszú percekre a mellkasomra tették… Ha bármiről azt gondoltam eddig az életben, hogy fontos, és hogy kicsit is számít… SEMMI MÁS NEM SZÁMÍT!!! Másnap voltam focizni és kaptam néhány elkerülhető gólt. És? Többször dugóba kerültem mostanában Nyíregyházán… És? Böde Dani eligazolt a Fradiból… És? A Neoton Família ismert dalában „220 felett átértékeled magadban a világot”, de azt hiszem, nem kell ehhez kétszázhússzal száguldani: ha apa leszel, minden átértékelődik az életedben, és minden más háttérbe szorul. Ugyanígy a csodákról is más képzeteim vannak immár… Igen, valahol csoda, hogy a Liverpool 0-3-ról kiütötte a Barcelonát a Bajnokok Ligájában. Igen, valahol csoda, hogy Ludwig van Beethoven egyik leghíresebb művét, az Örömódát süketen írta. Igen, valahol csoda Szemiramisz függőkertje, a piramisok, a Golden Gate öböl és a budapesti Parlament. Valahol ezek mind csodák… De nem a legnagyobbak! Mert rájöttem, az az igazi Csoda, ha egy új Élet születik! Az az igazi Csoda, hogy van egy fiam, aki az ölemben vagy a vállamon alszik. Az az igazi Csoda, hogy van egy fiam, aki csont az én csontomból, hús az én húsomból. Az én vérem! Család lettünk! Életem legszebb, legboldogabb pillanata volt, mikor először a kezemben tartottam Teót. Mindig családcentrikus voltam, mindig nagyon szerettem a gyerekeket, de soha nem gondoltam, hogy olyan élményben lesz részem, mint amit akkor és ott, a születés pillanatánál éreztem. Most is itt van mellettem a Kölyök; hang nélkül sír (azt mégis, hogy?), jókat grimaszol, néha kinyitja a száját, összehúzza a szemöldökét. A Teodor név azt jelenti, „Isten ajándéka” – azt hiszem, minden egyes nap Isten ajándékaként fogjuk megélni ezt a Gyönyörűséget. Ő a MI valódi CSODÁNK! Megházasodtam, pappá szenteltek, de csak most, hogy lett egy gyermekem, érzem úgy, hogy igazán felnőttem.

Az Így jártam anyátokkal című sorozat főszereplőjét, mit ad Isten, egyébként éppen Teodornak hívják, de ettől még nem értek mindenben egyet vele: bizony, történhetnek klassz dolgok, életre szóló élmények, valódi, nagybetűs CSODÁK hajnali kettő után is. És bár azóta nem rezgett hajnali háromkor a telefonom, tudom, hogy kész lennék újra felvenni!

 

ifj. Obbágy László

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert