PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Embernek lenni kivételes kegyelem – gondolatok a kátai búcsú körül
November 13-án tartották a nyírkátai görögkatolikus templom búcsúját. Az ünnep margójára Magyarné Takács Bernadett tisztelendő asszony írta le gondolatait.
Ha az Oroszvégnek nevezett irányból érkezünk, messziről köszön ránk a Szent Mihály-templom tornya. Azon az úton járunk, ahol háromszáz éve útnak indulnak a „gebei görögök”, hogy ezer gondjukat a Jóságos Kézbe helyezzék. A templomot kőfal veszi körül, a Szeretet varázslatos köre ez, amely a világ minden bajától megvédi az érkezőket. Hajnalban szeretek belépni ide, amikor a falu még ébredezik. Amikor a nap minden ígérete ott lebeg beleszőve a vasárnapi tömjén illatába. Nem rohanok előre rögtön. Minden ilyen látogatás olyan számomra, mint a születés. Újjászületés az Örömre, a Biztonságra és a Békére, amelyet Isten kezdettől fogva álmodik nekünk. Amíg a bejáratnál állok még érzem a kinti világot, a mindennapok lüktetését. De a Csend hamar kézen fog és szelíden a templomhajóba von. A hajó a teremtett világot jelképezi, ahol nem tudod nem felemelni a fejed. Nem tudsz görnyedve járni, mert minden lélegzetelállítóan szép. A bejárat Csendje most szelíden ad át engem a létezés Csodájának. Példás életű szentekkel a mennyezeten. Hatalmas, ínséges időben felajánlásból vásárolt gyönyörű csillárokkal. Padokkal, amelyek ott ülő kedves arcokat idéznek fel…Mindig elüldögélek itt egy kicsit, hogy tudjam: élni jó, hogy embernek lenni kivételes kegyelem. Csodatelt lélekkel lépek tovább, hogy lehajtott fejjel megálljak az ikonosztázion előtt, ahol a Titok lesz a vezetőm. Arra késztet, hogy alázatos szívvel álljak ott, mert az Isten végtelen Titok, mint a Szeretet, az Áldozat vagy éppen az, hogy ebben a templomban egyszerre találkozom újra és újra a Teremtőmmel és legjobb önmagammal… Nem nagyon vágyom kilépni innen, de mintha mégis útnak indítana valami. S mire kilépek, kinn indul az élet, felébredt ez a parányi falu. Én meg viszem magammal közéjük a Szent Mihály-templom három kincsét: a Csendet, a Csodát és az alázatra indító Titkot…Magammal hordozom őket, amíg megint jövök. Így aztán a kicsi, régi, sokszor kopott templomocska lesz a szívem is, amit a kátai templom hajnali fényei melengetnek fel, ha nagyon félek…. Idén augusztusban tíz éve, hogy először léptem át ennek a templomnak a küszöbét, nem önként jöttem, döntések, körülmények taszítgattak végig az úton. Kicsit duzzogva, csalódottan és szomorúan érkeztem. Nem akartam én se Csendet, se Csodát, se Titkot. Zárva volt a szívem, a lelkem, mert képtelen voltam felfogni, mi számít igazán. S nem jött látványos, filmbe illő nagyjelenet, amikor először beléptem ide, nem változtam meg egy szempillantás alatt, de ma már tudom, hogy a kátai templom tövében áldottá és széppé szelídült az életem, s ha végignézek az elmúlt tíz esztendőn , akkor tudom, hogy Isten kegyelme árad rám attól az első augusztusi naptól fogva, amikor először nyomta le a kezem kétségbeesett kapkodással a kilincset…
Magyarné Takács Bernadett
