P. Tóth Nóra tárcanovelláját olvashatják
A régi parasztház mennyezetén végigfutó gerendák a ház bordáiként meredeztek felettem. Súlyosak voltak és mozdulatlanok; a köztük feszülő deszkákkal együtt gyerekkorom különös játékszerévé váltak. Elég volt egy tenyérnyi tükör, és a világ máris kifordult a sarkaiból.
Kezemben a tükörrel indultam útnak. Lefelé néztem, mégis a magasban jártam: a tükör mélyén a mestergerenda sötét sávja nem felettem, hanem alattam futott, mint valami égi akadálypálya. Amikor a tükröződő fához értem, magasra emeltem a lábam, és óvatosan átléptem, vagy úgy jártam a gerendán, mintha egyensúlyoznék. Teljesen beleszédültem ebbe a visszájára fordított valóságba. Itt a botlás nem egyszerűen esést jelentett, hanem a varázslat összeomlását. A kép elhitette velem, hogy biztos talajon mozgok, pedig székekbe, asztalsarkakba ütöttem magam a padlón járva.
Ez a tükör azóta sokszor megcsalt már. A valódi akadályok, melyeken át kell küzdenünk magunkat, talán nincsenek is a szemünk előtt. Gyerekként hittem, hogy ha elég magasra emelem a térdem, átjuthatok a szakadékokon is. Később bebizonyosodott, hogy a legnagyobb eséseket nem ott szenvedjük el, ahol az akadályokat látni véljük. Miközben lábunk alatt futó utat figyeljük, saját sebzettségünk küszöbként gáncsol el. Az élet a tükör keretein kívül történik.
Tekintetünket a mélybe szegezve botorkálunk. Pedig de jó lenne végre felnézni, s a mestergerendát nem csak tükör által, homályosan látni.
P. Tóth Nóra