PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Isten az esetkocsin
A közöttünk élő hősök. Szokták így jellemezni a mentőket. Ennek az lehet az oka, hogy csak azokban a pillanatokban találkozunk velük, melyekből minden erőnket összegyűjtve menekülnénk. Valljuk be őszintén, hogy már csak egy baleset, egy összeomlott családtag, a sportrendezvényen összeesett sportoló látványa is megviselheti az átlagembert. Általában ilyenkor érkeznek meg ők. Már a látványuk is valamelyest megkönnyebbülést teremt bennünk, hiszen bízunk benne, hogy úgyis segítenek. Bekötözik a sebet, adnak egy injekciót, és minden rendben lesz. Hatalmas elvárás ez. De a laikus oldaláról természetesek ezek a gondolatok. Ezt mindannyian át tudjuk érezni. De mi lehet a másik oldalon? Néhány karakter erejéig legyünk mentők mi is. Öltsük fel a piros ruhát, akasszuk nyakunkba a fonendoszkópot, és üljünk be a sárga autóba.
Délután két óra van. Túl vagyunk a nappalos műszak felén. Nyugodt a nap, eddig csak kétszer kellett kivonulni. Volt idő ebédelni is, így teljes a harmónia. A következő pillanatban megszólal az esetcsengő. Nekünk szól. Esetlap a kézben, és már indulunk is. Nem messze egy buszmegállóba riasztanak minket. 65 éves férfi összeesett, azóta eszméletlen. A szirénázó autóban eszembe jut, hogy apám is 65 éves lenne. Lenne, ha egy szívinfarktus nem vitte volna el. Aztán gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat, hiszen a betegre kell koncentrálni. Próbálok felkészülni az esetre. Lehetséges alternatívákat állítok föl a kiváltó okokra. Megérkezünk. Kesztyűt húzok fel, a táskát a kezembe fogom, a bajtársak hozzák a többi szükséges felszerelést. Nem aggódok, hiszen ismerem őket. Sok helyzetben ott voltak mellettem tudom, hogy pillantásokból megértjük egymást. A buszmegállóban áll egy busz. Azon lett rosszul a bácsi, és jobban látták, ha a levegőre kihozzák. Körülbelül húsz ember van a helyszínen. Nők, férfiak, gyermekek. Ketten a beteg mellett térdelnek. Egy ismerős ábrázatú fiatal férfi a beteg mellkasát nyomja. Vele szemben a lány időközönként levegőt fúj a bácsi szájába. Odalépve látom a megkönnyebbülést a szemükben. Végre lejöhetnek a színpadról. levethetik a felelősséget. Egy köszönömöt mondok feléjük, többre nincs idő. Elkezdjük vizsgálni a férfit. A pillanat tört része alatt a kezembe kapom a defibrillátor lapátjait, és látom a szív működését. Fribrillál. Örülök, hátha elég egy sokk. Jelzek a bajtársnak, hogy készüljünk defibrillálásra. Nyílik a zselés doboz, közben elkiáltom magamat: „Mindenki lépjen hátra! Senki nem érhet a beteghez! Sokkot adok le! Senki nem ér a beteghez!”. Körbenézek, közben hallom, ahogy tölt a gép. Még egyszer szétnézek, majd a betegre és a monitorra pillantok. Megnyomom a gombot. A test megemelkedik, majd visszahull. Folytatjuk a kompressziót, ám nem érünk a ciklus végére. Kinyílik a bácsi szeme. Miközben újra vizsgálom, azt gondolom mázlink volt. Nekünk is és a betegnek is. Ez egy szerencsés nap. Pár pillanat múlva megjelenik a lánya. Kérdészuhataggal természetesen. Mi történt? Ugye nem lesz semmi baja? Felépül hamarosan, ugye?!
Mit válaszoljak ezekre a kérdésekre? Én magam sem tudom. Ebben a pillanatban él. Ebben a helyzetben egy sokk is elég volt. Máskor egy órán keresztül küzdünk, mégsem elég. Miközben a beteget a kocsiban elhelyezzük, megnyugtatom a hölgyet. Nem hazudok neki, nem ígérek, csak megnyugtatom. Beülök a beteg mellé jelzek a bajtársnak, hogy indulhatunk. Stabil állapotban van Lajos bácsi. Közben a nevét megtudta már mondani. Sokat nem beszél, nem is várom el. Az értékei jók, a szállítás nyugodt. Mögöttünk jön a lánya is. Útközben azon gondolkozom, hogy milyen életnek lettünk a részesei. Egy sokunokás nagypapáé, vagy egy egyedül élő, folyton zsörtölődő idős férfié? Mivel foglalkozhatott?
A kórházban átadtuk a beteget, nem volt semmi baj. Miközben az állomás felé gurulunk, azon tűnődöm, mi a határ? Meddig uraljuk a helyzetet, és mikortól van, hogy valami felsőbb hatalom döntésére várunk. Nehéz a kérdés, az adott pillanatban nem is jut eszünkbe. Tesszük a dolgunkat, és valahogy érezzük, mikor fogja a kezünket, mikor irányítja a szemünket. Már-már természetes ez az érzés. Pedig, ha jobban meggondoljuk egyáltalán nem az, hiszen természetes az, ami bárkivel megtörténhet, de egy könyvelő, vagy egy fodrász nem igazán éli meg ezt meg. Eszközök vagyunk a terve végrehajtásához. Talán ez a jutalmunk ezért a munkáért: Isten közelségét, jelenlétét megérezni. Talán ez ad erőt, hogy azokat a dolgokat, amiket nap mint nap látunk, feldolgozzuk, már amennyire lehet. De meg kell próbálni, hiszen másnap is várnak ránk majd egy buszmegállóban.
De a filozofálásra nincs idő. A bajtárs a hétvégi születésnapozásról mesél. Közben eszembe jut, hogy két nap múlva a nagyfiamnak is születésnapja lesz. A párom rám bízta, hogy megvegyem az ajándékot. Agyalok azon, hogy mikor tudok kimenni a plázába. Holnap délután, talán. Délelőtt betegvizsgáló leszek egy véradáson, este mentő. Majd a kettő között. Közben megszólal a rádió. Egy újabb eset. Szekunder szállítás kórházból kórházba. Általában nyugodtabbak ezek a feladatok. Azért kellünk mi, mert a betegnek orvosi felügyeletre van szüksége. Megérkezünk, és ki jön velem szembe? A Lajos bácsi újraélesztését megkezdő fiatal férfi. Innen volt ismerős. Rezidens orvos a kórházban. Csupán egy bólintással jelezzük, hogy megismertük egymást. Neki is mennie kell, nekünk is.
Molnár Zoltán
