PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Hernyóselyem

Emma fellélegzett, mert megszabadult a lelkére telepedő nyomástól. De jó volna nekünk is újra fellélegezni! Rubóczkiné Kiss Hajnalka novelláját olvashatják.

Emma a kétajtós ruhásszekrény előtt állt, és mezítelen hátán végigcsorgott a veríték. Takaros kontyából elszabadult, ősz hajszálai csapzottan tapadtak pergamenbőr nyakára. A lehúzott redőny résein keresztültolakodó fénynyalábok foltokban világították meg szeme előtt a pedánsan egymásra hajtogatott ruhaneműket: csupa barna és olajzöld holmi, meg a gyász miatt egy halom fekete. Emma már több mint egy éve csak feketét hordott. „Egy rendes asszony rendesen meggyászolja az urát.”- így hallotta ezt mindig. Emma nem érezte magát rendes asszonynak. Bűntudata volt, mert belül nem marta feketén a fájdalom a férfi után, akivel negyven évig osztott meg ágyat és asztalt. De a koromszín ruhákat mégis minden áldott nap felvette, nehogy megszólják a faluban.

Míg keze a ruhák között matatott, arra gondolt, hogy lánykorában mennyivel másabb volt a szekrénye. Jobbára gyatra kis kartonruhák lógtak benne, de mind színes volt, mint tavasszal a kiskertje. Ó, az a kiskert! Ennyi maradt meg neki az évek alatt a színekből. Még ezt sem akarta András hagyni neki. Mert a föld elbírná a retket, meg a hagymát is! „Virágos kiskert- üres kamara!” – szokta mondogatni. Csak akkor enyhült meg, amikor látta, hogy a falubeli asszonyok pár forintot fizettek az asszony nevelgette különleges tövekért, hajtásokért. Pedig hogy szégyellte Emma, hogy pénzt vesz el érte! Otthon, a saját falujában virágért, tőért a világért sem fogadott volna el senki pénzt a másiktól.

De itt minden más volt, mint otthon. Amikor fiatalasszonyként betette a házba a lábát, még azt gondolta, tán könnyebb élet kezdődik. Nem fogja látni, ahogy az apja a kocsmából hazatántorogva kezet emel az anyjára, nem hallgatja, ahogy a részeg mocskos-kásás szavakkal káromolja az Urat. Nem látja, ahogy majd végigvágódik valahol az udvaron, vagy a ház döngölt padlóján, hogy aztán a két nő együttes erővel nyalábolja fel a tehetetlen, vizeletszagú testet, hogy becipeljék a dunna alá a szalmazsákra. Emma azt hitte, ha három hónap ismeretség után hozzámegy a fiúhoz, akit a szomszéd faluból kommendáltak neki, végleg megszabadul.

De nem szabadult meg. Csak másfajta ketrecbe került. Otthon az ital volt az isten, itt meg a pénz.

- András nem azért vett el szegény lányt, mert nem jutott volna neki tehetős. – gondolta most először, annyi év után Emma. - András igénytelen, csendes, hosszantűrő házicselédet keresett itthonra a saját anyja mellé…

Emma eszébe villant a kép, amikor először pucolták együtt az anyósával a krumplit az ebédhez.

- Majd ha a sajátodat pucolod, akkor hámozd ilyen vastagon, hé! – kiáltotta indulatosan a vénasszony, és Emma kezére csapott a kés fanyelével.

Emma zavarodottan engedte le az ölébe a krumplit, mukkanni sem mert. Mit is mondott volna? Hogy otthon nekik a malacka az ilyen krumplihéjakon nevelkedett? Itt tápot kaptak a malacok, meg kukoricadarát. Híztak is rendesen. Emma egymaga cipelte a nehéz moslékosvödröket eléjük. Gyűlölte ezeket a nagy, kövér hízókat, pedig otthon minden cocát megkönnyezett disznóvágáskor. Emma inkább hallgatott, nyelte a könnyeit. Mert ugyan mit szólnának a faluban ahhoz, ha a krumplihéj miatt zavarná el a háztól az ura?

Ahogy hallgatott akkor is, mikor az újszülött lányukra András csak egy pillantást vetett a küszöbről, és ennyit mondott:

- Lyány... A fiú hozza a pénzt a házhoz, a lyány csak viszi…. – aztán kifordult a gyermekágyas szobából. Nem is dajkálgatta, szeretgette a kisleányt soha. Taníttatni ugyan kitaníttatta, nehogy megszólják a faluban, hogy „a kulák András még a lánya iskolájára is sajnálja a pénzt.” El is költözött Andika külföldre, amint tudott. Azt mondta, ő nem kap itthon levegőt…

Nem lett több gyerekük. Tán a Jóisten is tudta, hogy elég ide az az egy is. Gondozhatta a második gyermek helyett az egyre magatehetetlenebb, zsörtölődő anyósát, aki még az ágyban fekve is folyton kommandérozta. Emmán átfutott megint a bűntudat, ahogy az anyósa utolsó heteire gondolt. Isten bocsássa meg, de várta a vénasszony halálát. Azt gondolta, talán változni fog András is, ha már csak ketten lesznek itthon. Tán közelebb is kerülnek egymáshoz. De persze nem változott semmi.

Emma már könyökig turkált a ruhák között, ujjai valahol a szekrény hátuljában matattak, de hasztalan. Aztán egy hirtelen mozdulattal rántott egyet a ruhahalmon, és padlóra borult a sok, fojtott színű holmi. Az asszony benyúlt a szekrény hátuljába, és kihúzta azt, amit eddig keresett: egy tarkabarka, hernyóselyem ruhát. Előbb lehunyt szemmel arcához simította a hűs kelmét, majd maga elé illesztette a ruhát. Soha nem hordta, pedig már több mint húsz éve megvan. Még a lánya esküvőjére vásárolta magának.

- Eriggy mán, vén lúra csengő?! Mi vagy te, tán kalapos naccsága? – csúfolta a férje, mikor meglátta az ágyon a kiterített csodát. Még szerencse, hogy nem tudta, hogy milyen drága holmit szól le. Emma virágokból összespórolt összes kis pénze ráment. De az asszony erről is hallgatott. Elrakta a ruhát jó mélyen, a szekrény hátuljába, az esküvőre meg felvette azt a barna dzsörzé kosztümöt, amit még Andika diplomaosztójára varrattatott olcsón magának.

- Istenem, de jó lenne felvenni ezt ebben a hőségben! – gondolta, a selymet markolva. – De még azt mondanák a faluban, hogy a bolond Emma férjet akar fogni magának, azért öltözködik ki így a temetőre…- futott át rajta a gondolat.

Emma nem szeretett a temetőre menni. Hidegrázást kapott, amint megpillantotta a grániton a nevét, amit a férje már akkor belevésettetett a sajátjával együtt a rideg kőbe, amikor az anyjának állíttatták a sírkövet. (Jó drágát, nehogy megszólja a nép, hogy még egy rendes sírkövet sem tud venni az anyjának.)

Emma még mindig maga előtt tartotta azt a színpompás, hernyóselyem ruhát. Ahogy a kelmét tartotta, ránézett a két, megviselt kezére. Amióta élt, dolgozott. Senki nem kényeztette soha semmivel. Fogta, szorította ott a félhomályos szobában azt vékony selymet a harsogó rózsaszín, sárga és zöld virágokkal, és egyre inkább valami megmagyarázhatatlan dac kerítette hatalmába. Egyszer csak hirtelen mozdulattal égnek dobta két karját, és belecsusszant a szellős ruhába. Aztán lábaira könnyű szandált is húzott, majd felkapta a zöld öntözőkannát és nekilódult. Mielőtt azonban kilépett volna az előszobából, még hetykén a fejébe csapta a kertészkedéshez használt szalmakalapját is. Gondosan becsukta az ajtót, felkapaszkodott ócska kerékpárjára, aztán amennyire elkopott ízületei engedték, megindult a temető felé. Mosolygott.

Rubóczkiné Kiss Hajnalka