PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Nyári rege

Az elmúlt hetekben bezárkóztunk otthonainkba, önmagunkba, de voltak köztünk olyanok (mint a történelem minden időszakában), akik kiléptek komfortzónájukból, szamaritánusként hajoltak az elesettekhez. Ez a nyári rege 2020 tavaszán is aktuális: az irgalmasság története Rubóczkiné Kiss Hajnalka tollából.

- Rosseb egye meg! – mordult fel a férfi, négykézláb állva a járda forró aszfaltján.
Az imént botlott meg valamiben, talán egy kőben, talán a saját lábában, talán a korán reggel éhgyomorra elfogyasztott olcsó, kannás borban. Ha már a földre kényszerült, úgy döntött, ott is marad. Valahogy odébb kászálódott, hogy a vizelettől bűzlő, koszlott házfal némi árnyékot adjon csapzott fejének.
- Verje meg a radai rosseb… - folytatta félhangosan, bár már azt sem tudta, kinek-minek szánta a káromkodást.
Körülötte a főváros a dolgára sietett, csak ő ült egyedül, lakatlan szigetként a járda szélén, üveges tekintettel a járókelőket bámulva.
Egy fiatalasszony tipegett el előtte drága, fehér bőrszandálban. Formás lábai jó nagy ívben kerülték ki a földön ülő hajléktalan férfit.
- Ez azzz! Kerülj csak jó nagyot, anyám! – gondolta az indulattal. – Vigyázz, rám se nézz! Leprás vagyok biztos… - sercintette oda fogai közül a nőnek, de az rá sem tekintve sietett tova. - Ez is olyan, mint a Mari… - gondolta a férfi. – Annak is csak addig kellettem, míg lóvé volt… - rágódott még egy darabig a volt felesége emlékén.
A város nem látszott tudomást venni emberünk családi problémáiról, gondtalanul lüktetett –zakatolt - csörtetett a júliusi kánikulában. Egy csapat munkás trappolt el előtte, bakancsuk talpa szinte ütemre csattant.
- Tiszta szégyen az ilyen! – hallotta a férfi, és tudta, hogy róla folyik a szó.
- Szégyen…- gondolta. – Az már régen nincsen.
A szégyen kiégett belőle a gőzölgő aszfalton, amikor néhány forintot próbált kunyerálni a pirosnál várakozó autókból, és kifagyott belőle a téli éjszakákon, amikor azért vándorolt megállás nélkül, hogy meg ne fagyjon reggelre. De hangosan csak ennyit kiáltott oda a sarki pékségbe beforduló munkásoknak:
- Nem kell röhögni, volt nekem is szakmám…
Ám azok már nem hallották a haragos hangot.
- Senki nem rakta olyan szépen a metlakit, mint én… Senki… - motyogta maga elé.
Jó darabig ült így a járdán, s közben veres ingerültsége egyre inkább barna bánattá hervadt. Az ital, vagy még inkább a lelke súlya, húzta-húzta a járda felé, míg egyszer csak feje a kövön koppant. Két tornacipős fiú haladt el az orra előtt. Talán testvérek lehettek. A kisebb láb egy pillanatra megtorpant, de a nagyobb már terelte is maga előtt, így a kicsi újból nekiiramodott. A férfinak a gyerekeire kellett most gondolnia, akiket már nagyon régen nem látott. Igazából már nem is gyerekek, de ő csak úgy tudott emlékezni rájuk, ahogy lassan már tíz éve otthagyta őket. Gyerek-arccal.
- Az se számítana nekik, ha egy nap felfordulnék. – gondolta keserűen, majd lázasan igyekezett valakit felkutatni elméjében, akinek az ő élete csak egy kicsit is fontos lenne. – Senkinek nem hiányoznék. – mondta ki egy idő után hangosan is, és ez a mondat nagy, fekete madárként telepedett szívére.
Észre sem vette a búbánattól, hogy az előbbi két fiú újra ott állt előtte. A nyúlánkabb valami vékony, olcsó szivacspárnát nyújtogatott felé, aztán látva a férfi értetlenségét, csak ennyit mondott:
- Nagyon kemény az a járda…
A nagyfiú várt egy pillanatot, majd könyökön fogta a kisöccsét, s már el is nyelte őket a városi forgatag. A férfi zavartan nyúlt a párnához. A szivacs puha volt, a szövet tiszta és új szagú. Aztán feltápászkodott a járdáról, s hóna alatt a párnával ő is megindult lassan, bizonytalan léptekkel valamerre.

 

Rubóczkiné Kiss Hajnalka

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2024 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert