COFFEE PANNONIA

Pannónia Kávéház

Nyár, Balaton, fény

Rubóczkiné Kiss Hajnalka múltidéző novelláját olvashatják.

-Mint a mókus fennafán.. – fújta Andris teli tüdőből, ahogy a másik harminckét falubeli gyerekkel együtt, a szedett-vetett egyenruhájában táborudvar fehér kavicsain a zászló alá masírozott. Szandálos lábán már rég nem viselte a fehér zoknit, az még hét elején elveszett, az ingén pedig ott virított a tegnapi eperfagylalt nyoma. A piros nejlonnyakkendője még megvolt. Azt az asztal alól halászta ki reggel.

- 113. számú úttörőtábor ví-gyázz! Zászlófelvonásnak tiszte-legj! – vezényelte a táborvezető, és százötven kar szinte egyszerre emelkedett a levegőbe.

Andris nem szerette ezt a zászló körüli felhajtást. Nem értette, ha egész nap fürdőgatyában és pólóban szaladgálhatnak a tábor területén, minek kell arra a tíz percre puccba vágni magukat. Miért kell megszakítani ilyen hülyeséggel a legjobb játékot? És miért kell ilyenkor még azzal is húzni az időt, hogy felolvassák a szobaszemle eredményeit? Mintha nem olvashatná le azt bárki magának az ebédlő faláról, ahová úgyis kirakják minden nap!

Andris a táborvezetőt sem szerette. A szőke, festett hajú, ötven körüli nőt mindig savanyú kávé és olcsó cigaretta szaga vette körül. Amikor beszédre nyitotta vörös rúzzsal mázgált száját, kilátszottak a megsárgult fogai. Rekedtes hangján rövid, pattogó mondatokkal utasítgatott bárkit, aki a tábor területén a szeme elé került: a konyhásoktól a tanárokon át, a táborozókig. Egy gyereknek sem jegyezte meg a nevét. Fiamnak szólított mindenkit. A lányokat is.

Míg az ügyeletes rajvezető kislány szinte énekelve a tisztasági verseny eredményeit olvasta, Andris bámészan járatta körbe a tekintetét a sötétbarna barakkok által körülvett kis téren. Szeme a legszélső csoporton állapodott meg, a „németeken”. A németek ugyanolyan gyerekek voltak, mint ők, magyarok, és valahogy mégis különböztek tőlük. Különleges titokzatosság lengte körül még akkor is őket, amikor furcsa nyelvükön hadoválva csak pingpongoztak vagy kergetőztek egymással. Kiváltságosnak tűntek a fiú szemében, mert a nyakkendőjük erős vászonból készült, és nekik még az egyenruhát sem kellett ilyenkor viselni.

A németeket mindenki kedvelte a táborban, mert általában barátságosak voltak. Gyakran mosolyogtak rád és nem sajnálták a száraz, endékás kekszet senkitől. Ha valakivel összebarátkoztak, azzal nyakkendőt is cseréltek. Nagy kincs volt egy német nyakkendő. Hát még egy német barát! Néha jelvényeket is osztogattak, és esténként a nyolcadikosokkal oroszul beszélgettek kint, a fák alatt.

Andris sajnos nem tudott velük beszélgetni. Még csak az ötödiket járta ki az idén. Akármilyen erősen is kutakodott az agyában, egy-két orosz szónál több nemigen jutott az eszébe. De azok is milyen kis nyamvadt szavak voltak! Szabáka meg kóska… Meg az, hogy mavzaléjlényina… Meg az, hogy krákágyil… Andris maga is belátta, hogy ezek a szavak vajmi kevésnek bizonyulnának még egy egyszerűbb társalgás elkezdéséhez is, ezért inkább csak tisztes távolságból méregette a külföldi diákokat.

A bámészkodásból az oldalába nyilalló fájdalom rezzentette fel. Legjobb barátja, Lacika, hegyes kis könyökével jókorát bökött rajta.

- Ne bambulj! Már vége. Megyünk! – morogta oda Andrisnak a kis pisze, szeplős orra alól. - Megint mi kaptuk a legkevesebb pontot a szobára…

De Andrist semennyire sem érdekelte, hogy hány pontot kaptak a barakkra. Csak az érdekelte, hogy reggeli után lemennek a Balatonra, és megint egész délelőtt a vízben lehet, egészen addig, míg lila nem lesz a szája a hidegtől. Andris soha nem látott még ennyi vizet. Amikor a zötyögő vonat ablakából először pillantotta meg a csillogó tavat, úgy érezte, ennek a nagy szépségnek tán nincs is párja a világon. Még azt a fura szagot is mohón szívta magába, ami a tó körül mindig megcsapta: hínár, sár, rothadás és napfény szaga volt a Balatonnak.

De aznap délelőtt nem mentek le a tóra. A reggeli után Zoli bácsi egy csapat nyolcadikos lánnyal jelent meg a kisfiúk faházánál.

- Fiúk, a héten már negyedszer vagytok utolsók a tisztasági versenyben. – mondta a fiatal tornatanár. – De nem is az a baj, hogy utolsók vagytok, -folytatta - hanem az, hogy igénytelenség ekkora kupiban lakni. Most is minden holmitok szanaszét van dobálva. És ez az oroszlánszag…!

Lacika megnyikkant az oroszlánszagra. Kifejezetten viccesnek találta, hogy Zoli bácsi a szobában terjengő, lábszaggal keveredő, állott és poshadt bűzt így aposztrofálta.

- Lacika, most ne röhögj! – utasította rendre a tanár a gyereket, és Lacika engedelmesen azonnal le is törölte egérkeképéről a vigyort.

Zoli bácsiért odáig voltak a gyerkőcök. Már az is elég lett volna a népszerűségéhez, hogy a fiatal, jó külsejű férfi egy régi, fekete Ural motorral járt be tanítani. De ráadásul Zoli bácsi az óráin minden gyakorlatot együtt végzett a diákjaival, nem csak a pálya széléről dirigált. Emiatt egyenesen körberajongták a tanítványai.

- Fiúk! Ez így nem mehet tovább! – folytatta a pedagógus a szelíd korholást. – Úgyhogy, megkértem a nyolcadikos lányokat, hogy mutassák meg nektek, hogyan kell rendet rakni. És a lányok voltak olyan tündérek, hogy el is vállalták.

A nyolcadikos lányok egy része itt láthatóan fülig belepirult az ártatlan bókba. A tanár otthagyta az ötödikeseket, a nagylányok pedig fintorogva és fontoskodva munkához láttak. Az egyik lány, a mézszőke Erika egy pár zoknit kotort ki a partvissal az emeletes ágy alól.

- Kié ez a zokni? – kérdezte, igyekezvén a lehető legszigorúbb arcot vágni, amit csak kerek arca és telt ajkai megengedtek. Andris azonnal ráismert a kóbor ruhadarabra, és félénken, mintha az iskolában lennének, mutatóujját felemelve, illedelmesen jelentkezett.

A suta kis mozdulatot látva a lány arca megenyhült.

- Na, gyere! –hívta Erika. – Rakjuk rendbe együtt a táskádat!

Majd sóhajtva csak ennyit tett még hozzá: - Három öcsém van, tudom milyenek vagytok…

Andris készségesen ugrott, és miközben a táskát rámolták, csak hallgatta, ahogy Erika végig kedélyesen fecsegett neki. A kisfiú egy idő után szinte már nem is tudta, miről beszél a nagylány. A hangja úgy zsongott a fülében, mint a házuk előtt álló hársfán tavasszal a méhek. Andris hagyta, hogy ez az kellemes zsongás teljesen elandalítsa. Csak figyelte a lány rózsaszín ajkait, a kezét, ahogyan hanyagul hátradobta előre hulló, szőke fürtjeit, és azt kívánta, bárcsak nagyobb táskát és több holmit hozott volna magával.

- Aztán már mindig ilyen rend legyen! – szólt még vissza a nagylány az ajtóból, majd hosszú, kecses léptekkel elindult a saját faházuk felé.

- Aztán már mindig ilyen rend legyen! – utánozta elvéknyított hangon Lacika Erikát, és kezével dobott egyet a láthatatlan fürtjein. A fiúk hangosan nevettek, de Andris nem nevetett velük.

Másnap Andris szeretett volna az ebédlőben Erika közelébe ülni, de mire a tálcával visszafordult a pulttól, már minden hely foglalt volt a lány asztalánál. Erika egy villanásnyi mosolyt küldött a gyerek felé, de az is lehet, hogy Andris ezt csak képzelte. Aztán a viharvert fémtálcájával a kezében megindult Lacika felé, aki már egy ideje vadul integetett a terem másik végéről. Neki is foglalt helyet.

Aznap sem a tó, sem a közös játék nem tudta lekötni a fiút. Szemével mindig a nagylányt kereste. Néha el-el kapta egy-egy pillanatra a nyúlánk alakot, aki hol a barátnői, hogy a németek gyűrűjében tűnt fel. Andrisnak a strandon esélye sem volt közel férkőzni hozzá.

Estére tábori diszkót szerveztek a tanárok a gyerekeknek. A kisfiú gondolni sem mert arra, hogy táncolni hívja majd Erikát, de reménykedett abban, hogy legalább a körtáncnál mellette lehet.

- Andris! – szólította meg Zoli bácsi a strandról hazafelé tartva. – Erika azt mondta, nagyon becsületesen takarítottál. Ezért azt gondoltam, hogy jutalmul ma este te lehetsz őrségben. Válassz valakit magad mellé!

A kisfiú szava elállt. Ötödikeseket nem szoktak estére őrségbe osztani, még nappalra sem nagyon. Az őrök karszalagot kapnak, és minden érkezőtől meg kell kérdezniük a jelszót. Azon kivételesek pedig, akiket éjszakára osztanak be, elvihetik magukkal a portyához a kapus fülkéből a nagy zseblámpát is. Erre gondolva Andris egy pillanatig tényleg szerencse fiának érezte magát, aztán valahogy mégis megkeseredett az öröm a szívében. Erika jutott eszébe meg az esti tánc.

A tanár észrevette az átfutó felhőt a gyermek homlokán.

- Ha nem akarod, nem muszáj. – mondta.

- Engem, engem válassz! – rángatta most oldalról Lacika a karját, és Andrisnak rá sem kellett néznie a barátjára, hogy tudja, milyen izgatott lett a hírtől.

- Köszönöm. De … Szeretném. – bökte ki végül. -Lacikával lehet…? – kérdezte még.

- Hogyne lehetne. – hagyta rájuk a tanár, és otthagyta őket.

Lacikával egész délután nem lehetett bírni. Terveket szövögetett, hogy hogyan portyázzanak majd a sötétben, merre menjenek. Végül már egész történeteket kanyarintott arról, hogy hogyan állítaná meg egymaga a táborba belopakodó tolvajokat és rablókat a puszta két kezével és a nagy zseblámpával.

De egész este egyetlen tolvaj sem jött. Még csak idegen sem, akitől meg lehetett volna kérdezni a jelszót. A két fiú egyre jobban unatkozott a kapunál. Egy idő után már nem is beszélgettek, csak csapkodták a szúnyogokat, meg hallgatták az ebédlőből kiszűrődő dzsingiszkánt.

- Járjunk egyet! – javasolta Lacika, és felszedelőzködtek. Tettek egy kört az udvaron, elmentek a mosdók felé, de senkivel sem találkoztak. Mindenki odabent mulatott.

- Az ebédlő mögött van szeder. Nem nézzük meg? – kérdezte hirtelen Lacika.

Andris beleegyezett. Már minden mindegy volt úgyis. A zseblámpa fénye karikát világított előttük a kavicson, majd az épület végén befordulva éhes kígyóként kúszott rá a bokrokra. A két gyerek hirtelen megtorpant. A bokrok között valami motoszkálás hallatszott, és Lacika kezéből nagyot koppanva kicsúszott a zseblámpa. Andris tért előbb magához, felkapta a lámpát, és a fényt a zaj irányába fordította. Mézszőke hajzuhatag csillant meg a fénynyaláb alatt. Ám Erika nem egyedül volt ott. Az egyik nyurga német kamasszal csókolózott az ebédlő mögött.

Andris csak nézett, nézett, kezében nem mozdult a lámpa. Hallotta, ahogy mellette Lacika éles hangon rázendít arra, hogy „Két szerelmes pááááár, mindig együtt jáááár…”, de ő nem csatlakozott az énekhez.

Eltelt néhány pillanat. Aztán Andris kikapcsolta a lámpát, lassan megfordult és szótlanul megindult a sötétben kapusfülke felé.

 

Rubóczkiné Kiss Hajnalka

HERE YOU ARE:

BACK TO TOP


FOLLOW US ALSO IN THE SOCIAL MEDIA:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Eparchy of Nyíregyháza

Development: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert