COFFEE PANNONIA

Pannónia Kávéház

Szépülés az álló időben

Máshogyan nézünk-e a dolgokra, amikor az elmúlásuk pillanatában szemléljük őket? Riczu Sára tárcanovellája ezt a kérdést boncolgatja.

Csak néztem azt a furcsa vázát. Az idő megállt abban a pillanatban, amikor a virágtartó éppen lebillent volna a rozoga, háromlábú asztalkáról. Beleragadtam abba a mozzanatba, és néztem, ahogy a tárgy két lét között lebeg; hiszen nem állt egyenesen, mint egykor, de nem is volt törött, legalábbis abban a pillanatban még nem. A két állapotot elválasztó vékony vonalon táncolt, miközben minden megdermedt körülötte.

Sosem szerettem azt a vázát. Nem volt szimmetrikus, néhol már letörtek belőle apró darabok, és a színe….. A színe az botrányos volt! Mintha egy kisgyermek pingálta volna. Mintha a készítő a világ összes árnyalatát akarta volna rákenni.

Vártam, hogy zuhanjon, de még mindig abban a képtelen helyzetben volt. Néztem rá, szinte suttogtam neki, hogy ugyan ess már le. A váza mégsem mozdult meg… Ekkor észrevettem egy napocskát a tetején. Ezidáig nem tűnt fel, hogy motívumok vannak rajta. Pásztáztam a szememmel, jeleket kerestem rajta. Találtam egy macskát, egy sokszínű esernyőt, egy pöttyös labdát, egy lila virágot, egy nyitott könyvet, egy nyakláncon lógó keresztet. Mindegyik összefolyt valami mással, s ha nem kerestem őket, akkor nem is látszottak. Borzasztó ez a váza! Kinek jut eszébe ilyet festeni? Hiszen az egésznek semmi értelme! Most már hangosan szóltam: „Ess már le!”, de meg se mozdult. Igazán nem értem, hiszen nem állhat úgy, dacolva minden törvényszerűséggel. Nem is tudom mióta néztem már, de másodpercről másodpercre másnak láttam a virágtartót. Szinte szépült a szemem láttára. Egy idő után már egész elviselhetőnek nézett ki. Elmerengtem, milyen régóta van ott, a helyén. Mióta az eszemet tudom, mindig ott volt. Milyen furcsa lenne, ha egyszer csak eltűnne, s többé nem nézhetném, ahogy a rozoga háromlábú asztal közepén áll. Nem is olyan csúnya ez a váza. Valójában, ha részleteiben figyelem, akkor egészen szép, csak egyben túl sok volt, túl színes, túl harsány. Az apró kis motívumok elfogadhatók voltak, mégis túl sokáig akarták tökéletesíteni a festést, s az tönkretette. A tartó még mindig nem zuhant. Már épp föl akartam állni, hogy megigazítsam, mikor megbillent. Egészen szépnek láttam már a vázát abban a pillanatban, mikor mélyrepülésbe kezdett. Lassan esett egyre lentebb. Láttam, ahogy a széle hozzáért a padlóhoz, s szinte abban a másodpercben ripityára tört. A darabjai beborították a földet, s az idő újra elindult. A pillanat elmúlt. A váza összetört akkor, mikor már éppen kezdtem megszeretni.

Riczu Sára

HERE YOU ARE:

BACK TO TOP


FOLLOW US ALSO IN THE SOCIAL MEDIA:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Eparchy of Nyíregyháza

Development: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert