PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Szúnyogcsípés

Szúnyogból idén nincs hiány. Embert, állatot egyaránt bosszant, ám Riczu Sárát épp ez a kellemetlen kis lény ösztönözte gondolatokra.

Megcsípett a szúnyog, a bőröm piros körülötte. Már megint engem talált meg…; már megint az én testem foltos... Szeretem a nyarat, a meleget, a fagyit a Balaton-parton, csak szúnyogok ne lennének. Komolyan egy vicc az egész, hiszen minden olyan tökéletes lenne, ha nem kellene ezeket a repülő hatlábúakat csapkodni magunkon. A tó mellett, a gyér fűben ülve már nem is foglalkozom velük. Hadd csípjenek csak, nem hessegetem tovább a levegőt. Ha akar, úgyis megtalál. Megkeresi azt a pár centimétert, ahol nem fed ruha. A gyenge pontokra rátapint. Igazság szerint nem haragudhatok a szúnyogra, hisz azt teszi, amit tennie kell.

Azokra az emberekre, akik bántanak, mégis mérges vagyok. Dühös vagyok, mert nekik volt más választásuk. Elsétálhattak volna szavak és tettek nélkül, mégsem tették. Hízelegtek, simultak, és egyszer csak csíptek. Minden előzmény nélkül. Ha a szúnyog rám száll, egyből odakapok, elkergetem, de ha egy ember – egy ismerős, vagy barát, netán egy idegen – lép oda hozzám, akkor hagyom, elvégre nem fog bántani. Miért tenné? Talán mégis előnye származik belőle? Talán erre van szüksége. Ha valaki bánt, akkor én is bántani akarom, vagy mást bántok. Azt adjuk tovább, ami bennünk van. Amikor találkozok valakivel, aki mérges, dühös, csalódott, akkor hagyom, hadd mondjon, amit csak akar. Ha megkönnyebbül tőle, tegye meg. Amikor találkozok valakivel, aki boldog, tele van szeretettel, akkor hagyom, hadd adjon egy mosolyt, egy ölelést, egy kedves szót. Hadd adja tovább, ami a szívében van. Adjon magából és én is adok magamból. Szívtől szívnek, embertől embernek. Ajándék. Mindenki a szépen becsomagolt, régóta vágyott ajándéknak örül, de sokszor mi magunk sem azt adjuk másoknak, amire szükségük van. Honnan is tudhatnánk, mi kell nekik? Örülni kell az olyan ajándéknak is, amely elsőre rossznak tűnik. Ezek olyanok, akár a rossz pillanatok, melyek idővel megszépülnek. Szebbnek látjuk őket, mert valakit vagy valamit, ami hozzá kapcsolódik, elveszítettünk. Érdekes, hogy bizonyos dolgokat csak a hiány tesz gyönyörűvé. Ha valaki már nincs, ha valami már nem a miénk, akkor az addig természetes dolgoknak csodálatos varázserejük lesz.

Eltűnődtem azon, vajon miért van ez így? Miért nem értékelünk oly sok mindent? Talán hétköznapinak véljük, talán nem tűnik fontosnak. Azután hirtelen minden megváltozik, és rádöbbenünk, hogy ezek a pillanatok, mozdulatok, tárgyak sokkal különlegesebbek azoknál, mint amiket addig a legjobbnak véltünk. A felismerés szikrája oly hirtelen ráz meg minket, ahogy a szúnyog megcsíp a Balaton-parton. És csakúgy, mint a kis pukli és bőrpír, napokig emlékeztet arra, mi történt. A viszketés ösztönöz minket arra, hogy újra és újra megvakarjuk a sebet, és újra és újra felszakítsuk az amúgy is lassan gyógyuló heget.

Riczu Sára

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert