PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

A fél évszázados titok

Riczu Sára tárcanovelláját olvashatják.

A buszmegállóban ültem egy meleg, nyári este. Otthon hagytam a fülhallgatóm, így csak bámultam az utat és reménykedtem, hogy a sárga doboz nem késik. Elmerültem a gondolataimban; észre se vettem, hogy egyre többen vannak körülöttem. Kisgyerekek, fiatalok, édesanyák, édesapák és idősebbek. Mindenki várt, miközben a saját világába zárkózott. A busz megérkezett, lassított, majd megállt.

- Egy menetjegyet, legyen szíves! – mondta az előttem álló hölgy a sofőrnek. Fizetett, érvényesítette a jegyet, és továbbment.

Felléptem a járműre, megmutattam a vezetőnek a bérletem, és hátrébb sétáltam. Lehuppantam egy ablak melletti ülésre, és vártam, hogy elinduljunk.

- Ne haragudjon, szabad ez a hely? – felpillantottam, s egy idős, ősz hajú nőt láttam. Vékony, krémszínű lenvászon nadrágot és halványkék, bő blúzt viselt. Ráncos kezén egy karikagyűrű volt, mely aránytalanul hatalmasnak tűnt aprócska ujjára.

- Természetesen, üljön le nyugodtan! – válaszoltam. A néni leült, és nagyot sóhajtott. Az arcára emeltem a tekintetem. Mosolygott, mégis olyan furcsának tűnt nekem. Belenéztem a szemüvege mögött rejtőző kék szemébe, s fájdalmat láttam. Mérhetetlen nagy fájdalmat és szenvedést. – Ha szeretné, mondjon nyugodtan bármit, szívesen meghallgatom! – szóltam hozzá. Erre ő csak mosolygott.

- Mit szeretne tudni?

- Mit tanácsolna nekem? Mire érdemes odafigyelni? Mondjon valamit, amit tudnom kell! – Azt gondoltam, kapok egy közhelyes választ a szeretet fontosságáról vagy az idő múlásáról, de a néni mélyen elgondolkodott és csak néhány perc után válaszolt.

- Nagy szerelem volt a miénk. Gyula két utcával lentebb lakott, mint én. Sokat játszottunk együtt. Vasárnaponként a liturgia után a templomkertben beszélgettünk. Éreztem, a csontjaimban éreztem, hogy az övé akarok lenni, hogy minket egymásnak szántak. Randevúzni kezdtünk, virágot kaptam tőle, majd ahogy nagyobbak lettünk, már ketten sétáltunk, sütit ettünk a cukrászdában. Egyik este Gyulával a padon ültünk a házunk előtt. Beszélgettünk, nevettünk. Ő egyszer csak elkomolyodott, s azt mondta: „Veruskám, drága Veruskám, te vagy az első, akinek elmondom. Levelet kaptam Budapestről. Odahívtak dolgozni, nagyvárosi életet ígértek, jó fizetést, takaros házat. De én bizony nem hagylak itt. Veled akarok költözni, Veruskám. Apádtól, anyádtól is engedélyt kérek, de előbb te mondj nekem igent. Hozzám jössz feleségül, Veruskám?” Ekkor már előttem térdelt a gyűrűvel. A karikagyűrűvel, amit azóta se vettem le. Igent mondtam Gyulának, s vártam a másnapot, hogy a szüleim is rábólintsanak. Akkor este lefeküdtem aludni, azzal a titokkal a szívemben, hogy Gyulának igent mondtam. Lefeküdtem a gyűrűvel az ujjamon, melyet senkinek sem mutattam meg. Reggel apuka ébresztett, és kiabált. A szeme tele volt könnyel, kétségbeesett volt. Szaladgált föl-alá a házban és mondta a magáét. Nem értettem semmit, míg ki nem léptem a szobából. Édesanya beteg volt, mindenki tudta a faluban, de az orvos azt mondta, nincs ok az aggodalomra, vígan fog táncolni az esküvőmön. Az orvos tévedett. Anya azt sem tudta meg, hogy megkérték a kezem. Csak ültem a karosszékben és sírtam. A hír, akár a futótűz terjedt, és én tudtam, hogy édesapának szüksége van rám. Gyula reggel tízkor kopogott és nézett rám némán, mikor ajtót nyitottam. Tudta... Ő akkor már tudta, mit fogok mondani. „Gyulám, én nem mehetek veled Budapestre. Apukának itt kellek, nem hagyhatom egyedül. Kérlek, értsd meg, ez nagyon nehéz most nekem. Gyula, kérlek, menj el. Indulj fel a fővárosba, kezd el az új életed. Keress egy szép lányt, s kérd meg a kezét. Gyula, drága Gyula, egyre kérlek: Légy boldog!” Bezártam az ajtót és zokogtam napokig. Neki menni kellett, nekem maradni. Nem kérhettem, hogy maradjon, ő nem kérhette, hogy kísérjem el. 65 évvel ezelőtt bezártam a bejárati ajtót, ezzel kirekesztve az egyetlen férfit, akinek igent mondtam. A házba többé nem lépett be, de a szívemből azóta se távozott. Apuka pár évvel később meghalt. Nem tudtam elmondani neki, hogy Gyula megkérte a kezem. Képtelen voltam megmutatni neki a gyűrűt. Magam maradtam az én nagy titkommal, melyet fél évszázada őrzök. Fiatal hölgy, csak annyit mondhatok az életről, hogy sosem tudhatja, mi történik. Sosem érezheti előre, sosem sejtheti. De mindig tovább kell mennie, és mindig törekednie kell arra, ami másoknak a legjobb.

- Köszönöm – csak ennyit tudtam mondani két szipogás között.

- Ne köszönje! Én köszönöm, hogy elmondhattam, hogy továbbadhattam a titkom. Ígérje meg nekem kérem, hogy megkeresi a Gyuláját, és nagyon szereti majd, amíg csak lehet.

- Megígérem! – mondtam, s könnyes szemmel kinézve az ablakon rájöttem, hogy már régen le kellett volna szállnom.

Riczu Sára

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert