PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Ami csak a csöndben volt hallható

„Nem akarok itt lenni.” „Mosolyognom kell.” „Nem, nem mondok semmit.” „Udvariasan visszakérdezek, pedig nem is igazán érdekel.” „Mennyivel jobb lenne nem itt ülni és hallgatni.” Az emberek közlekednek, mennek, teszik a dolgukat. Beszélnek, de nem azt mondják, amit gondolnak; hallgatnak, de csak a szavakra figyelnek. Hallgatnak, mert válaszolniuk kell, nem pedig azért, mert érdekli őket. Elsétálnak egymás mellett, odalöknek egy-két üres szót a másiknak. – Riczu Sára írását közöljük.

– Hogy vagy? – kérdezik tőlem. Kicsit csendben maradok, nézem a kérdezőt. Látom rajta, hogy kötelességből tette fel ezt a két szavas kérdést.

–Jól. Te? – válaszolok és visszakérdezek. Visszakérdezek, pedig tudom, hogy ugyanazt fogja mondani, mint én az előbb. Ha baj van, akkor sem fogja megosztani velem.

– Jól, köszi. – ennyi. És beállt a csönd. Az a csönd, amelyben szinte kiabálnak a ki nem mondott szavak, amiből üvöltenek a problémák.

– Tudod – töröm meg a hallgatást – igazából nem vagyok jól. – Látom rajta, hogy meglepődik, hiszen azt hitte, már lezártuk ezt a témát. – Valójában nem tudom, miért hazudtam az előbb. Olyan régóta válaszolom ezt, hogy már el is felejtettem, hogy van másik válaszlehetőség. Pedig van. Mégis úgy érzem, arra senki nem kíváncsi, hiszen ha megtudják, hogy baj van, az már terhes nekik. Nem vagyok jól. Sok minden történt mostanában, és nem szívesen mesélem el másoknak. Most először érzem magam elég bátornak ahhoz, hogy az igazat mondjam, hogy bevalljam, nem csak neked, hanem saját magamnak is, hogy az elmúlt hetekben minden „Jól vagyok” hazugság volt. Annyiszor mondtam, hogy már szinte én is elhittem, hogy így van. Legalábbis akkor, amikor beszéltem. A csöndben tudtam, hogy nem voltam őszinte. Abban a csöndben, amiben hallottam a saját gondolataimat, melyek az ellentéti voltak azoknak, amik elhagyták a számat. Nem vagyok jól, de nem akartam gyengének látszani. Úgy gondoltam, ha nem vagyok erős, akkor cserbenhagyok mindenkit, aki felnéz rám, aki bízik bennem. Azt hiszem, rájöttem, hogy lehetnek rossz napjaim, sírhatok akkor is, ha vannak körülöttem, és beszélhetek bármiről. Nem leszek kevésbé értékes, ha ki merem mondani az igazat, akkor is, ha az nem szép. Ma azt mondtam el neked, ami csak a csöndben volt hallható. Egészen a mai napig. Mert mostantól megszólaltatom a némának tűnő csöndességet, hangot adok neki, hiszen a valóság ott rejtőzik. Udvarias kérdés és válasz helyett őszintét kérek és adok, mert többé nem érdekel az a hazugság, hogy „Jól vagyok”.

– Tudod. Igazából én sem vagyok jól. 

Riczu Sára

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert