PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Amiért maradtam

Riczu Sára írása.

Épphogy megtanultam ácsorogni. Még kapaszkodva próbáltam megtenni az első lépéseket. Ingatag volt, el is estem. Majd felálltam és újra nekilendültem. A háttérből mindenféle zaj zúdult felém, de ezek kaotikus összessége mégis egy jól komponált zenének tűnt. Aláfestő muzsika, melyre az élet táncának legelső lépését megtanultam. A zajok azóta sem szűntek meg, s én minden egyes nap új és új mozdulatokat próbálok elsajátítani, és ha már egész magabiztos vagyok, ütemre táncolok. A lépések egyre nehezebbek, egyre többször esek el, felállni is nehéz néha, de tanulni akarok. Tudni akarom az egészet, el akarom táncolni. Mi több, tökéletesen akarom bemutatni. Vannak napok, amikor a zene szomorúan és halkan cseng, néha hangosan és vidáman szól, egyes napokon kiszakad a dobhártyám tőle, máskor pedig alig hallani. Mégis minden nap csak egy lépést tanulhatok. Nem értem mikor és hogyan lesz ebből egy tánc. A dühös, a sírós, a nevetős, az önfeledt, a nem is érzek igazán semmit mozdulatok hogyan fonódnak majd egymásba? Csak tanulok, nap nap után. Már több száz, több ezer lépés van a lábamban, de még mindig nem vagyok kész. Maradok és kitartóan gyakorolok, figyelek a karomra, a lábamra, a testtartásomra. Még mindig nem tökéletes. Csak táncolok. Egy lépés jobbra, majd kettő hátra. Lendül a karom és fordítom a fejem. Egész jó, de még van időm dolgozni rajta. Van időm? Senki nem mondta, mikorra kell, hogy kész legyek. Senki nem mondta mikorra, mennyit kell tudnom. Van időm; ezzel nyugtatom magam, és táncolok a következő napba, hónapba, évbe. Maradok, de már várom a végét. Mikorra tanulom meg ezt a táncot? Hány következő napom van még, ami új lépést tartogat a számomra? Táncolok és táncolok, miközben minden kérdést elfelejtek, sokszor a zenét sem hallom, az ütem belőlem jön. Már elfogadhatóan tudok mindent, amit eddig megtanultam. Előadásra kész, mégsem akarják látni. Csak újabb napok jönnek újabb lépésekkel. Tovább kell csinálnom. Telnek az évek és még mindig gyakorolok. Úgy érzem, már mindent tudok, de mégis meg tud lepni a következő nap. Mikor azt hiszem, számomra már nincs új, akkor vált a zene, a ritmus, más lépés jön, mint amit eddig megszoktam. Maradok, de már nem akarok előadni. Már magamért táncolok. Látom, ahogy öregen az ágyamban fekszek. Sápadt vagyok és betegnek tűnök. Aznap nem kapok új mozdulatot, csak nézek előre. Nézek előre és magam előtt látom a táncot, amit egy egész életen át tanultam. Ez az, amiért maradtam.

Riczu Sára