PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

János vitéz, Iluska, meg az élet apró örömei

Rubóczkiné Kiss Hajnalka gondolatait olvashatják.

Ötödikeseimmel épp ma értünk el a János vitéz legvégére.

Erről az osztályról tudni kell, hogy irtó aranyos társaság, de alaposan megdolgozom minden alkalommal a harminc lurkóval, hogy lekössem őket. Még nyugalmi állapotban is egy zsák bolhához hasonlatosak, egyéb napokon pedig annyit csivitelnek, hogy a sóstói állatpark madárháza hangszigetelt kamrának tűnne mellettük. Mindemellett viszont tiszta szívű, őszinte, ragaszkodó és kedves kis osztály.

Ahogy ott olvastam nekik a 27. fejezetet, azt vettem észre, hogy az eleinte még zsibongó aprónép egyre feszültebben hallgat. Sorról sorra követték az eseményeket, de annyira, hogy a végén még a légy zümmögését is hallani lehetett volna a tanteremben, bár ilyenkor februárban csak egy-egy eddig illegalitásban tartózkodó poloska szokott időnként a sarkokból felbukkanni, nagy riadalmat keltve a kislányok között.

De most még poloska sem volt. Csak csend. És az utolsó versszak után a gyerekek önkéntelenül tapsolni kezdtek. Nem nekem tapsoltak. Egyszerűen csak örültek a boldog végkifejletnek: helyreállt a világ rendje, Iluska feltámadt, és újra együtt lehetett az ő Jancsijával.

Milyen jó volna nekünk, felnőtteknek is ilyen gyermeki módon örvendezni. Kár, hogy mire felnövünk, sokan elveszítjük azt a képességünket, hogy a rengeteg bajunk között értékelni tudjuk a hirtelen jött, apró örömöket. Talán észre sem vesszük őket, pedig ott vannak a szemünk előtt.

Egy messenger-hívás egy régi ismerőstől, egy üres parkolóhely, egy gyorsan kapott időpont a hivatalos ügyintézésre, egy kedves mosoly a pénztárostól, vagy például egy történet boldog vége...

Rubóczkiné Kiss Hajnalka