A (szent)atyai kéz kettős ereje – centenárium: a Szent Pápára emlékezünk

A (szent)atyai kéz kettős ereje – centenárium: a Szent Pápára emlékezünk

Szent II. János Pál pápa május 18-án töltené a 100. életévét. Születésének centenáriuma alkalmából dr. Ivancsó István atya osztja meg velünk személyes élményeit a Szentatyával való találkozásairól.

Lelkem bensőséges zugában elrejtve, gondolatom múltba szálló emlékében, ámde a kezemen átfutó idegszálak megjelenítő erejével őrzöm és idézem fel az immár szent II. János Pál pápánkkal történt két kézfogásom emlékét. A legelső és a legutolsó – mint az élet nagy és fontos dolgaiban – a legemlékezetesebb. Ugyanis, ha jól számolom, összesen tizennégy alkalommal volt szerencsém ilyen közvetlen közelről találkozni vele. Mindegyiknek nagy és maradandó a hatása, de az első és az utolsó valóban felejthetetlen.

Az első kézfogás: a pápa ereje, az egyház ereje! – Ez a találkozás, amelyről két képet is őrzök dolgozószobám falán, 1979. november 24-én történt. Ekkor már harmadszor láttam „élőben” a pápát, de az igazi személyes találkozás, a kézfogás mégis az említett időpontban volt. Az 1964 után újraindult Pápai Magyar Intézet római ösztöndíjasaként 1979 októberében érkeztem Rómába a társaimmal. Nagy izgalommal járt ez nekem, hiszen – az adott kor körülményei és családi szegénységünk közepette – addig csak négyszer jártam „külföldön” (Kassán és Krakkóban, illetve nyári ösztöndíjasként kétszer Bécsben), azt is kispapként tettem. Nos, megérkezésünk után másfél nap sem telt el, és láttam a pápát. Élőben! Vegyük figyelembe, hogy az akkori időkben a televíziós közvetítésekben még nem volt katolikus vagy vallási műsor, tehát ritkán, vagy sosem lehetett látni. Bagi István leköszönő rektor és Dankó László új rektor kivitt bennünket, ösztöndíjasokat a Szent Péter térre a szerdai pápai kihallgatásra. Ekkor még csak messziről láthattam egyházunk fejét. Majd öt nap múlva már a Szent Péter bazilikában az egyetemistáknak végzett pápai liturgián „találkoztunk” újra. Kicsit közelebbről, de még mindig messziről.

Ezek után következett el a nagy nap: 1979. november 24. Leköszönő rektorunk pápai magánkihallgatást kért, ahol bemutathatja a magyar ösztöndíjasokat is. Bizonyára nem csak én, hanem társaim is szorongva, de örömtelien vártuk a találkozást Szent Péter utódjával. Nem mellőzhetem a nevük felsorolását, mai státuszukkal: Erdő Péter (bíboros, esztergomi érsek) Ladocsi Gáspár (esztergomi segédpüspök), Pákozdi István (egyetemi lelkész, teológiai tanár), Benyik György (teológiai tanár), Sávai János (teológiai tanár), Szaradits József (ny. ezredes, tábori lelkész), Dolhai Lajos (egri rektor). – Jómagam annak tudatában, hogy szinte még semmit nem tudok olaszul, bemagoltam azt a pár mondatot, amit bemutatkozásra szántam a szentatyának. De nem is kellett több, hiszen csupán néhány pillanat állt rendelkezésre, ugyanis a rektor kísérte és segítette a bemutatkozásunkat. A pápa pedig ekkor még nem tudott úgy köszönni, mint a későbbiekben, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus”. Meg még ekkor az sem villanyozhatta fel, ami későbbi találkozásaink alkalmával már igen – s felcsillant a szeme –, amikor Máriapócsot említettem neki.

Előzetes meghatódottsággal, de meglehetős szorongással várakoztunk a nagy eseményre. Egyszer csak feltárult az ajtó, és a svéd királyi család jött ki a pápától. Ekkor láttam életemben először élő királyt, királynét, királyfit és királykisasszonyt. (Majd csak évtizedek múltán beszélhettem a Vatikánban Habsburg Ottóval, ráadásul magyarul, mert azt mondta, hogy „Terrhmészetessen, anyanyelvünkkön” beszéljünk.) Nos, rövid idő, némi várakozás után mi következtünk. Találkozhattunk a pápával! A rektori üdvözlő beszéd, illetve a pápa válaszának elhangzása után következett az ösztöndíjasok bemutatása, bemutatkozása. Sorjában léphettünk a szentatya elé gyűrűcsókra. Jómagam is elmondhattam a betanult két mondatot, majd következett a pápai kézfogás, aminek ereje most is itt van a kezemben. Alig egy éve választották pápává (október 16-án), s ereje teljében volt. Nem egy tessék-lássék kézfogás volt ez. Nem lagymatag, hanem férfias erőt sugárzó és átadó. Az egyház erejét sugározta át a pápa. Azt az erőt, amivel – bár ekkor még nem tudtuk, nem is tudhattuk –, csaknem a leghosszabb ideig kormányozta az egyház hajóját. Azt az erőt, amivel a száznégy külföldi apostoli útjára tudott menni. Azt az erőt, amivel az ellene elkövetett merénylet ellenére – a Szűzanya segítségével – életben tudott maradni. (A merényletnek éppen nem voltam szemtanúja, mert azon a napon, 1981. május 13-án, Bariból tartottam hazafelé egy konferenciáról; pedig pontosan azon a helyen szoktam állni a szerdai pápai kihallgatásokon, ahonnan a merénylő rálőtt.) – Ereje teljében volt a pápa, erőteljes volt a kézfogása, erejét ma is érzem.

Az utolsó kézfogás: a pápa gyengesége, az egyház ereje! – Ez a találkozás egészen más volt, mint a legelső. Ekkor már mindössze egy fél esztendő volt hátra II. János Pál pápa földi életéből, hogy aztán az őt szeretők 2005. április 2-án „visszaengedjék az atyai házba”, ahogy halála előtt kérte. Ő nevezett ki a Nemzetközi Teológiai Bizottság magyar tagjává. A heti intenzív munka után, amit a bizottság plenáris ülésén végeztünk, Ratzinger bíboros úr, a Hittani Kongregáció prefektusa vezetésével történt az a pápai fogadás, illetve kihallgatás 2005. október 8-án, pénteken, amelyen utoljára találkoztam vele, és az utolsó kézfogásunk történt. Milyen nagyszerű a szobám falán függő kép: kezet fogok a pápával, s a háttérben, bíborosként, ott áll az utóda!

Volt köztünk néhány olyan tag, aki már az előző ötéves ciklusban is dolgozott a bizottságban (mint ahogy jómagam is két ciklust töltöttem benne a későbbiekben), így nekik már nem volt ismeretlen sem a szituáció, sem a környezet. De azért mindannyian némi izgalommal vártuk a találkozást. Természetesen ekkor már ismertük a szentatyát, a társaim is többször találkoztak már vele, a híradásokból pedig tudtunk az állapotáról is. Ezt aztán saját magunk is megérezhettük. Gyengesége ellenére is fogadott bennünket. Bár életrajzi könyvében azt írta II. János Pál, hogy nem annyira teológusnak, mint inkább lelkipásztornak tartja magát, de azért megtapasztalhattuk, hogy mennyire fontosnak tartja az előbbit is: a teológia tudományos művelését. Mindig elfogadta Ratzinger bíboros kérését, hogy találkozzon a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaival.

Ezen alkalommal már nagyon erőtlen volt a pápa. Trónusának surranó gumikerekein érkezett a terembe. Amint betolták, két kezével rágörnyedt a karfára, fejét is nehezen mozdította. De csillogó szemmel hallgatta Ratzinger bíboros úr köszöntő (és köszönő) beszédét. A szeme élt, az értelme működött, a lelke velünk volt, de a teste egyre jobban elgyengült. Már olvasni is nehezen tudta a beszédét, alig értettük. De végigcsinálta! Nem adta fel! Nos az egyháznak az erejét érezhettük meg mindnyájan – és a kétmilliárd keresztény – abban, ahogy a péteri szolgálatát végigvitte. Nem mondott le a pápaságról. Az élő egyház élő erejét bizonyította kitartásával. (De már erre buzdított első nagy nyilvános beszédében is: „Ne féljetek!” – amiről az eredeti magnókazettát ma is őrzöm.)

Számomra ez volt ennek az utolsó találkozásnak és kézfogásnak a lényege. Mert a beszédek végén – szokás szerint – személyesen találkozhattunk a szentatyával pár mondat erejéig. Nevem, egyházmegyém, státuszom elmondása után hozzáfűztem Máriapócsot. S erre megélénkült: „Sí, sí, Ungheria” („Igen, igen, Magyarország”) mondta. Ilyen emléket őrzött az 1991-es magyarországi lelkipásztori látogatásáról.

Ennél az utolsó kézfogásnál már nyoma sem volt annak az erőnek, ami az első kézfogásából sugárzott. Amikor megcsókoltam a péteri halászgyűrűt, meghatottan éreztem, hogy már nekem kell tartanom a pápa kezét. Már ott és akkor elkezdett bizseregni lelkemben a gondolat, ami később csak megerősödött, hogy bár a pápa elgyengülhet, az egyház erős marad! S még valami: hogy számíthat (és bizonyára számított is) az egyház tagjainak életerős segítségére. Akár a teológia tudományos művelésének a területén is.

Mindenesetre, életem becses emlékei közé tartozik az a rózsafüzér, amit ezen alkalommal személyesen kaptam II. János Pál pápától. Tudjuk, mennyire szerette az Istenszülőt, milyen gyermeki bizalommal viseltetett iránta, pápai jelmondatában is őrá bízva magát. Mária oltalmazó, védelmező és áldó kezének tulajdonította, hogy nem halt meg az ellene elkövetett merényletben. (Talán megemlíthetem – bár nem akarok szerénytelennek tűnni –, hogy az a pápai áldás, amit előzetesen kért meg pappá szentelésem és újmisém alkalmára a legjobb barátom, az 1981. május 13-ai dátumot viseli: a pápa ellen elkövetett merénylet napjáét! Igaz, nem maga a pápa írta alá, nem tartalmazza saját kezének vonását, de az ő intézkedésére írta alá a pápai elemozinárius, amint az egyébként szokás.)

A pápai kéz kettős ereje mellett mindig számíthatunk az Istenszülőnek nemcsak útmutató, hanem áldó, áldást közvetítő kezének erejére is. Sőt, tudatában lehetünk annak, hogy szent pápánk most már vele együtt adja ránk az áldást a mennyei hazából. Születésének századik évfordulóján így emlékezhetünk – jómagam mindenesetre így emlékezem – rá.

Szöveg: Ivancsó István, fotó: magánarchívum

Nyíregyházi Egyházmegye