Közösségvállalás és alámerülés – Gondolatok vízkereszt ünnepén

Közösségvállalás és alámerülés – Gondolatok vízkereszt ünnepén

"Amikor megkereszteltek bennünket, új életet kezdtünk Krisztusban. Levetettük a régi embert és új emberekké váltunk. „Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek.” Minden vízkeresztkor egy kicsit a saját keresztségünkre is gondolunk: Krisztus közösséget vállalt velünk, mi is közösséget vállaltunk vele!"  – ifj. Obbágy László rozsályi atya gondolatai. 

Harminc év telt el tíz nap alatt! Hogy kezdhetem ilyen képtelenséggel a mai gondolatmenetet? Látszólag értelmezhetetlen ez a kijelentés, pedig nem írtam semmi sületlenséget! Másfél héttel ezelőtt még egy újszülöttet köszöntöttünk, egy csecsemő állt ünneplésünk középpontjában. Mára ez a csecsemő felnőtt férfi lett. Kétezer évvel ezelőtt talán nem repült így el az idő, s nem ilyen hirtelen történt minden, mindenesetre szükség volt erre a 30 évre. Talán az Isten Fiának kevésbé, aki beleszületett hivatásába, Megváltóként és Megváltónak született. Addig növekedett korban, bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek előtt, ahogy az Evangéliumban is olvassuk. A világnak volt inkább szüksége erre a 30 esztendőre - bár a nagyheti eseményeket látva megállapíthatjuk, sokaknak még ez is kevés idő volt... Ez a harminc év egy folyamat része volt, éppen ezért nem intézhető el egy kézlegyintéssel, annak ellenére, hogy Jézus gyermek – és ifjúkoráról a szent szerzők nemigen számolnak be. Fontos az a 30 év, amiről kevés az információnk, de még fontosabb az a 3, ami alapjaiban változtatta meg a világot, s aminek egyébként ma ünnepeljük a kezdetét. Tulajdonképpen Jézus nyilvános működése, térítő és tanító munkája az első Vízkeresztkor kezdődött.

Talán furcsa, de Újév napján ezt énekeltük a Vecsernyében: „Fényes volt ugyan az előbbi ünnep, de fényesebb a következő…” Furcsa, hiszen van a megtestesülésnél, karácsony titkánál szent és nagyobb ünnep? Jézus feltámadásával említhető bármi más egy lapon? Miért nevezzük Teofániának, Úrjelenésnek a mai ünnepet? A tropárban mindig az ünnep fő mondanivalóját énekeljük el, s ez ezúttal sincs másképp. Most, ebben az ünnepben válik nyilvánvalóvá számunkra a titok: Isten Szentháromság, azaz Atya, Fiú és Szentlélek. Míg Karácsonykor egy kisgyermek születését ünnepeltük, akiről akkor még a pásztorok és a napkeleti bölcsek is csak feltételezték, s remélték, hogy a Megváltó lesz, Vízkeresztkor már „kijelentetett a Szentháromság imádtatása”. Az ünnep ikonja az evangéliumot tolmácsolja: a Jézus Krisztusban testet öltött Fiú a Jordán vizében áll, fölötte galamb képében a Lélek, fölül pedig egy kéz képviseli az Atyát, aki láthatatlan, de hangja tanúskodik Jézusról.

A Jordán-parti esemény egyik legfontosabb mozzanata az, ahogyan Jézus közösséget vállal az emberrel. János keresztsége az élet jobbítását, megújítását célzó jelképes alámerítés; erre Jézusnak nem volt szüksége. Mégis vállalta a közösséget népével és az emberiséggel abban a helyzetében, amelyben van: a bűnben, az elesettségben, az Istentől való távolság száműzöttségében. Mert az embernek szüksége van Krisztusra. Szüksége van a vele való találkozásra. Egész életünk erről szól, egész életünk az erre a találkozásra történő felkészülés jegyében telik. Keresztelő Szent János a megtérést hirdette a Jordán partján, s a megtéréssel együtt járó újrakezdés lehetőségét. Az újrakezdés minden ember számára adott, így újév környékén pedig igazán aktuális is lehet. Az Újszövetség lapjain olvashatjuk, hogyan kezdett új életet Zakeus, a vámos, miután Jézus betért hozzá és mindenki legnagyobb döbbenetére nála vacsorázott. Olvashatjuk azt is, hogyan tért meg a kereszten a jobb lator, illetve a damaszkuszi úton hogyan lett Saulból Szent Pál. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az újszövetségi történetek ezerszer lerágott csontok, ránk nem is vonatkoznak, mi közünk ahhoz, hogy mi történt Zakeussal, a jobb latorral vagy éppen Szent Pál apostollal. Ezek nem lerágott csontok, nem kétezer éves történetek. Nem, mert az embernek ma is szüksége van a megtérés kegyelmére. A mai ember is találkozhat Krisztussal, s megváltoztathatja az életét, ha úgy dönt, hogy akar vele találkozni. S ha hisz a változásban. Ehhez Vízkeresztkor sem kell mást tenni, mint – kicsit ironikus, de – tiszta vizet önteni a pohárba. Csak annyit kell tennünk, hogy alámerülünk saját Jordánunkban.

Amikor megkereszteltek bennünket, új életet kezdtünk Krisztusban. Levetettük a régi embert és új emberekké váltunk. „Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek.” Minden Vízkeresztkor egy kicsit a saját keresztségünkre is gondolunk: Krisztus közösséget vállalt velünk, mi is közösséget vállaltunk vele! Karácsonykor, a pásztorokkal és a napkeleti bölcsekkel együtt mi is ott voltunk, ott lehettünk az istállóban a születendő kisgyermek mellett. A Jordán folyó partján mi is hallottuk, hallhattuk a szózatot: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” És bizony, a kereszthordozásban is Krisztus segítségére lehetünk majd nagypénteken. Ez a közösségvállalás legyen mai ünnepünk kulcsszava: nem Krisztusnak volt szüksége alámerülésre, de Ő értünk ezt is megtette. Az Isten pedig már az első Vízkeresztkor letette ennek a nagy betűs Találkozásnak az alapjait. „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!” Drága ünneplő Testvéreim! Mi vagyunk, s lehetünk azok a szeretett Gyermekek, Isten Gyermekei, akikről beszél az Úr, hozzánk is szól Vízkeresztkor az Atya szózata! Az Isten szereti az embert, nem hagyja magára, közösséget vállal, s találkozni akar vele, s minden emberi gyengeség, gyarlóság, bűnös gondolat és eltévelyedés ellenére nem mond mást rólunk, gyermekeiről és nem érez máshogy irántunk, mint amit kinyilatkoztat: „akiben kedvem telik.” A kedve telik bennünk!!! Nagy kincs ez, amit ne dobjunk el magunktól.

Személyes megtérésünkben, Jordánban való alámerülésünkben segít bennünket Vízkereszt ünnepe, s befejezésül az ünnep nagy esti zsolozsmájának egy sztihiráját szeretném idézni: „Ki a világossággal, mint köntössel körül van öltve, a mi üdvünkért miattunk szállt le a földre, és ma a Jordán habjaiba merül alá, nem magának lévén ezen megtisztulásra szüksége, hanem nekünk szerzé emez újjászületést. Csodálatos az Ő működése…” Csodálatos az Isten, hogy kiárasztja ingyenes kegyelmét minden emberre. Csodálatos az Isten, mert az Ő kegyelmei által mi is csodákra lehetünk képesek.

Szöveg: ifj. Obbágy László, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye