Asszonyok is álltak ott… – lelki táplálék kenethozó asszonyok vasárnapján

Asszonyok is álltak ott… – lelki táplálék kenethozó asszonyok vasárnapján

Április 18-án, a kenethozó asszonyok vasárnapján Szabados Viktor nyírturai parókus atya elmélkedését olvashatják.

Sok jelenetben látjuk, csak úgy mellékesen megemlítve, a kenethozó asszonyokat, akik ugyanakkor nélkülözhetetlen mellékszereplői a húsvéti eseményeknek és liturgikus szövegeinknek. Akik folyamatosan jelen vannak, újra és újra felbukkannak a színen. Mint kenethozók, kötelességüket, szolgálatukat teljesítik. Már a temetéskor is a helyükön vannak, „ott voltak, és a sírral szemben ültek”, hogy lássák, hová temették el Jézust. A kereszt alatt, hallva a százados hitvallását, „asszonyok is álltak ott, és messziről szemlélték,… akik már Galileában is követték őt, és szolgáltak neki” /Mk 15, 40/. Mindig ott, ahol az Úr. Ha kellett, gondoskodtak, ha kellett, szemléltek. Kérlelhetetlenül, asszonyi karizmával. Egyikük még a betániai vacsorát is „megzavarta” a maga nárduszolajával és könnyeivel. Jobban és feszesebben őrködtek, mint a sír előtt álló katonák. Ezt az Úrral való együttlétet – akkor is, amikor a tanítványok versengtek, méltatlankodtak, féltek vagy aludtak – nos, ezt az „Isten jelenlétében álló életet” /Benedek pápa/ tanuljuk meg tőlük.

Ismersz ilyen kenethozókat? Találkoztál-e hozzájuk hasonló, imára és szolgálatra is kész családanyával, feleséggel, nagyszülővel, szomszéddal, vagy akár baráttal, pappal, munkatárssal, hívővel…? Akik már meghaltak, mennyire hiányoznak! Milyen későn vesszük észre, hogy pótolhatatlanok! Vagy akik még nincsenek, világra se jöttek, csak az űrt érezzük, a hiányt, talán azt sem tudjuk megfogalmazni, hogy mi hiányzik nekünk, ki hiányzik.

Akik minden hibájuk ellenére is nélkülözhetetlen mellékszereplői az életünknek, sőt Isten népének. Akik épp csak a helyükön és jelen vannak melletted és főleg az Úr mellett. És ezzel valami sokkal többet adnak.

Többet, valami egészen mást is tesznek az életükkel a kenethozók, akár a kereszt alatt állnak, akár tanító körútján Jézus ruháját varrják, vagy épp vacsoráját készítik, vagy a hét első napján korán reggel az életadó sírjához érkeznek. Gondoskodásukkal, szemlélődő jelenlétükkel – Benedek pápánk szavaival élve – nyitva tartják Isten felé a világot, virrasztásukkal ébren tartják Isten számára a világot.

Fájón hiányzik néha a csöndes és segítőkész jelenlét, és érzem: nincs emberem. És most nemcsak személyes életemre gondolok, hanem Isten népére is: rászorulunk, ezért mindig időszerű könyörögnünk és kérnünk Istentől belőlünk született szerzeteseket, akik a mi lélekzetvételünk. És jaj, hol van az az ember, az a szent, aki itt született, ő is belőlünk, itt élt, értünk szenved, hal meg, görögkatolikus egyházunk ékességeként, hol van a sírja, a csontjai, akit végül mind tisztelünk, mert az Úrhoz vezetgetett minket.

Sok-sok évvel ezelőtt egyik zarándokutunk során Pannonhalmán, a bencéseknél szálltunk meg. Este a bazilika félhomályában, a békés csöndben, az oratórium erkélyén félig fölöttünk-mellettünk – arcát nem láttam; fiatal volt? idős? – imádkozó szerzetes alakja tűnt föl. Hosszan, mozdulatlanul ült. A puszta jelenléte megerősítő volt. Tudtuk, éreztük, hogy jó helyen, a helyünkön vagyunk.

A sokféle tennivalónk, programunk és aktivitásunk mellett Szent II. János Pál pápa gondolatát újra és újra fedezzük föl: előbb lenni, aztán tenni.

Személyes életemben: Isten csendjéből, mint anyaföldből, anyaméhből szülessen a munka. Kenethozó, aki semmi mást nem akarok, csak az Úrral lenni, vagy szemlélni a kereszten, vagy ha kell és itt az ideje, akkor keresni a testét… Ott lenni, ott állni, ahogy lennem rendeltetett. Őrt állni.

Isten népe életében pedig: közösségi létünkből, a puszta jelenlétünkből látni lehessen, hogy mi az Isten akarata a világgal. A világgal, amelyet ébren tartunk Isten számára, nyitva Isten felé, nyitva az üres sír felé, ahogyan az angyal üzente a kenethozók által a tanítványoknak: menjetek, Ő előttetek megy Galileába… Előttünk megy… És ott lenni, ott állni, ahogy lennünk rendeltetett. Őrt állni – az Úr előtt.

Szöveg: Szabados Viktor, fotó: Zadubenszki Norbert

Nyíregyházi Egyházmegye